Élettörténet

Jehova segítségével életben maradtunk a diktatórikus uralmak alatt

Henryk Dornik elmondása alapján

HÍVŐ katolikus szülők gyermekeként születtem 1926-ban. Lengyelország déli részén egy bányavároskában, Ruda Śląskán laktunk, Katowice közelében. A szüleink arra tanítottak minket, gyermekeket – a bátyámat, Bernardot, két húgomat, Różát és Edytát, valamint engem –, hogy imádkozzunk, járjunk misére, és tartsuk meg a bűnbánat szentségét.

A Biblia igazsága eljut az otthonunkba

Egy napon, 1937 januárjában, mikor tízéves voltam, apa túláradó örömmel jött haza. Magával hozott egy nagy, vastag könyvet, melyet Jehova Tanúitól kapott. Ezt mondta: „Gyerekek, nézzétek, mit szereztem: a Szentírást!” Azelőtt még sohasem láttam Bibliát.

A katolikus egyháznak már hosszú ideje erős befolyása volt a Ruda Śląskán és környékén élőkre. A papság nagyon barátságos volt a bányatulajdonosokkal, és feltétlen engedelmességet követelt a bányászoktól és azok családjától. Ha egy bányász nem járt misére, vagy nem akart gyónni, akkor pogánynak tekintették, és megjelölték mint olyat, akit el kell bocsátani a bányából. Hamarosan hasonló veszély fenyegette apát is, mivel kapcsolatot ápolt Jehova Tanúival. De amikor egy pap meglátogatta az otthonunkat, apa mindenki előtt leleplezte a vallásos képmutatását. Mivel a szégyenkező pap nem akart még több bajt, apa nem veszítette el az állását.

Az, hogy tanúja voltam ennek az összetűzésnek a pappal, megerősített abban az elhatározásomban, hogy megismerjem a Bibliát. Fokozatosan megszerettem Jehovát, és személyes kapcsolatot építettem ki vele. Néhány hónappal azután, hogy apa beszélt a pappal, részt vettünk Krisztus halálának emlékünnepén, ahol apát ezekkel a szavakkal mutatták be egy harmincfős csoportnak: „Ő egy Jonadáb.” Hamarosan megtudtam, hogy a „Jonadábok”a földi reménységű keresztények, és hogy számbelileg gyarapodniuk kell (2Királyok 10:15–17).

„Fiú, tudod mit jelent a keresztelkedés?”

Miután apa elfogadta az igazságot, abbahagyta az ivást, valamint jó férj és apa lett. Csakhogy anya nem fogadta el a vallási nézeteit, és azt mondogatta, jobban szeretné, ha apa inkább úgy élne, mint korábban, és katolikus maradna. Azonban miután kitört a II. világháború, anya észrevette, hogy ugyanaz a pap, aki azért imádkozott, hogy Lengyelország győzzön a beözönlő németek fölött, most hálaimákat mond Hitler sikereiért. Később, 1941-ben anya csatlakozott hozzánk Jehova szolgálatában.

Ezt megelőzően kifejeztem azt a vágyamat, hogy Istennek tett önátadásomat vízben való keresztelkedéssel jelképezzem, de a gyülekezeti vének úgy gondolták, hogy még túl fiatal vagyok. Azt mondták, hogy várjak. Végül azonban 1940. december 10-én Konrad Grabowy (egy testvér, aki később hűségesen halt meg koncentrációs táborban) körültekintően kikérdezett egy kis lakásban. Feltett öt kérdést, majd megelégedve a válaszaimmal, megkeresztelt. Az egyik kérdése ez volt: „Fiú, tudod mit jelent a keresztelkedés?” Egy másik pedig így szólt: „Tudod azt, hogy ebben a háborús időszakban hamarosan döntened kell, hogy Hitlerhez vagy Jehovához leszel-e hűséges, és a döntésed az életedbe kerülhet?” Habozás nélkül válaszoltam: „Tudom.”

Elkezdődik az üldözés

Miért tett fel Konrad Grabowy ilyen célirányos kérdéseket? A német hadsereg 1939-ben beözönlött Lengyelországba, ezután pedig hitünk és feddhetetlenségünk kíméletlenül ki lett próbálva. A helyzet mindennap egyre feszültebb lett, amint hallottuk, hogy keresztény testvéreinket és testvérnőinket letartóztatják, deportálják és börtönökbe vagy koncentrációs táborokba küldik. Hamarosan rajtunk volt a sor, hogy hasonló megpróbáltatásokkal nézzünk szembe.

