Mivel is fizethetnék Jehovának?

Ruth Danner elmondása alapján

Édesanyám humorosan azt szokta mondani, hogy 1933 a katasztrófák éve volt: Hitler hatalomra jutott, a pápa szentnek nyilvánította az évet, és én megszülettem.

A SZÜLEIM Yutz városában éltek. Ez a város Lotaringiában található, Franciaország egy történelmi jelentőségű területén, közel a német határhoz. Édesanyám, aki buzgó katolikus volt, 1921-ben hozzáment édesapához, aki protestáns volt. A nővérem, Helen 1922-ben született, és a szüleim még csecsemőkorában katolikus hitre keresztelték.

Egy nap 1925-ben édesapám kapott egy német nyelvű példányt az Isten hárfája című könyvből. Miután elolvasta, biztos volt benne, hogy megtalálta az igazságot. Írt a kiadóknak, akik segítettek neki kapcsolatba kerülni a Bibelforscherekkel, ahogy akkoriban Jehova Tanúit nevezték Németországban. Apa azonnal beszélni kezdett másoknak arról, amit megtanult. Anyának azonban ez egyáltalán nem tetszett. „Tégy, amit akarsz – mondta jellegzetes németséggel –, de ne csatlakozz ezekhez a Bibelforscherekhez!” Ám édesapa már elhatározta magát, és 1927-ben megkeresztelkedett, így ő is Bibelforscher lett.

Az anyai nagymamám ezért megpróbálta rávenni anyát, hogy váljon el apától. A pap az egyik misén erre intette a híveit: „Óvakodjatok Dannertől, a hamis prófétától!” Nagymama, miután hazatért erről a miséről, egy virágcserepet dobott apára a házunk emeletéről. A nehéz virágcserép édesapa vállát érte, kis híján a fejére esett. Mindez elgondolkodtatta édesanyát: „Egy olyan vallás, amely gyilkossá teszi az embert, nem lehet jó.” Ezután elkezdte olvasni Jehova Tanúi kiadványait. Csakhamar meggyőződött róla, hogy megtalálta az igazságot, és 1929-ben megkeresztelkedett.

A szüleim mindent megtettek azért, hogy a nővérem és én úgy gondoljunk Jehovára, mint aki valóságos személy. Bibliai történeteket olvastak nekünk, majd megkérdezték, hogy szerintünk miért éppen azt tették a bibliai szereplők, amit tettek. Abban az időben édesapa nem vállalt esti munkát vagy éjszakai műszakot, bár emiatt jóval kevesebb lett a család jövedelme. Azért döntött így, hogy legyen ideje a keresztény összejövetelekre, a szolgálatra, és arra, hogy tanulmányozzon a gyermekeivel.

Viharfelhők gyülekeznek

A szüleim rendszeresen vendégül láttak utazófelvigyázókat és Bétel-szolgákat Svájcból és Franciaországból. Tőlük tudtuk meg, hogy milyen nehézségekkel néznek szembe a hittársaink Németországban, mindössze néhány kilométerre az otthonunktól. A náci kormány koncentrációs táborokba hurcolta Jehova Tanúit, és elszakította a Tanúktól a gyermekeiket.

A szüleink felkészítettek minket, Helent és engem az előttünk álló megpróbáltatásokra. Segítettek, hogy meg tudjunk jegyezni olyan bibliaverseket, melyek a nehézségek idején irányt mutathatnak. Azt mondták, hogy ha nem tudjuk, mitévők legyünk, gondoljunk a Példabeszédek 3:5, 6-ra, ha félünk az iskolában felmerülő próbáktól, akkor jusson eszünkbe az 1Korintusz 10:13, ha pedig elválasztanak minket tőlük, akkor idézzük fel a Példabeszédek 18:10-et. Kívülről megtanultam a 23. és a 91. zsoltárt, és megerősödött a bizalmam abban, hogy Jehova mindig védelmezni fog engem.

