A családom Isten iránti lojalitása motivált
HORST HENSCHEL ELMONDÁSA ALAPJÁN
„Örülj, ha megkapod ezt a levelet, mert akkor mindvégig kitartottam. Két órán belül kivégeznek.” Ezek voltak apám hozzám írott utolsó levelének a kezdőszavai. 1944. május 10-én kivégezték, mert nem volt hajlandó Hitler hadseregében szolgálni. Isten iránti lojalitása, valamint anyámé és nővéremé, Elfriedéé mélységesen érintette az életemet.
NAGYJÁBÓL abban az időben, amikor megszülettem, 1932-ben apa olvasni kezdte Jehova Tanúi kiadványait. Többek között észrevette a papság képmutatását. Ez oda vezetett, hogy többé nem érdeklődött az egyházak iránt.
Nem sokkal azután, hogy a II. világháború 1939-ben elkezdődött, apát besorozták a német hadseregbe.
— A Biblia szerint nem szabad elmennem — mondta anyának. — Ez az öldöklés nem helyes.
— Megölnek, ha nem mész el — válaszolta anya. — Mi lesz akkor a családoddal?
Így hát apa katona lett.
Később anya, aki addig nem tanulmányozta a Bibliát, próbált kapcsolatba lépni Jehova Tanúival, ami akkoriban nagyon veszélyes vállalkozás volt. Rátalált Dorára, akinek a férje koncentrációs táborban volt a hite miatt. Dora adott neki egy példányt Az Őrtoronyból, de kertelés nélkül megmondta anyának: „Ne felejtsd el, hogy megölhetnek engem, ha a Gestapo [titkosrendőrség] rájön, hogy én adtam ezt neked.”
Végül anya Jehova Tanúi több kiadványát megkapta, és kezdte értékelni a bibliai igazságokat, amelyeket tartalmazott. Időközben Max Rübsam, aki a közeli Drezdában lakott, látogatni kezdett minket meisseni otthonunkban. Tanulmányozta velünk a Bibliát, amivel nagyban veszélyeztette a saját biztonságát. Ami azt illeti, nem sokkal később letartóztatták.
Anya a bibliatanulmányozás eredményeként kezdett hinni Jehovában, átadta az életét neki, és ezt vízben való megkeresztelkedéssel szimbolizálta 1943 májusában. Apa és én néhány hónappal később keresztelkedtünk meg. A Drezdában dolgozó 20 éves nővérem, Elfriede is nagyjából ugyanebben az időben keresztelkedett meg. Így a II. világháború kellős közepén mind a négyen átadtuk életünket Jehovának. Anya 1943-ban megszülte kis húgunkat, Renatét.
Üldöztek a hitünkért
Mielőtt megkeresztelkedtem, kiléptem a Hitlerjugend nevű mozgalomból. Amikor visszautasítottam, hogy a Hitler-féle üdvözlést mondjam és mutassam, amelyet naponta megköveteltek az iskolában, a tanáraim ütlegeltek. Én azonban örültem annak a tudatnak, hogy szüleim megerősítésével, hűséges maradtam.
De voltak idők, amikor — vagy a fizikai büntetés, vagy a félelem miatt — mondtam, hogy „Heil Hitler!”. Ez után könnyekkel a szememben mentem haza, s szüleim imádkoztak velem, hogy a következő alkalommal bátor tudjak lenni, és ellen tudjak állni az ellenség támadásának. Nemegyszer a félelem miatt visszarettentem attól, hogy a jót tegyem, de Jehova sohasem hagyott magamra.
Egyik nap jött a Gestapo, és átkutatta a házunkat. „Ön is Jehova Tanúi közé tartozik?” — kérdezte anyát a Gestapo embere. Még most is magam előtt látom, amint az ajtófélfának támaszkodva, határozottan ezt mondja: „Igen” — bár tudta, hogy ez végül a letartóztatását jelenti majd.