A nácik a fiatalabb generációt – így négyünket, a gyerekeket is – a Harmadik Birodalom buzgó támogatóivá akarták tenni. Mivel apa és anya többször is visszautasította, hogy aláírja a Volkslistet (egy listát, melyen azok szerepeltek, akik német állampolgárságot szereztek, vagy akartak szerezni), megtagadták tőlük a törvényes jogot ahhoz, hogy bennünket, gyermekeket felneveljenek. Apát az auschwitzi koncentrációs táborba küldték. Engem a bátyámmal 1944 februárjában javítóintézetbe helyeztek Grodkówban (Grottkau), Nysához közel, a húgainkat pedig katolikus kolostorba küldték Czarnowąsyba (Klosterbrück), Opole közelébe. Az volt a cél, hogy rávegyenek annak megtagadására, amit a hatóságok a „szüleink fondorlatos nézeteinek” neveztek. Anya egyedül maradt otthon.

Minden reggel horogkeresztes zászlót húztak fel a javítóintézet udvarán, minket pedig utasítottak, hogy emeljük fel a jobb kezünket, tisztelegjünk a zászló előtt, és közben ezt kiáltsuk: „Heil Hitler!” Ez kemény hitpróba volt, de Bernarddal szilárdak maradtunk abban az elhatározásunkban, hogy nem alkuszunk meg. Ennek az lett a következménye, hogy kegyetlenül megvertek minket „tiszteletlen” viselkedésünkért. Az ezt követő kísérletek szellemünk megtörésére szintén kudarcot vallottak, így az SS-őrök végül egy utolsó felszólítást adtak: „Vagy aláírjátok a német államhoz való hűségnyilatkozatot, és csatlakoztok a Wehrmachthoz (német hadsereg), vagy koncentrációs táborba lesztek küldve.”

Mikor a hatóságok 1944 augusztusában hivatalosan azt javasolták, hogy küldjenek bennünket koncentrációs táborba, kijelentették: „Lehetetlen meggyőzni őket arról, hogy bármit is tegyenek. A mártírságuk örömet jelent nekik. Lázadó magatartásuk az egész javítóintézetet fenyegeti.” Bár nem vágytam rá, hogy mártír legyek, bátran és méltósággal szenvedni a Jehova iránti lojalitásomért valóban örömet szerzett (Cselekedetek 5:41). A saját erőmből semmiképp sem tudtam volna kitartani a gyötrelmekben, amelyekkel rövidesen szembe kellett néznem. De a buzgó imák közelebb vittek Jehovához, és ő megbízható segítőnek bizonyult (Héberek 13:6).

A koncentrációs táborban

Nemsokára a gross-roseni koncentrációs táborba vittek, Sziléziába. Kaptam egy rabszámot, és egy lila háromszöget, mely Jehova Tanújaként azonosított. Az SS-őrök felajánlották nekem, hogy kiszabadulhatok a táborból, és még tiszt is lehetek a náci hadseregben, egy feltétellel. „Meg kell tagadnod a Bibliakutatók nézeteit, melyek ellentétben állnak a Harmadik Birodalom nézeteivel.” Más rabok nem kaptak hasonló ajánlatot, csak Jehova Tanúinak adtak lehetőséget kiszabadulni a táborokból. Én mégis, más ezrekhez hasonlóan, elszántan visszautasítottam a „kiváltságot”. Az őrök válasza ez volt: „Jól nézd meg annak a krematóriumnak a kéményét! Gondold át alaposan az ajánlatunkat, máskülönben a szabadságodat csak azon a kéményen keresztül fogod visszanyerni!” Újból szilárdan ellenálltam, és abban a pillanatban betöltött „az Isten békéje, amely felette áll minden gondolkodásnak” (Filippi 4:6, 7).

Imádkoztam, hogy kapcsolatba kerülhessek hívőtársakkal a táborban, és Jehova ezt lehetővé is tette. A keresztény hittársak között volt egy hűséges testvér, akit Gustaw Baumertnek hívtak. Ő gyöngéden és szeretettel törődött velem. Semmi kétség, Jehova ’a gyöngéd irgalmasságok Atyjának és minden vigasztalás Istenének’ bizonyult a számomra (2Korintusz 1:3).

