Nem támogattuk Hitler háborúját
FRANZ WOHLFAHRT ELMONDÁSA ALAPJÁN
ÉDESAPÁM, Gregor Wohlfahrt az osztrák hadseregben szolgált az I. világháborúban (1914—1918), és Olaszország ellen harcolt. Mindent összevetve osztrákok és olaszok százezrei estek el. E borzalmak elszenvedése teljesen megváltoztatta apa szemléletmódját a vallásról és a háborúról.
Apa látta, amint az osztrák papok megáldják a csapatokat, és megtudta, hogy az olasz papok a másik oldalon ugyanezt teszik. Ezért ezt kérdezte: „Miért buzdítanak katolikus katonákat arra, hogy más katolikusokat öljenek meg? Vajon a keresztényeknek háborúba kell menniük egymás ellen?” A papok nem adtak kielégítő választ.
Válaszok apa kérdéseire
A háború után apa megnősült, majd Ausztria olasz és jugoszláv határa közelében levő hegyes vidéken telepedett le. Én ott születtem 1920-ban, elsőként a hat gyermek közül. Amikor hatéves voltam, néhány kilométerrel keletebbre költöztünk, St. Martinba, Pörtschach üdülővárosának közelébe.
Míg ott laktunk, Jehova Tanúihoz tartozó keresztény szolgák (akkori nevükön Bibliakutatók) keresték fel szüleimet. 1929-ben otthagyták a Prosperity Sure című füzetet, amely válasszal szolgált apa sok kérdésére. Megmutatta a Bibliából, hogy a világ egy láthatatlan uralkodó uralma alatt áll, akit Ördögnek és Sátánnak hívnak. (János 12:31; 2Korinthus 4:4; Jelenések 12:9.) E világ vallására, politikájára és kereskedelmére gyakorolt befolyása a felelős azokért a borzalmakért, melyeket apa látott az I. világháborúban. Végül apa megtalálta azokat a válaszokat, amelyeket keresett.
Buzgó szolgálat
Apa irodalmat rendelt a Watch Tower Bible and Tract Societytől, és elkezdte szétosztani rokonai között, majd pedig házról házra. Hans Stossier, egy szomszéd fiú, aki csupán húszéves volt, nemsokára csatlakozott hozzá a házról házra végzett szolgálatban. Röviddel ezután rokonaink közül öten Tanúk lettek — apa bátyja, Franz, az ő felesége, Anna, később fiuk, Anton, apa húga, Maria és az ő férje, Hermann.
Ez elég nagy port vert fel kis városunkban, St. Martinban. Az iskolában egy tanuló ezt kérdezte katolikus tanítónktól: „Loigge atya, ki az az új isten, Jehova, akit Wohlfahrt imád?”
„Nem, nem, gyermekeim — válaszolt a pap. — Ez nem egy új isten. Jehova atyja Jézus Krisztusnak. Ha ez iránt az Isten iránt való szeretetből terjesztik az üzenetet, akkor igen jó dolgot tesznek.”
Emlékszem, édesapám sokszor éjjel egy órakor ment el otthonról bibliai irodalommal és egy szendviccsel felpakolva. Hat vagy hét órával később elérte prédikálási területe legtávolabbi pontját az olasz határhoz közel. A rövidebb körutakon csatlakoztam hozzá.
Nyilvános szolgálata ellenére apa nem hanyagolta el saját családja szellemi szükségleteit. Amikor körülbelül tízéves voltam, elkezdett rendszeres heti bibliatanulmányozást vezetni mind a hatunkkal, az Isten hárfája című könyvet felhasználva. Máskor házunkat elárasztották az érdeklődő szomszédok és rokonok. Hamarosan kis városunkban létrejött egy huszonhat Királyság-hirdetőből álló gyülekezet.
Hitler hatalomra jut
1933-ban Hitler hatalomra jutott Németországban, és nem sokkal ezután fokozódott Jehova ott élő Tanúinak üldözése. 1937-ben apa részt vett egy kongresszuson Prágában (Csehszlovákia). A kongresszus résztvevőit figyelmeztették az elkövetkezendő megpróbáltatásokra, ezért mikor apa visszajött, mindannyiunkat buzdított, hogy készüljünk fel az üldözésre.
