A feddhetetlenség megőrzése a náci Németországban
AZ 1939-es esztendő egyik hideg áprilisi napján a németországi sachsenhauseni koncentrációs táborba deportáltak. Más új rabtársakkal együtt én is megjelentem a tábor parancsnoka, egy rosszindulatú férfi előtt, aki tagbaszakadt alkata alapján a Négyszögletes gúnynevet kapta. „Üdvözlő beszédében” alaposan lehordott bennünket, ecsetelve a ránk váró kegyetlen kínzásokat.
„Bármit megkaphattok tőlem — üvöltötte —, egy lövést a fejetekbe, egy lövést a melletekbe, egy lövést a gyomrotokba!” Majd így figyelmeztetett: „A fiaim jó lövészek. Egyenesen a mennyekbe küldenek titeket! Csak a hullátok marad itt.”
Ezt követően az Elkülönítőbe kerültem, amely egy elkerített rész volt a táboron belül. Itt tartották Jehova Tanúit azokkal a rabokkal egyetemben, akiket veszélyesnek tartottak. Amikor idehoztak, egy fiatal SS-katona (Hitler feketeinges elit-alakulatából) többször megpofozott, mivel nem voltam hajlandó aláírni egy nyilatkozatot, hogy megtagadom a hitemet.
Otto Kamien, aki Hernéből való volt, összebarátkozott velem és segített felvarrni a ruhámra a rabszámomat és a lila háromszöget, amely Jehova Tanúi azonosítására szolgált a táborban. Azt is megmutatta, hogyan rakjam rendbe az ágyamat — a rabokat megverték, sőt akár meg is ölték, ha nem megfelelő módon rakták rendbe az ágyukat.
Ottó óva intett: „Időről időre meg fogják tőled kérdezni, hogy még mindig Jehova Tanúja vagy-e. Légy szilárd és rendíthetetlen, és mondd hangosan és érthetően: ’Igen, még mindig Jehova Tanúja vagyok.’ — Majd hozzátette: — Ha szilárd és rendíthetetlen vagy, az Ördög békén fog hagyni.” (Jakab 4:7.) Ottó bátorítása segített feddhetetlennek maradnom Isten iránt az elkövetkező hat évben, amit három koncentrációs táborban töltöttem.
Amikor visszagondolok azokra a megpróbáltatásokkal teli évekre, rá kell jöjjek — ma még inkább, mint valaha —, hogy csakis Isten segítségével őrizhettem meg feddhetetlenségemet. Hogyan is történt 1938. január 20-án első letartóztatásom?
Korai éveim
Néhány évvel megszületésem előtt 1911-ben történt, a szüleim, akik Königsbergben, Kelet-Poroszországban éltek, Bibelforscher-ek (Bibliakutatók) lettek — akkoriban így nevezték Jehova Tanúit. Három fiú- és két lánytestvérem volt, és az édesanyám gyakran elvitt minket az összejövetelekre. Sajnos, az édesapám rövid idő múlva már nem vett részt a családdal az igaz imádatban. Bár a fivéreim mind és az egyik lánytestvérem is buzgó Királyság-hírnök lett, idővel Lisbeth nővérem és én már nem szenteltünk túl nagy figyelmet a tanult bibliai igazságoknak.
A 20-as éveim elején jártam, amikor Hitler hatalomra került Németországban, és az emberek intenzív nyomás alá kerültek. Autóműszerészként dolgoztam egy hatalmas javítóüzemben Königsbergben. Amikor a Führer különleges alkalmakkor beszédet tartott, az üzemben mindenkinek össze kellett gyűlnie. Teljesen mindennapossá vált a „Heil Hitler!” köszönés is. Végül elrendelték, hogy vegyek részt előzetes katonai kiképzésen, így szembesülnöm kellett a kérdéssel: Kinek az oldalán állok?
A Cselekedetek 4:12. verséből tudtam, hogy a heil, vagyis megmentés nem Hitlertől jön, hanem csakis Jézus Krisztuson keresztül. Ezért képtelen voltam azt mondani, hogy „Heil Hitler!”, és soha nem is mondtam. Az előzetes katonai kiképzésre szóló behívómról sem vettem tudomást.