Két héttel később, miközben Renate körül sürgött-forgott — aki még nem volt egyéves sem —, jött a Gestapo, hogy letartóztassa. Anya tiltakozott: „Éppen etetem a gyermekemet!” Az asszony azonban, aki a rendőrrel jött, kivette a kisbabát a karjából, és ezt parancsolta: „Készüljön! Mennie kell.” Ez persze anyának nem volt könnyű.
Mivel apát még nem tartóztatták le, kis húgommal az ő felügyelete alatt maradtunk. Egyik reggel, körülbelül két héttel azután, hogy anyát elvitték, szorosan átöleltem apát, mielőtt elmentem az iskolába. Apát azon a napon letartóztatták, mert visszautasította, hogy visszatérjen a katonai szolgálatba. Tehát amikor azon a délutánon hazamentem, már elment, és soha többé nem láttam őt viszont.
Nagyszüleim és más rokonok — akik közül mindenki szembehelyezkedett Jehova Tanúival, és néhány a náci párt tagja volt — szerezték meg a gyermekfelügyeleti jogot felettem és kis húgom felett. Nem engedték meg, hogy olvassam a Bibliát. De miután titokban szereztem egyet a szomszédasszonytól, mégis olvastam. Ezenkívül letérdeltem a kicsi húgocskám ágya előtt, és imádkoztam.
Időközben nővérem, Elfriede hitének próbáit állta ki. Megtagadta, hogy továbbra is egy olyan drezdai gyárban dolgozzon, amely hadianyagokat gyártott, de sikerült egy park- és kertgondozói állást szereznie Meissenben. Amikor elment az irodába, hogy felvegye fizetését, megtagadta a „Heil Hitler!” köszöntés használatát. Idővel letartóztatták, és bebörtönözték.
Tragikus módon, Elfriede megkapta a diftériát és a skarlátot, s néhány héttel bebörtönzése után meghalt. Csak 21 éves volt. Utolsó leveleinek egyikében a Lukács 17:10-et idézte: „ha mindazokat megcselekedtétek, a mik néktek parancsoltattak, mondjátok, hogy: Haszontalan szolgák vagyunk; mert a mit kötelesek voltunk cselekedni, azt cselekedtük.” Isten iránti lojalitása továbbra is erőt adó segítség volt számomra (Kolossé 4:11).
Apa próbája
Apát bebörtönzése alatt nagyapám — anyám apja — meglátogatta, hogy megpróbálja rávenni, gondolja meg magát. Apát bilincsbe vert kézzel és lábbal vezették elé. Apa határozottan visszautasította a javaslatot, hogy folytassa a katonai szolgálatot a gyermekei kedvéért. Az egyik börtönőr ezt mondta nagyapának: „Ha ennek a férfinak tíz gyermeke volna, akkor sem tenne másképp.”
Nagyapa borzasztó mérgesen tért haza. „Ez a bűnöző! — ordította. — Ez a semmirekellő! Hogyan tudja cserbenhagyni a saját gyermekeit?” Bár nagyapa zaklatott volt, én mégis boldogan tudtam meg, hogy apa állhatatos maradt.
Apát végül halálra ítélték és lefejezték. Valamivel ez után megkaptam azt a bizonyos utolsó levelet, amelyet írt. Mivel nem tudta, hogy anya hol van bebörtönözve, nekem írt. Fölmentem a padláson lévő hálószobámba, és elolvastam azokat a kezdőszavakat, amelyeket e cikk bevezetőjében idéztem. Szomorú voltam és sírtam, másrészt viszont örültem annak a tudatnak, hogy hűséges maradt Jehovához.
Anya bánata
Anyát egy dél-németországi börtönbe küldték, hogy ott várakozzon bírósági perére. Egyik nap az őr odament a cellájához, és barátságosan azt mondta neki, hogy maradjon ülve. De anya felállt, és ezt mondta: „Tudom, hogy megölték a férjem.” Később elküldték neki apa véres öltözékét, annak a kínzásnak a néma bizonyítékát, amelyet halála előtt elszenvedett.
