Megtartottam Istennek tett ígéretemet

FRANZ GUDLIKIES ELMONDÁSA ALAPJÁN

A száznál is több katonából álló csapatomból csak négyen maradtunk életben. Halálfélelmemben egyszer térdre borultam, és megígértem Istennek: „Ha túlélem a háborút, mindig téged foglak szolgálni.”

EZT az ígéretet 54 évvel ezelőtt, 1945 áprilisában tettem, amikor a német hadseregben voltam katona. Ez nem sokkal a II. világháború befejezése előtt történt, amikor a szovjet hadsereg teljes erővel támadta Berlint. A mi embereink az Odera folyó partján lévő Seelow város közelében helyezkedtek el, kevesebb mint 65 kilométerre Berlintől. Itt éjjel-nappal lőtt ránk a nehéztüzérség, ami megtizedelte a csapatomat.

Ekkor, életemben először magamba roskadtam és sírva Istenhez imádkoztam. Eszembe jutott egy bibliaidézet, amelyet istenfélő édesanyám gyakran idézett: „hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged és te dicsőítesz engem” (Zsoltárok 50:15). Ott az árokban, halálfélelmemben tettem a fent említett ígéretet Istennek. Hogyan tudtam betartani? És hogyan lettem a német hadsereg tagja?

Litvániában nőttem fel

1918-ban, az I. világháború alatt Litvánia kikiáltotta függetlenségét, és demokratikus kormányt hozott létre. 1925-ben születtem Memel (Klaipėda) kerületben, közel a Balti-tengerhez. Ezt a kerületet a születésem előtti évben csatolták Litvániához.

Négy nővéremmel és a húgommal boldog gyerekkorunk volt. Apánk olyan volt, mint egy jó barát, sokat volt velünk, gyerekekkel. Szüleink a protestáns egyház tagjai voltak, de nem jártak istentiszteletre, mert édesanyámat megbotránkoztatta a lelkész képmutatása. Ennek ellenére szerette Istent és az ő Szavát, a Bibliát, amelyet mohón olvasott.

1939-ben a németek elfoglalták Litvániának azt a részét, ahol mi éltünk. Majd 1943 elején behívtak katonai szolgálatra a német hadseregbe. Az egyik csatából sebesülten kerültem ki, de miután felgyógyultam sérüléseimből, visszatértem a keleti frontra. Erre az időre a háború menete megváltozott, és a németek visszavonultak a szovjet sereg elől. Ekkor volt, hogy kis híján megöltek, amint a bevezetőben elmondtam.

Megtartom ígéretemet

A háború alatt szüleim Oschatzba (Németország) költöztek, Lipcsétől délkeletre. A háború utáni állapotok miatt nehéz volt őket megtalálnom. De mennyire boldogok voltunk, amikor a család végre újra együtt volt! Nem sokkal később, 1947 áprilisában elkísértem édesanyámat egy nyilvános előadásra, melyet Max Schubert, Jehova egyik Tanúja tartott. Édesanyám hitte, hogy megtalálta az igaz vallást, s miután részt vettem néhány összejövetelen, én is osztottam a véleményét.

Nem sokkal ez után édesanyám leesett a létráról, s olyan sérüléseket szenvedett, amelyekbe néhány hónapon belül belehalt. Halála előtt a kórházban szeretettel így buzdított: „Gyakran imádkoztam azért, hogy legalább az egyik gyermekem találja meg az Istenhez vezető utat. Most már látom, hogy imáim meghallgatásra találtak, így békében halhatok meg.” Mennyire várom azt az időt, amikor édesanyám felébred a halálból, és megtudja, hogy imái meghallgatásra találtak! (János 5:28).