Az 1936. és 1937. év folyamán letartóztatták az édesanyámat, Helene húgomat, valamint Hans és Ernst fivéremet. Akkortól kezdve én is az igaz Isten mellett akartam állást foglalni. Olvasni kezdtem esténként a Bibliát és Jehovához imádkoztam segítségért. Lisbeth is egyre nagyobb érdeklődést kezdett tanúsítani.
Állásfoglalásom
Amikor elérkezett az ideje, egyértelműen állást foglaltam Jehova mellett és megtagadtam a Hitler hadseregében való szolgálatot, bár akkor még nem voltam alámerítkezve. Letartóztattak és átadtak a katonaságnak. Öt hét múlva a rastenburgi katonai bíróság egy év börtönbüntetésre ítélt.
A nyugat-poroszországi stuhmi központi börtön egyik magánzárkájába csuktak. Amikor némi testmozgásra a börtönudvarba vittek, vigasztalást jelentett számomra, hogy időnként elkaptam egy-egy hűséges königsbergi Tanú tekintetét, akiket gyerekkorom óta ismertem. Később a fivéreim is — Paul, Hans és Ernst — ugyanebbe a börtönbe kerültek Istenbe vetett hitük miatt. Amíg magánzárkában voltam, Hansnak időnként sikerült becsempészni egy-egy darab kenyeret nekem.
A börtönben töltött időm végén a königsbergi Gestapo újra kihallgatott. Mivel nem voltam hajlandó változtatni a gondolkodásmódomon, ezért a sachsenhauseni koncentrációs táborba vittek. Egy garázsépítéshez osztottak be: a munka reggel hattól este hatig tartott. A kegyetlen bánásmód miatt néhány rab kísérletet tett a szökésre, jóllehet tudták: ha elkapják, akkor lelövik őket. Egy alkalommal szemtanúja voltam annak, amint egy rab öngyilkosságot követett el nekifutva a kerítésnek, amelybe elektromos áramot vezettek.
A nyomás fokozódik
1939 szeptemberében kitört a II. világháború, és a ránk nehezedő nyomás Sachsenhausenben fokozódott. Egyre több munkát kaptunk, és elvették tőlünk meleg gyapjúruháinkat. Szeptember 15-én a nácik példát akartak statuálni egyik keresztény testvérünkkel, August Dickmannal, aki megtagadta a katonai szolgálatot. Ezért különleges gyűlést rendeztek a kivégzésére.
Több száz Tanú-társammal szemtanúi voltunk annak, amint a kivégzőosztag lőtt és August holtan esett össze. Ezek után valamennyi rabot elengedték, kivéve Jehova Tanúit. Négyszögletes aztán megkérdezte, melyikünk hajlandó aláírni a nyilatkozatot, hogy megtagadja a hitét és ezáltal kifejezi, hogy kész bevonulni katonának. Senki sem írta alá, és Négyszögletes nagyon dühös volt.
1939 tele nagyon kemény volt. Az öltözékünk igen gyér volt, és alig kaptunk enni, úgyhogy a halál igencsak szedte a maga áldozatait. Sok idős testvérünk meghalt, de a halálozási arány általában véve kisebb volt köztünk, Tanúk között, mint a többi fogolycsoportnál. Még a robosztus Négyszögletes is ágynak esett, és 1940 februárjában meghalt.
Másik táborba
Néhány nappal Négyszögletes halála után hetvened magammal egy kisebb táborba, Wewelsburgba szállítottak, Paderborn közelében. Reméltük, hogy talán ott jobbak lesznek a körülmények, de sajnos épp ellenkezőleg. Kevesebb élelmet kaptunk és keményebben kellett dolgoznunk egy kőbányában. Voltak napok, amikor bőrig áztunk a szakadó hó és eső miatt. E különösen nehéz időszakban éjszakánként a fejemre húztam a takarót és sírva tártam a szívem Jehova elé. Ilyenkor mindig belső nyugalmat és elmebeli békét éreztem, amely Istentől érkezett segítség volt „alkalmas időben”. (Zsidók 4:16.)