Néhány hónappal később a közeledő orosz seregek arra kényszerítették a nácikat, hogy gyorsan ürítsék ki a tábort. Épp indulásra készültünk, amikor mi, testvérek úgy határoztunk, hogy az életünk kockáztatásával felmegyünk a női barakkokhoz, és utánanézünk, milyen állapotban van a mintegy húsz szellemi testvérnőnk, köztük Elsa Abtb és Gertrud Ott. Mikor megláttak bennünket, gyorsan odafutottak hozzánk, és miután röviden kölcsönösen buzdítottuk egymást, elénekelték azt a Királyság-éneket, mely így kezdődik: „Mind az, ki hű és mind, ki lojális, lelkében nincs félelem.”c Mindannyiunknak könny lepte el a szemét.

Másik táborba kerülök

A nácik 100-150 rabot zsúfoltak üres szenesvagonokba, élelem és víz nélkül. Fagyban és ónos esőben utaztunk, szomjúság és láz gyötört minket. Ahogy a beteg és kimerült rabok összeestek és meghaltak, a vagonokban egyre kevesebb ember maradt. A lábaim és az ízületeim annyira megdagadtak, hogy nem tudtam felállni. Tíznapi utazást követően az életben maradt rabok maroknyi csoportja megérkezett a mittelbau-dorai büntetőtáborba Nordhausenbe, amely a türingiai Weimar közelében van. Figyelemre méltó, hogy egy testvér sem halt meg a lidérces utazás alatt.

Rögtön azután, hogy felépültem az utazásból, vérhasjárvány tört ki a táborban, és néhány testvér, velem együtt, megbetegedett. Azt mondták, egy ideig ne fogadjuk el a tábori levest, és csak pirított kenyeret együnk. Így is tettem, és hamarosan felépültem. 1945 márciusában tudtuk meg, hogy az arra az évre szóló írásszöveg a Máté 28:19: „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket” (Károli-fordítás). Nyilvánvaló volt számunkra, hogy a táborok kapui hamarosan megnyílnak, és a jó hír továbbra is prédikálva lesz. Ez örömmel és reménnyel töltött el minket, mivel azt gondoltuk, hogy a II. világháború Armageddonban fogja elérni a csúcspontját. Milyen csodálatosan megerősített minket Jehova azokban a nehéz időkben!

Szabadulás a táborból

1945. április 1-jén szövetséges erők bombázták az SS-barakkokat és a közelben lévő táborunkat. Sokan meghaltak vagy megsebesültek. A következő nap fokozott bombatámadás ért minket, és ekkor egy erőteljes robbanás a levegőbe repített.

Az egyik testvér, Fritz Ulrich sietett a segítségemre. Remélve, hogy még életben vagyok, beleásott a törmelékhalomba. Nagy nehezen megtalált, és kihúzott a romok alól. Mikor visszanyertem az eszméletemet, tudatosult bennem, hogy mennyi súlyos sérülés érte az arcomat és a testemet, és hogy semmit sem hallok. A robbanás zaja megsértette a dobhártyámat. Sok évig komoly gondok voltak a fülemmel, de végül meggyógyult.

Azt a bombázást több ezer rab közül csak néhányan élték túl. Voltak testvéreink is, akik meghaltak, köztük a szeretett Gustaw Baumert. A sérüléseim magas lázzal járó fertőzést okoztak. Hamarosan azonban a szövetséges csapatok ránk találtak, és kiszabadítottak bennünket. Időközben az elhunyt vagy meggyilkolt rabok bomló teste miatt tífuszjárvány tört ki, amelynek én is az áldozata lettem. A többi beteggel együtt kórházba vittek. Az orvosok őszinte erőfeszítései ellenére mindössze hárman maradtunk életben. Mennyire hálás voltam Jehovának, amiért megerősített, hogy hűséges tudjak maradni azokban a nehéz időkben! Azért is hálás voltam neki, hogy jónak látta, hogy megmentsen a halál ’sötét árnyékától’ (Zsoltárok 23:4).

Végre otthon

Miután a németek megadták magukat, azt reméltem, hogy amilyen hamar csak lehet, hazamehetek. De ez sokkal küzdelmesebbnek bizonyult, mint gondoltam. Néhány korábbi rab, aki tagja volt az Actio Catholica (’katolikus cselekvés’) szervezetnek, észrevett, és ezt kiáltotta: „Meg kell ölni!” A földre terítettek és összerugdostak. Egy férfi odajött, és megmentett a kegyetlenkedésüktől, de hosszú időbe telt, míg felépültem, hisz sérüléseim voltak, és a tífusz legyengített. De aztán végre haza tudtam menni. Mennyire boldog voltam, hogy újra együtt lehetek a családommal! Mindannyian végtelenül boldogok voltak, hogy láthatnak, hisz már halottnak hittek.