1947. augusztus 8-án, mindössze négy hónappal az után, hogy hallottam Schubert testvér előadását, Jehova Istennek való önátadásom jelképeként a lipcsei kongresszuson megkeresztelkedtem. Végre lépéseket tettem afelé, hogy teljesítsem Istennek tett ígéretemet. Valamivel később úttörő lettem, ahogyan Jehova Tanúinak a teljes idejű szolgáit nevezik. Akkoriban majdnem 400 úttörő élt ezen a helyen, amely később Német Demokratikus Köztársaság, vagy Kelet-Németország lett.

A hit korai próbái

Oschatzban egy szomszédom megpróbálta felkelteni bennem az érdeklődést a marxizmus iránt; állami támogatású egyetemi oktatást kínált fel, ha belépek Németország Szocialista Egységpártjába (NSZEP). Visszautasítottam ajánlatát, mint ahogyan Jézus is visszautasította Sátán ajánlatát (Máté 4:8–10).

Egy napon, 1949 áprilisában két rendőr jött a munkahelyemre, és arra utasítottak, hogy kövessem őket. Bevittek a szovjet hírszerző szolgálat helyi hivatalába, ahol azzal vádoltak, hogy a nyugati kapitalistáknak dolgozom. Azt mondták, azzal bizonyíthatom ártatlanságomat, ha továbbra is végzem házról házra a munkámat, de beszámolok nekik arról, ha bárki rosszallóan beszél a Szovjetunióról vagy az NSZEP-ről, illetve ha valaki elmegy Jehova Tanúinak az összejöveteleire. Miután nem voltam hajlandó együttműködni velük, bezártak egy cellába. Később bíróság elé idéztek. Olyan volt, mint egy katonai bíróság. Büntetésem: 15 év kényszermunka Szibériában!

Nyugodt maradtam, és ez hatással volt a tisztekre. Ezután azt mondták nekem, hogy a büntetésem érvényben marad, de elegendő, ha hetente egyszer jelentkezem, míg nem vagyok hajlandó együttműködni velük. Mivel szerettem volna kikérni érettebb Tanúk tanácsát, ezért elutaztam Magdeburgba, ahol akkoriban a Watch Tower Society fiókhivatala volt. Az út nem volt könnyű, mivel megfigyelés alatt álltam. Ernst Wauera, aki Magdeburgban a jogi osztályon dolgozott, ezt mondta nekem: „Harcolj, és győzni fogsz. Alkudj meg, és vereséget fogsz szenvedni. Ezt tanultuk meg a koncentrációs táborban.” Ez a tanács segített megtartanom az ígéretemet, hogy Istent szolgálom.

Betiltás, újra letartóztatnak

1950 júliusában utazófelvigyázónak ajánlottak. Augusztus 30-án azonban a rendőrség megszállta magdeburgi épületeinket, és betiltották prédikálómunkánkat. Így hát megbízatásom megváltozott. Paul Hirschbergerrel együtt mintegy 50 gyülekezetet kellett kiszolgálnunk, mindegyik gyülekezetben két-három napot maradtunk, és segítettünk a testvéreknek, hogy a betiltás alatt is szervezetten folytassák szolgálatukat. Az elkövetkező hónapokban hatszor kerültem el a letartóztatást!

Az egyik gyülekezetbe beférkőzött valaki, aki beárult minket a Stasinak, az Állami Titkosszolgálatnak. Ezért 1951 júliusában öt férfi fegyvert szegezve ránk, letartóztatta Pault és engem az utcán. Visszatekintve, felismertük, hogy nem bíztunk annyira Jehova szervezetében, mint amennyire kellett volna. Azt a tanácsot kaptuk idősebb testvéreinktől, hogy sose utazzunk együtt. A túlzott magabiztosság szabadságunk elvesztésébe került! Ráadásul azt sem beszéltük meg előre, mit mondanánk, ha letartóztatnának minket.