Jehova gondoskodott a szellemi egészségünkről. A buchenwaldi koncentrációs táborból Tanúkat küldtek át Wewelsburgba, akik szellemi táplálékot hoztak magukkal bibliai irodalom formájában. Kis csoportokban mentünk be a hálóterembe, ahol csatlakoztunk titokban tartott Őrtorony-tanulmányozásukhoz. Még a fizikai eledel is némileg javult a táborban.
Megköszöntem Jehovának a kedvességét, amikor egy Tanú-társam elintézte, hogy vele dolgozhassak egy patkolókovács-műhelyben. A műhelyekben, ahol főleg Tanúk dolgoztak, a rabok nagyobb adag ételt kaptak. Azonkívül ott meleg volt, és nem kellett tartanunk a munkások kegyetlen hajszolásától. Ez olyannyira áldásosnak bizonyult számomra fizikailag, hogy hat hónap alatt újra megerősödtem, jóllehet korábban már csak csont és bőr voltam.
Üzenet a testvéreimről
Mialatt Wewelsburgban voltam, üzenetet kaptam Lisbeth nővéremtől, hogy a bátyánk, Ernst mindhalálig feddhetetlen maradt Jehova iránt. Négyévi bebörtönzés után, 1941. június 6-án lefejezték Berlinben. Amikor a többi Tanú meghallotta a hírt, mind odajöttek hozzám és elismerésüknek adtak hangot. Pozitív magatartásuk mély hatást gyakorolt rám. Lojálisnak maradni sokkal többet jelentett számunkra a túlélésnél.
Két évvel később, 1943. február 1-jén Hans bátyámat lőtték agyon Quednauban, nem messze Königsbergtől. Hans 34 éves volt és öt évig volt börtönben. Később kivégzésének egyik szemtanúja elmondta nekem, hogy a tiszt megkérdezte Hanstól, mi az utolsó kívánsága. Hans engedélyt kért, hogy hadd mondjon egy imát, amit megengedtek neki. Az ima oly mély hatást tett a katonákra, hogy amikor a tiszt a végén kiadta a tűzparancsot, senki sem engedelmeskedett. Megismételte a parancsot, mire egyvalaki lőtt, eltalálva Hansot. A tiszt aztán elővette a saját pisztolyát és maga lőtte agyon [a bátyámat].
A feddhetetlenség további példái
A Buchenwaldból Wewelsburgba szállított Tanúk közül 27-et kiválasztottak katonai szolgálatra, és különböző egységekbe küldték őket. Mindegyikük visszautasította a besorozást; csak egyikük fogadta el a fegyver nélküli szolgálatot. A 26 Tanút kivégzéssel fenyegették, de ez egyikükre sem hatott. Miután visszatértek a wewelsburgi táborba, a parancsnok így fenyegetőzött: „Négy héten belül alulról fogjátok szagolni az ibolyát.”
E lojális testvéreket azután különösen kemény bánásmódban részesítették. Az SS-katonák minden elképzelhető módon elnyomták, kimerítették és szinte halálra kínozták őket. Ennek ellenére mind a 26-an életben maradtak! Később ugyanezt a bánásmódot alkalmazták néhány nem tanú esetében is, akik között már rövid időn belül igen magasra emelkedett a halálozási arány.
Feddhetetlenségüket megőrző testvérnők
1943 áprilisában a ravensbrücki táborba szállítottak. Itt elsősorban nőket tartottak, de volt egy kis rész férfiak számára is. Engem az autójavító műhelybe küldtek dolgozni, épp szemben a női táborral. A keresztény testvérnők elhaladtukban hamarosan észrevették a lila háromszögemet. Micsoda örömet jelentett számunkra egy-egy titokban megejtett köszönés vagy egy barátságos mosoly! Gyorsan elterjedt a híre, hogy Rehwald mama fia vagyok. Igen, az édesanyám is a női táborban volt Helene húgommal és sógornőmmel, elhunyt Hans bátyám feleségével együtt!