1940-ben a náci Németország bekebelezte Elzász-Lotaringiát, és az új rezsim minden felnőttet arra kötelezett, hogy lépjen be a náci pártba. Édesapa ezt visszautasította, mire a Gestapo megfenyegette, hogy le fogják tartóztatni. Amikor édesanya nem volt hajlandó katonai egyenruhákat varrni, a Gestapo őt is megfenyegette.

Az iskola kész rémálommá vált. A tanítás mindennap azzal kezdődött, hogy imádkozni kellett Hitlerért, el kellett mondani a „heil Hitler” köszöntést, és előrenyújtott jobb karral el kellett énekelni a nemzeti himnuszt. A szüleim nem azt mondták, hogy ne használjam a „heil Hitler” köszöntést, hanem inkább segítettek, hogy képezzem a lelkiismeretemet. Végül én magam döntöttem úgy, hogy nem köszönök úgy, mint a nácik. A tanárok többször is megpofoztak, és azzal fenyegetőztek, hogy kicsapnak az iskolából. Egyszer, amikor hétéves voltam, ki kellett állnom mind a 12 tanár elé az iskolában. Megpróbáltak rákényszeríteni, hogy mondjam ki, hogy „heil Hitler”. Azonban Jehova segítségével szilárd tudtam maradni.

Az egyik tanárnő megpróbált az érzéseimre hatni. Azt mondta nekem, hogy jó tanuló vagyok, hogy nagyon szeret, és hogy sajnálná, ha kicsapnának az iskolából. Még ezt is hozzátette: „Nem kell előrenyújtanod a karodat, csak emeld fel egy kicsit. És nem kell kimondanod, hogy »heil Hitler«, elég, ha tátogsz.”

Amikor elmeséltem anyának, hogy mit mondott a tanárnő, ő egy bibliai történetre emlékeztetett. Ez a történet a három héber ifjúról szól, akiknek meg kellett jelenniük a babiloni király által emelt szobor előtt.

– Mit parancsoltak nekik? – kérdezte.

– Hogy boruljanak le a szobor előtt – válaszoltam.

– Szerinted helyes lett volna, ha abban a pillanatban, amikor le kellett borulniuk a szobor előtt, előrehajolnak, hogy megkössék a sarujukat? Te döntesz. Tedd azt, ami szerinted helyes.

Miként Sidrák, Misák és Abednegó, én is úgy döntöttem, hogy egyedül Jehovának fogadok hűséget (Dán 3:1, 13–18).

A tanárok nem egyszer kicsaptak az iskolából, és azzal fenyegetőztek, hogy elszakítanak a szüleimtől. Sokat aggódtam, de a szüleim szüntelenül bátorítottak. Mielőtt elindultam az iskolába, anya imádkozott velem, és arra kérte Jehovát, hogy védelmezzen engem. Tudtam, hogy Jehova erőt fog adni ahhoz, hogy szilárdan ki tudjak állni az igazság mellett (2Kor 4:7). Apa azt mondta, hogy nyugodtan menjek haza, ha túl feszültté válik a helyzet az iskolában. „Szeretünk téged. Te mindig a mi kislányunk maradsz – mondta. – A legfontosabb az, hogy Jehova mit gondol rólad.” A szavai megerősítették azt a vágyamat, hogy megőrizzem a feddhetetlenségemet (Jób 27:5).

A gestapósok gyakran megjelentek az otthonunkban, hogy a Tanúk kiadványai után kutassanak, és hogy kifaggassák a szüleimet. Sokszor órákra elvitték anyát. Gyakran apát és a nővéremet is elvitték a munkahelyükről. Soha nem tudtam, hogy anya otthon lesz-e, amikor hazaérek az iskolából. Néha a szomszédunktól tudtam meg, hogy a Gestapo elvitte őt. Ilyenkor elbújtam a házunkban, és az járt a fejemben, hogy vajon kínozzák-e, vagy hogy látom-e még valaha.