A cellámban egymagamban könnyek között könyörögtem Jehovához, hogy segítsen, nehogy eláruljam a testvéreimet, és nehogy megalkudjak a hitemben. Miután elaludtam, hirtelen Paul barátom hangjára ébredtem. Pontosan a cellám fölött volt az a szoba, ahol a Stasi kihallgatta. Mivel meleg és fülledt éjszaka volt, az erkély ajtaját nyitva hagyták, és nem teljesen tisztán, de mindent hallhattam. Később, amikor kihallgattak, ugyanazokat a válaszokat adtam, mint Paul, amin meglepődtek a tisztek. Újra meg újra eszembe jutott édesanyám kedvenc bibliaidézete: „hívj segítségül engem a nyomorúság idején, én megszabadítlak téged”, és ez nagyon buzdítólag hatott rám (Zsoltárok 50:15).

Kihallgatásunk után Paul és én öt hónapot töltöttünk előzetes letartóztatásban a Stasi börtönben, Halléban, majd később Magdeburgban. Míg Magdeburgban voltam, néha láttam a bezárt fiókhivatali létesítményeinket. Mennyivel inkább szerettem volna ott dolgozni, mint a börtönben lenni! 1952 februárjában hirdették ki az ítéletünket: „10 év börtön és 20 év közügyektől való eltiltás.”

Megőriztem hitemet a börtönben

Jehova Tanúi, akiket legalább 10 évre ítéltek, a börtönben töltött idejük egy részében különleges jelzést viseltek. Piros szalagot varrtak a nadrág egyik szárára, és a kabát egyik ujjára. Ezenkívül piros kartonpapírból egy kicsi, kerek darabot raktak kívülre a cellánk ajtajára, ami arra figyelmeztette az őröket, hogy veszélyes bűnözők vagyunk.

A hatóságok igazából a legelvetemültebb bűnözőknek tartottak minket. Nem engedték meg, hogy legyen nálunk Biblia, mert ahogyan az egyik őr magyarázta: „Ha Jehova egyik Tanújának Biblia van a kezében, az olyan, mintha fegyver volna egy bűnöző kezében.” Hogy bibliaidézeteket gyűjtsünk, egy orosz írónak, Lev Tolsztojnak a műveit olvastuk, aki gyakran idézett a könyveiben a Bibliából. Kívülről megtanultuk ezeket a bibliaidézeteket.

Azt megelőzően, hogy 1951-ben letartóztattak, eljegyeztem Elsa Riemert. Olyan gyakran meglátogatott a börtönben, amilyen gyakran csak lehetett, és havonta egyszer élelmiszercsomagot küldött. Csomagjaiba szellemi eledelt is rejtett. Egyik alkalommal néhány kolbászba Őrtorony-cikkeket helyezett. Az őrök gyakran megvágták a kolbászt, hogy ellenőrizzék, nincs-e benne elrejtve valami, de ez alkalommal a csomag nem sokkal a munkanap vége előtt érkezett, és ezért nem ellenőrizték.

Abban az időben Karl Heinz Kleberrel és három nem Tanú fogollyal voltunk együtt egy kicsi cellában. Hogyan tudtuk olvasni Az Őrtoronyt, hogy ne vegyék észre? Hát úgy tettünk, mintha valamilyen könyvet olvasnánk, a belsejébe azonban Őrtorony-cikkeket rejtettünk el. A börtönben lévő Tanú-társainknak is továbbadtuk ezt az értékes szellemi táplálékot.

Míg a börtönben voltunk, kihasználtuk a lehetőségeket, és beszéltünk másoknak Isten Királyságáról. Nagy öröm volt látni, hogy ennek eredményeként egyik börtöntársam hívő lett (Máté 24:14).

Visszatértem a teljes idejű szolgálatba

1957. április 1-jén, miután majdnem hat évet voltam rácsok mögött, szabadon bocsátottak. Két héten belül összeházasodtunk Elsával. Amikor a Stasi hírét vette szabadulásomnak, ürügyet kerestek, hogy visszajuttassanak a börtönbe. Hogy elkerüljük ezt a lehetőséget, Elsával átmentünk a határon, hogy Nyugat-Berlinben éljünk.