Másik alkalommal anyát behívták a börtönparancsnoki irodába, és minden átmenet nélkül ezt mondták neki: „A lánya meghalt a börtönben. Hogyan akarja eltemettetni?” Ez olyan hirtelen és váratlan értesítés volt, hogy anya először nem tudta, mit mondjon. De Jehovában való erős hite fenntartotta.
A rokonok általánosságban véve jól gondoskodtak a húgomról és rólam. Nagyon kedvesen bántak velünk. Valójában egyikük megkereste a tanáraimat, és megkérte őket, hogy legyenek türelmesek velem. Ezért a tanárok is nagyon barátságosak lettek, és nem büntettek meg, amikor nem köszöntöttem őket a „Heil Hitler!”-rel. De mindezt a kedvességet azzal a céllal mutatták ki, hogy eltérítsenek a Biblián alapuló meggyőződésemtől. És sajnos ennek volt némi sikere.
Csak néhány hónappal azelőtt, hogy a háború 1945 májusában befejeződött, önként jelen voltam a náci ifjúsági szervezet néhány gyűlésén. Írtam anyának erről, és leveleim azt a benyomást keltették benne, hogy felhagytam célommal, hogy Jehovát szolgáljam. Később elmondta, hogy jobban kétségbeesett ezektől a levelektől, mint amikor apa és Elfriede haláláról hallott.
Nem sokkal később a háború véget ért, és anya visszatért a börtönből. Segítségével visszanyertem szellemi egyensúlyomat.
Elkezdem a teljes idejű szolgálatot
Négy évvel a II. világháború befejezése után, 1949 végén az egyik utazófelvigyázó a Malakiás 3:10-ben található bibliai szöveget fejtegette: „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hogy legyen ennivaló az én házamban, és ezzel próbáljatok meg engem, azt mondja a Seregeknek Ura.” Arra éreztem indíttatást, hogy kitöltsek egy jelentkezési kérelmet a teljes idejű prédikálószolgálatra. Így 1950. január 1-jén úttörő lettem, ahogy a teljes idejű szolgákat hívják. Később Sprembergbe költöztem, ahol nagyobb szükség volt úttörőkre.
Az év augusztusában meghívást kaptam, hogy Jehova Tanúi Kelet-Németországban lévő, magdeburgi fiókhivatalában szolgáljak. Megérkezésem után két nappal, augusztus 31-én azonban rendőrök rohanták meg ingatlanunkat, azt állítva, hogy ott bűnözők rejtőzködnek. A legtöbb Tanút letartóztatták és bebörtönözték, de én el tudtam szökni, és el tudtam utazni Nyugat-Berlinbe, ahol a Watch Tower Societynak volt egy hivatala. Ott elmondtam, mi történt Magdeburgban. Ugyanabban az időben azt mondták, hogy Kelet-Németország-szerte sok Tanút letartóztattak. Sőt megtudtam, hogy a rendőrség engem is keresett Sprembergben!
Letartóztatás és bebörtönzés
Kelet-berlini úttörőmunkára jelöltek ki. Néhány hónappal később, mialatt Nyugat-Berlinből Kelet-Németországba bibliai irodalmat vivő küldöncként szolgáltam, letartóztattak, s egy Cottbus nevű városba vittek, ahol bíróság elé állítottak, és 12 évi börtönbüntetésre ítéltek.
Többek között háborús uszítással vádoltak. A peren ezt mondtam, amikor az utolsó szó jogán beszélhettem: „Hogyan ítélhetnek el engem, Jehova Tanúi egyikét mint háborús uszítót, amikor apám megtagadta, hogy részt vegyen a háborúban azért, mert Jehova Tanúi közé tartozott, és ezért le is fejezték?” De azokat az embereket persze nem érdekelte az igazság.