Deportálás

1943. január 28-án a Gestapo hajnali fél négykor felvert minket. Azt mondták, hogy ha a szüleim, a nővérem és én csatlakozunk a náci párthoz, akkor nem fognak deportálni bennünket. Három órát kaptunk, hogy összecsomagoljunk. Anya számított rá, hogy ez be fog következni, ezért már korábban összekészítette a táskáinkat, mindegyikbe tett egy váltás ruhát és egy Bibliát. Így a rendelkezésünkre álló időt azzal töltöttük, hogy imádkoztunk és bátorítottuk egymást. Édesapa emlékeztetett bennünket, hogy ’semmi nem választhat el minket Isten szeretetétől’ (Róma 8:35–39).

A gestapósok visszajöttek. Még ma is előttem van, amint az idős Anglade testvérnő könnyes szemmel búcsút int nekünk. A gestapósok a metzi vasútállomásra vittek minket. Három napig utaztunk vonattal, mire megérkeztünk a lengyelországi Kochlowicébe, az auschwitzi komplexum egyik melléktáborába. Két hónap múlva átvittek minket a gliwicei munkatáborba, mely korábban kolostor volt. A nácik azt mondták, hogy ha aláírunk egy okiratot, melyben megtagadjuk a hitünket, akkor szabadon engednek minket, és visszaadják a javainkat. Édesapa és édesanya ezt nem volt hajlandó megtenni. Erre a fogva tartóink ezt mondták: „Soha nem fogtok hazamenni!”

Júniusban átszállítottak minket Swietochlowicébe. Akkoriban kezdett gyötörni a fejfájás, mely időnként még ma is kínoz. Fertőzés terjedt el az ujjaimon, és az orvos több körmömet is eltávolította érzéstelenítés nélkül. De azért történt velem némi jó is: mivel az volt a feladatom, hogy elintézzek ezt-azt az őröknek, gyakran kellett mennem a pékségbe, ahol egy hölgy adott nekem ennivalót.

1943 októberéig – amikor is átvittek minket egy táborba Ząbkowicébe – a családunk együtt lakhatott, külön más raboktól. Ząbkowicében emeletes ágyakon aludtunk egy padláson, körülbelül 60 férfival, nővel és gyermekkel együtt. Az SS-tiszteknek gondjuk volt rá, hogy az ételünk bűzös és szinte ehetetlen legyen.

A viszontagságok ellenére soha nem veszítettük el a reményt. Az Őrtoronyban olvastunk arról, hogy a háború után hatalmas prédikálómunkát kell majd elvégezni. Tehát tisztában voltunk vele, hogy miért szenvedünk, és hogy a megpróbáltatásaink hamarosan véget érnek.

Amikor híreket kaptunk a szövetséges csapatok előrenyomulásáról, tudtuk, hogy a nácik el fogják veszíteni a háborút. 1945 elején az SS-tisztek úgy határoztak, hogy ki kell üríteni a tábort. Február 19-én arra kényszerítettek, hogy induljunk neki gyalog egy körülbelül 240 kilométeres útnak. Négy hét múlva érkeztünk meg a németországi Steinfelsbe. Itt az őrök egy bányába terelték a rabokat. Sokan azt gondolták, hogy meg fognak ölni minket. De azon a napon megérkeztek a szövetségesek, az SS-tisztek elmenekültek, és vége lett a megpróbáltatásainknak.

Megvalósítom a céljaimat

1945. május 5-én, közel két és fél év után érkeztünk haza Yutzba. Piszkosak voltunk és tele voltunk tetvekkel. Február óta nem váltottunk ruhát, ezért úgy döntöttünk, hogy elégetjük a régi ruháinkat. Emlékszem anya szavaira: „Legyen ez a legszebb nap az életetekben. Semmink sincs, még a ruha sem a miénk, melyet viselünk. De mind a négyen úgy tértünk haza, hogy hűségesek maradtunk, nem alkudtunk meg.”