Amikor megérkeztünk Nyugat-Berlinbe, a Társulat szerette volna tudni, mik a terveink. Elmondtuk, hogy egyikünk szeretne úttörőszolgálatot végezni, a másikunk pedig munkát vállal.

— Mit szólnátok hozzá, ha mindketten úttörők lehetnétek? — kérdezték tőlünk.

— Ha ez lehetséges, akkor most azonnal elkezdjük — válaszoltuk.

Így hát kaptunk egy kevés járandóságot minden hónapban, hogy fenn tudjuk tartani magunkat, és 1958-ban elkezdtük a különlegesúttörő-szolgálatot. Micsoda öröm volt látni, amint azok a személyek, akikkel tanulmányoztuk a Bibliát, megváltoztatták az életüket, hogy Jehova szolgái legyenek! A következő tíz év különlegesúttörő-szolgálat megtanította nekünk, hogy szorosan együtt kell működnünk mint férj és feleség. Elsa mindig mellettem volt, még olyankor is, amikor a kocsit szereltem. Ezenkívül együtt olvastunk, tanulmányoztunk és imádkoztunk.

1969-ben utazómunkával bíztak meg bennünket. Különböző gyülekezeteket látogattunk meg minden héten, hogy kiszolgáljuk őket. Josef Barth, egy tapasztalt utazófelvigyázó ezt tanácsolta nekem: „Ha szeretnéd sikeresen végezni megbízatásodat, akkor egyszerűen légy testvére a testvéreidnek.” Igyekeztem megfogadni ezt a tanácsot. Ennek eredményeként nagyon bensőséges kapcsolat és együttműködő szellem alakult ki Tanú-társaim és köztem, ami miatt nem volt nehéz tanácsot adnom, amikor szükségessé vált.

1972-ben Elsáról megállapították, hogy rákos, és megműtötték. Később ezen kívül még reuma is kialakult nála. Bár fájdalmak gyötörték, még így is elkísért minden héten, ott szolgált a gyülekezetekben, együtt munkálkodott a testvérnőkkel, amennyit csak tudott.

Megváltozott szükségletek

1984-re szükségessé vált, hogy feleségem szüleit állandóan gondozzuk, ezért abbahagytuk az utazómunkát, hogy segítsünk a gondozásukban, egészen a négy évvel később bekövetkezett halálukig (1Timótheus 5:8). Majd 1989-ben Elsa súlyosan megbetegedett. Nagy örömünkre, némileg felgyógyult, de azóta nekem kell minden házimunkát elvégeznem. Mind a mai napig tanulnom kell, hogyan bánjak olyan valakivel, akit állandó fájdalmak gyötörnek. Az élet megpróbáltatásai ellenére megőriztük a szellemi dolgok iránti szeretetünket.

Hála érte, ma még mindig úttörőkként vagyunk nyilvántartva. Felismertük azonban, hogy nem az a fontos, milyen tisztséget töltünk be, vagy hogy mennyit tudunk tenni, hanem az, hogy maradjunk hűségesek. Istenünket, Jehovát nem csak néhány évig, hanem egy örökkévalóságon át szeretnénk szolgálni. Tapasztalataink nagyszerű képzést adtak a jövőre. Jehova pedig erőt adott nekünk, hogy dicsőíteni tudjuk őt még a legpróbateljesebb körülmények között is (Filippi 4:13, Katolikus fordítás).

[Lábjegyzet]

[Kép a 23. oldalon]

Itt voltam börtönben, Magdeburgban

[Forrásjelzés]

Gedenkstätte Moritzplatz Magdeburg für die Opfer politischer Gewalt; Foto: Fredi Fröschki, Magdeburg

[Kép a 23. oldalon]

Amikor összeházasodtunk, 1957-ben

[Kép a 23. oldalon]

Elsával ma