Nem volt könnyű 19 éves koromban arra gondolnom, hogy 12 évig be leszek börtönözve. Tudtam azonban, hogy sok más személy hasonló büntetést kapott. A hatóságok olykor elválasztották a Tanúkat egymástól; de ekkor más rabokkal beszéltünk meg bibliai igazságokat, és néhány Tanú lett.
Máskor minket, Tanúkat ugyanabban a cellasorban tartottak. Ekkor arra összpontosítottunk, hogy jobban megismerjük a Bibliánkat. A Biblia egész fejezeteit tanultuk meg fejből, és még egész bibliai könyveket is próbáltunk megjegyezni. Bizonyos célokat tűztünk ki magunknak, mit tegyünk, illetve mit tanuljunk naponta. Néha olyan elfoglaltak voltunk, hogy ezt mondtuk egymásnak: „Nincs időnk”, még akkor is, ha az egész napot a cellánkban töltöttük, bármiféle munkamegbízatás nélkül!
A titkosrendőrség kihallgatásai kimerítők voltak. Volt, hogy éjjel-nappal folytak, mindenféle fenyegetésekkel kísérve. Egyszer borzasztóan kifáradtam és elkedvetlenedtem, s ez még az imádkozást is nehézzé tette. Két vagy három nap múlva, minden különösebb ok nélkül levettem azt a kartonpapírdarabot a cellám faláról, amelyre a börtön házirendje volt írva. Amint megfordítottam, egy írást láttam rajta. Odatartottam ahhoz a kis fényhez, amely a cellámban volt, és ezeket a szavakat láttam: „Ne félj, ha tested megölik” és „Légy hű és mint szemem fényét tőlük megvédelmezlek”. Ezek most hasonló szavakkal benne vannak Jehova Tanúi énekeskönyvében, a 27-es énekben.
Nyilvánvaló, hogy ebben a cellában volt egy másik testvér, aki hasonló helyzetben volt, és Jehova Isten megerősítette őt. Azonnal visszanyertem a szellemi erőt, és hálát adtam Jehovának ezért a bátorításért. Soha nem szeretném elfelejteni ezt a leckét, mivel megtanított rá, hogy a magam erejéből ugyan nem tudok boldogulni, de Jehova Isten segítségével semmi sem lehetetlen.
Anya azóta már átköltözött Nyugat-Németországba, ezért akkoriban nem volt kapcsolata velem. Itt volt azonban Hanna, aki ugyanabban a gyülekezetben nőtt fel, ahová én jártam, és aki nagyon közel állt a családunkhoz. Börtönéveim alatt meglátogatott, és buzdító leveleket is írt nekem, valamint értékes ételcsomagokat küldött. Amikor 1957-ben kiszabadultam a börtönből, összeházasodtunk, miután 6 évet letöltöttem a 12 éves büntetésemből.
Hanna kedves feleségemként hűségesen szolgál oldalamon különféle megbízatásainkban, és mindig a legnagyobb támogatást nyújtja nekem. Amit érdekemben az együtt végzett teljes idejű szolgálatunk során tesz, az olyasmi, amit csak Jehova tud visszafizetni neki.
A börtön utáni szolgálat
Hannával a közös teljes idejű szolgálatunkat abban az irodában kezdtük, amelyet a Watch Tower Society akkoriban Nyugat-Berlinben fenntartott. Ott arra jelöltek ki, hogy építőmunkát végezzek mint asztalos. Később úttörőszolgálatot kezdtünk végezni együtt Nyugat-Berlinben.