Hamarosan folytattuk a prédikálómunkát, és sokan, akik őszintén kutattak az igazság után, kedvezően reagáltak. Az én feladatom az volt, hogy ellássam a gyülekezeteket bibliai irodalommal. Más testvérekkel együtt kiváltságomban állt találkozni a német fiókhivatal képviselőivel Weimarban, ahonnan Az Őrtorony háború utáni első számait hoztuk Lengyelországba. Ezeket azonnal lefordították, stencileket készítettek, és kinyomtatták a folyóiratokat. Miután a łódzi irodánk a lengyelországi munka teljes felügyeletét vállalta, a bibliai irodalom rendszeresen kezdett eljutni a gyülekezetekhez. Különleges úttörőként, vagyis teljes idejű evangéliumhirdetőként kezdtem szolgálni, és Szilézia jókora területét bejártam, mely nagyrészt akkorra már Lengyelországhoz tartozott.

Hamarosan azonban Jehova Tanúi ismét üldözéssel néztek szembe, ezúttal a Lengyelországban újonnan hatalomra került kommunista uralom részéről. Keresztény semlegességem miatt 1948-ban kétévi börtönbüntetésre ítéltek. A börtönben sok rabnak segíthettem közel kerülni Istenhez. Egyikük kiállt az igazság mellett, később átadta magát Jehovának, és megkeresztelkedett.

1952-ben megint börtönbe zártak, ez esetben azzal vádoltak, hogy az Egyesült Államoknak kémkedek! A bírósági tárgyalásomra várva, magánzárkába vetettek, és éjjel-nappal vallattak. De Jehova megint csak kiszabadított üldözőim kezéből, és az azt követő években nem bántalmaztak így többet.

Mi segített kitartanom?

Ha visszatekintek a próbákkal és nehézségekkel teli évekre, több olyan dolgot is meg tudok említeni, melyek a buzdítás kiemelkedő forrásai voltak. Először is a kitartáshoz szükséges erőt Jehovától és Szavából, a Bibliából nyertem. Az állhatatos, buzgó könyörgések a ’minden vigasztalás Istenéhez’, valamint a Biblia naponkénti tanulmányozása segített nekem és másoknak szellemileg életben maradni. Az Őrtorony kézzel írott példányai szintén elláttak bennünket az oly szükséges szellemi táplálékkal. A koncentrációs táborokban rendkívül megerősítettek azok a törődő hívőtársak, akik készek voltak segíteni.

További áldás volt Jehovától a feleségem, Maria. 1950 októberében házasodtunk össze, és később született egy lányunk, Halina, akit sikerült úgy felnevelnünk, hogy szeresse és szolgálja Jehovát. 35 éves házasok voltunk, mikor Maria egy betegséggel vívott, hosszú küzdelem után meghalt. A halála szomorúsággal és fájdalommal töltött el. Habár egy ideig ’leterítve’ éreztem magam, nem voltam ’elpusztítva’ (2Korintusz 4:9). Azokban a nehéz időkben támogatásra találtam drága lányom, a férje és a gyermekei társaságában, akik mindannyian hűségesen szolgálják Jehovát.

1990 óta a lengyelországi fiókhivatalban szolgálok. Igazi áldás mindennap kapcsolatban lenni a nagyszerű Bétel-családdal. Olykor a romló egészségem miatt úgy érzem magam, mint egy erőtlen sas, akit már csak az áramlatok tartanak fenn a levegőben. Mindennek ellenére bizalommal nézek a jövőbe, és „énekelek Jehovának, mert megjutalmazott engem” egészen a mai napig (Zsoltárok 13:6). Előretekintek arra az időre, mikor Jehova, a segítőm, jóváteszi mindazt a kárt, amelyet Sátán elnyomó uralma okozott.

[Lábjegyzetek]

[Kép a 10. oldalon]

Ezt a számot és a lila háromszöget a koncentrációs táborban kaptam

[Kép a 12. oldalon]

Feleségemmel, Mariával 1980-ban