Időközben tizenhat évesen elkezdtem tanulni a szobafestő mesterséget. Egy festőmesterrel laktam együtt és ipari iskolába jártam. Egy idős pap, aki Németországból menekült, hogy elszökjön a náci rendszer elől, hitoktatást tartott az iskolában. Amikor a tanulók „Heil Hitler!”-rel üdvözölték, kifejezte nemtetszését és ezt mondta: „Mi a baj hitünkkel?”
Én megragadtam az adódó lehetőséget és megkérdeztem, miért használnak a katolikusok olyan címeket, mint például „eminenciád” és „szentatya”, mikor Jézus azt mondta, hogy követői mind testvérek. (Máté 23:8–10.) A pap elismerte, hogy ezt tenni helytelen volt, és hogy ő maga is bajba került, mert visszautasította, hogy leboruljon a püspök előtt és megcsókolja a kezét. Ezután megkérdeztem: „Hogyan lehetséges az, hogy az egyház áldásával ölnek meg más katolikusokat?”
„Ez a legnagyobb szégyen! — jelentette ki a pap. — Ennek sohasem lenne szabad újra megtörténnie. Mi keresztények vagyunk, és az egyháznak nem lenne szabad beleavatkoznia a háborúba.”
1938. március 12-én Hitler ellenállás nélkül bevonult Ausztriába, és hamarosan Németország részévé tette. Az egyházak hamar melléálltak. Sőt, alig egy héttel később mind a hat osztrák püspök — beleértve Theodore Innitzer bíborost is — aláírt egy rendkívül kecsegtető „Ünnepélyes nyilatkozat”-ot, amelyben kijelentették, hogy az elkövetkező választásokon „mi, püspökök, feltétlenül szükségesnek és nemzeti kötelességnek érezzük, hogy mint németek a Német Birodalomra szavazzunk”. (Lásd a 9. oldalt.) Bécsben nagy fogadtatás volt, ahol Innitzer bíboros az elsők között üdvözölte Hitlert a náci tisztelgéssel. A bíboros elrendelte, hogy minden osztrák templomra tűzzék ki a horogkeresztes zászlót, harangozzanak és imádkozzanak a náci diktátorért.
Ausztriában a politikai hangulat látszólag egyik napról a másikra változott meg. Gomba módra szaporodtak a barna egyenruhás, horogkeresztes karszalagos rohamosztagosok. Az a pap, aki korábban azt mondta, hogy az egyháznak nem lenne szabad belekeverednie a háborúba, az egyik volt a közül a néhány pap közül, aki visszautasította, hogy „Heil Hitler!”-t mondjon. A következő héten egy új pap vette át a helyét. Az első dolog, amit az osztályterembe lépésekor tett, az volt, hogy összeütötte sarkát, tisztelgésre emelte kezét, és ezt mondta: „Heil Hitler!”
Alkalmazkodásra kényszerítő nyomás
Mindenki ki volt téve a nácik nyomásának. Amikor „Heil Hitler!” helyett úgy köszöntem az embereknek, hogy „Guten Tag!” (Jó napot!), mérgesek lettek. Mintegy tizenkétszer jelentettek a Gestapónak. Egy alkalommal egy csapat rohamosztagos azzal fenyegette meg a festőmestert, akinél laktam, hogy ha nem tisztelgek és nem csatlakozom a Hitlerjugendhez, koncentrációs táborba juttatnak. A festő, aki náciszimpatizáns volt, megkérte őket, hogy legyenek türelmesek velem, mivel biztos volt benne, hogy idővel megváltozom. Elmagyarázta, hogy nem akar elveszíteni engem, mert jól dolgozom.
A náci hatalomátvétel után hatalmas, késő éjszakába nyúló felvonulásokat tartottak, és az emberek fanatikusan jelszavakat kiabáltak. A rádióban mindennap Hitler, Goebbels és mások beszédeit harsogták. A katolikus egyház Hitler iránti alárendeltsége elmélyült, mivel a papok rendszeresen imádkoztak Hitlerért és áldásukat adták rá.