Willi Pohl, aki akkoriban felügyelte a nyugat-berlini munkánkat, buzdított, hogy folytassam az angoltanulást. „Nincs időm” — válaszoltam. Milyen boldog vagyok azonban, hogy engedelmesen kitartottam az angoltanulásban! Ennek eredményeként 1962-ben meghívtak a brooklyni (New York) Gileád Iskola 37. osztályának tíz hónapos tanfolyamára. Miután 1962. december 2-án visszatértem Németországba, Hannával 16 évet töltöttünk az utazómunkában, gyülekezeteket látogatva egész Németországban. Ez után 1978-ban meghívtak minket, hogy a wiesbadeni fiókhivatalban szolgáljunk. Az 1980-as évek közepén a fiókhivatalt átköltöztették a hatalmas, új seltersi létesítményekbe, és most ott folynak a fiókhivatali tevékenységek, s mi néhány évig szolgáltunk ebben a csodálatos létesítményben.
Egy nagyra becsült szolgálati kiváltság
Valami teljesen váratlan dolog történt 1989-ben — a berlini fal leomlott, és a Tanúk a kelet-európai országokban kezdtek vallásszabadságnak örvendeni. Hannát és engem 1992-ben meghívtak Lvovba (Ukrajna), hogy támogatást nyújtsunk az azon a területen élő, rohamosan növekvő számú Királyság-hirdetőknek.
A következő évben megkértek, hogy menjünk Oroszországba, és segítsünk megszervezni a Királyság-munkát. Szolnyecsnojéban — egy faluban, amely körülbelül 40 kilométerre van Szentpétervártól — egy hivatal volt akkoriban felállítva, hogy gondoskodjon az egész Oroszországban, valamint a volt Szovjetunió legtöbb köztársaságában folyó prédikálómunkáról. Amikor megérkeztünk, a lakóépületek, valamint a hatalmas iroda- és raktárkomplexum építése már megkezdődött.
Örömünk határtalan volt az új fiókhivatali létesítményeink átadásakor, 1997. június 21-én. Negyvenkét országból összesen 1492-en gyűltek össze Szolnyecsnojéban a különleges programra. A következő nap több mint 8400 fős sokaság gyűlt össze a szentpétervári Petrovszkij Stadionba, hogy áttekintse az átadási programot, valamint más országból érkező vendégek által elmondott buzdító jelentéseket.
Milyen csodálatos növekedésnek örvendhetünk a volt Szovjetunió 15 köztársaságában. 1946-ban körülbelül 4800 Királyság-hirdető prédikált ezen a területen. Csaknem 40 évvel később, 1985-ben ez a szám 26 905-re növekedett. Ma több mint 125 000 Királyság-hirdető van a volt Szovjetunió 10 köztársaságában, akikről a mi fiókhivatalunk gondoskodik, itt Szolnyecsnojéban, és több mint 100 000-en prédikálnak a másik öt volt szovjet köztársaságban! Mennyire föl voltunk villanyozva, amikor arról értesültünk, hogy tavaly márciusban a 15 volt szovjet köztársaságban több mint 600 000-en voltak jelen Krisztus halálának emlékünnepén!
Elcsodálkozom, amikor látom, milyen rendkívüli módon irányítja Jehova Isten a népe begyűjtését és szervezését ezekben az „utolsó napokban” (2Timótheus 3:1). Ahogy a bibliai zsoltáríró mondja, Jehova bölccsé teszi szolgáit, tanítja őket olyan útra, amelyen járniuk kell, és szemeivel tanácsolja őket (Zsoltárok 32:8). Micsoda kiváltságnak tartom, hogy Jehova nemzetközi szervezetéhez tartozok!
[Kép a 13. oldalon]
Két testvéremmel 1943-ban
[Kép a 14. oldalon]
Apát lefejezték
[Kép a 14. oldalon]
Anya segített visszanyerni a szellemi egyensúlyt
[Kép a 15. oldalon]
Feleségemmel, Hannával
[Kép a 16. oldalon]
A Királyság-teremben tartott átadási beszéd alatt az orosz fiókhivatalban
[Képek a 17. oldalon]
Az új fiókhivatalunk udvara és ebédlőjének ablakai Oroszországban