Miután három hónapot Svájcban töltöttem, hogy felerősödjek, újra elkezdtem az iskolát, de többé már nem kellett félnem attól, hogy kicsapnak. Ekkor már összegyűlhettünk a szellemi testvéreinkkel, és szabadon prédikálhattunk. 1947. augusztus 28-án 13 évesen megkeresztelkedtem annak jeleként, hogy évekkel korábban fogadalmat tettem Jehovának. Édesapám keresztelt meg a Moselle folyóban. Szerettem volna azonnal elkezdeni az úttörőszolgálatot, ám apa ragaszkodott hozzá, hogy előbb tanuljak szakmát. Ezért varrónőnek tanultam. 1951-ben, amikor 17 éves voltam, kineveztek úttörőnek a közeli Thionville városába.

Abban az évben részt vettem egy kongresszuson Párizsban, és jelentkeztem misszionáriusi szolgálatra. Nem voltam elég idős, de Nathan Knorr testvér azt mondta, hogy a jelentkezési lapomat elteszi „későbbre”. 1952 júniusában kaptam meghívást az Őrtorony Gileád Bibliaiskola 21. osztályába, mely akkor South Lansingben, New York államban működött.

A Gileád, és ami azután történt

Micsoda élmény volt! Azelőtt sokszor még azt is nehéznek találtam, hogy az anyanyelvemen beszéljek mások előtt. Most viszont angolul kellett beszélnem. Az oktatók azonban szeretetteljesen támogattak. Az egyik testvér adott nekem egy becenevet, mely arra utalt, hogy mindig elmosolyodtam, ha zavarba jöttem.

A diplomaosztásunkra 1953. július 19-én került sor New Yorkban a Yankee Stadionban. Ida Candusso (később Seignobos) és én Párizsba kaptuk a megbízatásunkat. Tartottunk attól, hogy jómódú párizsiaknak kell prédikálnunk, ám több alázatos személlyel is tudtam tanulmányozni a Bibliát. Ida férjhez ment, és 1956-ban Afrikába költözött, én pedig Párizsban maradtam.

1960-ban feleségül mentem egy testvérhez, aki a Bételben dolgozott. Chaumont-ban és Vichyben szolgáltunk különleges úttörőkként. Öt évvel később elkaptam a tuberkulózist, és abba kellett hagynom az úttörőszolgálatot. Borzasztóan éreztem magam, hiszen gyermekkorom óta az volt a célom, hogy elkezdjem a teljes idejű szolgálatot, és hogy meg is maradjak benne. Nem sokkal ezután a férjem elhagyott egy másik nőért. De a szellemi testvéreim és testvérnőim támogatása átsegített azokon a nehéz éveken, és Jehova továbbra is hordozta a terhemet (Zsolt 68:19).

Most Louviers-ban élek, Normandiában, közel a francia fiókhivatalhoz. Bár vannak egészségi gondjaim, boldog vagyok, hogy tapasztalhattam Jehova kezének erejét az életemben. A neveltetésemnek mind a mai napig szerepe van abban, hogy meg tudom őrizni a helyes szemléletmódomat. A szüleim azt tanították, hogy Jehova valóságos személy, akit szerethetek, akivel beszélgethetek, és aki válaszol az imáimra. ’Mivel is fizethetnék Jehovának mindazért a jóért, amit értem tett?’ (Zsolt 116:12).

[Oldalidézet a 6. oldalon]

„Boldog vagyok, hogy tapasztalhattam Jehova kezének erejét az életemben”

[Kép az 5. oldalon]

6 évesen egy gázmaszkkal

[Kép az 5. oldalon]

Misszionáriusokkal és úttörőkkel Luxemburgban egy különleges prédikálókampány során. Ekkor 16 éves voltam

[Kép az 5. oldalon]

Apával és anyával egy kongresszuson 1953-ban