Apa emlékeztetett engem annak szükségességére, hogy szilárdan foglaljak állást, adjam át életemet Jehovának és keresztelkedjek meg. Beszélt Maria Stossierről, Hans szomszédunk húgáról is, aki állást foglalt a bibliai igazság mellett. Maria és én elhatároztuk, hogy összeházasodunk, apa pedig arra ösztönzött, hogy szolgáljak szellemi buzdításul Maria számára. Mariát és engem 1939 augusztusában Maria bátyja, Hans keresztelt meg.
Apa példamutató feddhetetlensége
Apát másnap behívták katonai szolgálatra. Gyenge egészsége ellenére, amit az I. világháborúban elszenvedett viszontagságok eredményeztek, és ami egyébként is meggátolta volna őt abban, hogy szolgálatot teljesítsen, apa azt mondta a kihallgatóknak, hogy mint keresztény soha nem keveredik bele a háborúba újra, ahogy korábban tette, mikor katolikus volt. Ezért a megjegyzésért őrizetben tartották további vizsgálat végett.
Egy héttel később, amikor Németország lerohanta Lengyelországot, és ezáltal megkezdődött a II. világháború, Bécsbe vitték. Míg ott őrizetben tartották, addig kerületünk polgármestere írt egy levelet, melyben apát tette felelőssé azért, hogy más Tanúk is elutasították Hitler támogatását, és ezért apát ki kell végezni. Ennek következtében apát Berlinbe küldték, majd nem sokkal ezután fejvesztésre ítélték. Éjjel-nappal láncra verve tartották a Moabit börtönben.
Időközben levelet írtam apának a család nevében, és elmondtam neki, hogy az ő hűséges példáját akarjuk követni. Apa általában nem volt egy érzelgős ember, de láthattuk hogyan érez, amikor utolsó levelén nyomot hagytak a könnyek. Annyira boldog volt, hogy megértettük állásfoglalását. Buzdító szavakat küldött, mindegyikünket név szerint megemlített, és arra ösztönzött bennünket, hogy továbbra is maradjunk hűségesek. Feltámadásba vetett reménysége erős volt.
Apán kívül körülbelül még huszonnégy Tanút tartottak fogva a Moabit börtönben. Hitler néhány magas rangú tisztje megpróbálta meggyőzni őket, hogy adják fel hitüket, de ez nem sikerült. 1939 decemberében mintegy huszonöt Tanút kivégeztek. Mikor értesültünk apa kivégzéséről, anya elmondta, mennyire hálás Jehovának azért, mert erőt adott apának, hogy egészen a halálig hűséges tudjon maradni.
Megkezdődnek megpróbáltatásaim
Néhány héttel később munkaszolgálatra hívtak, de hamarosan megtudtam, hogy a fő tevékenység katonai kiképzés. Elmagyaráztam, hogy a hadseregben nem szolgálok, de elvégzek más munkát. Amikor azonban visszautasítottam, hogy náci dalokat énekeljek, a tisztek dühbe gurultak.
Másnap reggel civil ruhában jelentem meg a helyett a katonai egyenruha helyett, amelyet kiosztottak nekünk. A felelős tiszt azt mondta, hogy nincs más választása, mint hogy fogdába zárasson. Ott kenyéren és vizen tartottak. Később azt mondták, hogy lesz ott egy zászló előtti tisztelgéssel egybekötött szertartás, és figyelmeztettek, hogy a részvétel visszautasítása az agyonlövésemet eredményezné.
A kiképzőtéren háromszáz újonc, valamint katonatiszt sorakozott fel. Azt parancsolták, hogy sétáljak el a tisztek és a horogkeresztes zászló mellett, és a Hitler-köszöntéssel tisztelegjek. Szellemi erőt merítve a három héberről szóló bibliai beszámolóból, egyszerűen azt mondtam: „Guten Tag!” (Jó napot!), amint elhaladtam mellettük. (Dániel 3:1–30.) Megparancsolták, hogy haladjak el még egyszer. Ez alkalommal nem mondtam semmit, csak mosolyogtam.