Keresztény testvérnőink tudtak adni alsóneműt és időnként egy-egy darab kenyeret. Egyszer úgy intézték a dolgokat, hogy titokban beszélhettem drága anyámmal. Ha találkánkat leleplezik, ez nagy bajt jelentett volna mindkettőnk számára. Micsoda örömteli családi együttlét volt! Néhány hónappal később, röviddel a tábor felszabadítása előtt, édesanyám meghalt. Mindhalálig megőrizte feddhetetlenségét.
Végre szabadság!
1945. áprilisban az oroszok és az amerikaiak egyre közelebb kerültek Ravensbrückhöz. Rám bíztak egy traktort és egy pótkocsit, hogy segítsek a tábor evakuálásában. Egy kalandos utazás után a megbízott SS-tiszt azt mondta nekünk, hogy az amerikaiak már egészen közel vannak, és ezért mindannyian szabadok vagyunk, azt csinálhatunk, amit akarunk.
Végül aztán Schwerinbe kerültem, Mecklenburg államban, ahol találkoztam egy csomó Tanúval, akik a sachsenhauseni táborban voltak, köztük Paul bátyámmal. Túlélte a Sachsenhausentől idáig tartó halálmenetet és más kínszenvedéseket is. Néhány nap múlva vonatra szálltunk és Berlinbe mentünk, ahol egy Tanú-család szeretettel befogadott bennünket.
Ez a család sokat segített azoknak a testvéreknek és testvérnőknek, akik a felszabadított táborokból és börtönökből jöttek. 1946-ban feleségül vettem Ellit, e család egyik lányát. Végül intézkedés történt, hogy alá tudjak merítkezni, amire a koncentrációs táborokban nem volt lehetőség.
Micsoda felvillanyozó érzés számomra egyik év után a másikon találkozni a kongresszusokon azokkal a testvérekkel, akikel együtt voltam koncentrációs táborokban! Néhányan az életüket kockáztatták a testvéreikért, és ők különösen drágák nekem. Családunk hat tagja, akit letartóztattak — az édesanyám, Helene húgom és én, valamint a bátyáim: Paul, Hans és Ernst — összesen 43 évet töltött bezárva. Lisbeth nővérem is megőrizte feddhetetlenségét egészen 1945-ben bekövetkezett haláláig.
Jehovától jövő erőre támaszkodva
Miután feleségül vettem Ellit, sok évig kiváltságom volt a magdeburgi Bételben szolgálni, majd pedig az úttörőmunkában egészen addig, amíg el nem kezdtük nevelni két fiunkat. Nagyon hálásak vagyunk, hogy egyikük, Hans-Joachim vénként szolgál, a felesége pedig úttörő. Nagy szomorúságunkra a másik fiunk nem a keresztény életutat választotta, amelyre neveltük.
Több mint 45 év repült el koncentrációs tábori élményeim óta. De a ki nem érdemelt kedvesség Istene mindmáig nem hagyott fel nevelésemmel. (1Péter 5:10.) Gyakran eszembe juttatja [Jehova] Pál apostol szavait az 1Korinthus 10:12-ben: „Azért a ki azt hiszi, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék.”
Ma már 81 éves vagyok, és hála tölti el szívemet, amiért még mindig részt vehetek a tanúskodómunkában és gyülekezeti vénként szolgálhatok. S azért is hálás vagyok, hogy számtalan embernek segíthettem eljutni az önátadásig és az alámerítkezésig. Ezt is úgy tekintem, mint Jehova ki nem érdemelt kedvességének kifejezését. (Josef Rehwald elmondása alapján.)
[Kép a 20. oldalon]
Josef Rehwald 1945-ben
[Kép a 21. oldalon]
A Rehwald család 1914 körül. A mama ölében a kis Josef
[Kép a 23. oldalon]
Josef és Elli Rehwald az 1991-es berlini kongresszuson fiukkal, Hans-Joachimmal és annak feleségével, Ursulával