Amikor négy tiszt visszavezetett a fogdába, elmondták, hogy félelem fogta el őket, mert azt várták, hogy le fognak lőni. „Hogyan lehetséges — kérdezték —, hogy te mosolyogtál, mi pedig annyira idegesek voltunk?” Azt mondták, hogy szeretnének olyan bátrak lenni, amilyen én vagyok.
Néhány nappal később, Hitler berlini főhadiszállásáról a táborba érkezett dr. Almendinger, egy magas rangú tiszt. Eléje hívattak. Elmagyarázta, hogy a törvények sokkal szigorúbbakká váltak. „Egyáltalán nincs tudatában annak, mi vár magára” — mondta.
„De igen, teljesen tudatában vagyok — válaszoltam. — Édesapámat ugyanebből az okból kifolyólag fejezték le csupán néhány héttel ezelőtt.” A tiszt megdöbbent és elhallgatott.
Később egy másik magas rangú tiszt érkezett Berlinből, és további kísérleteket tett, hogy megváltoztassa gondolkodásmódomat. Miután hallotta, hogy miért nem fogom megszegni Isten törvényeit, megfogta a kezemet és könnyes szemmel ezt mondta: „Meg akarom menteni az életét!” Az összes tisztet megrendítette ez, akik látták a jelenetet. Utána visszavezettek a fogdába, ahol összesen harminchárom napot töltöttem.
Bírósági tárgyalás és bebörtönzés
1940 áprilisában átvittek egy börtönbe Fürstenfeldbe. Néhány nappal később meglátogatott menyasszonyom, Maria és Gregor öcsém. Gregor csak másfél évvel volt fiatalabb nálam, és már szilárdan állást foglalt a bibliai igazság mellett az iskolában. Emlékszem, hogyan ösztönözte öcséinket, hogy készüljenek fel az üldözésre, és azt mondta, hogy csak egyetlen út létezik: Jehova szolgálata! Ez az értékes óra, melyet egymás buzdításával töltöttünk, az utolsó alkalom volt, hogy élve láttam őt. Később Grazban öt év kényszermunkára ítéltek.
1940 őszén felraktak egy Csehszlovákiában levő munkatábor felé menő vonatra, de Bécsben mégis leszállítottak és ott zártak börtönbe. Az állapotok borzalmasak voltak. Nem csak az éhségtől szenvedtem, hanem az éjszaka folyamán jókora bogarak csíptek meg, melyek vérző és égő sebeket hagytak maguk után. Számomra ismeretlen okokból visszaszállítottak a grazi börtönbe.
Érdeklődtek az ügyem iránt, mert a Gestapo úgy írta le Jehova Tanúit mint fanatikus mártírokat, akik halálos ítéletet akarnak, hogy égi megjutalmazásban részesüljenek. Ennek eredményeképpen kiváló lehetőségem volt két napig, hogy beszéljek a Grazi Egyetem egyik professzora és nyolc hallgatója előtt, és elmagyarázzam, hogy csak 144 000 személy vitetik fel az égbe, hogy Krisztussal együtt uralkodjon. (Jelenések 14:1–3.) Az én reménységem — mondtam — az, hogy örökké tartó életet élvezzek a földön, paradicsomi körülmények között. (Zsoltárok 37:29; Jelenések 21:3‚ 4.)
Két nap kikérdezés után a professzor ezt mondta: „Azt a következtetést kell levonnom, hogy maga valóban mindkét lábbal a földön áll. Maga nem vágyik arra, hogy meghaljon és az égbe menjen.” Bánatát fejezte ki Jehova Tanúi üldözése miatt, és a legjobbakat kívánta nekem.
1941 elején egy vonaton találtam magam, ami a Németországban levő rollwaldi kényszermunkatábor felé robogott.
Kíméletlen tábori élet
Rollwald Frankfurt és Darmstadt városa között feküdt, és körülbelül ötezer foglyot tartottak ott. Minden egyes nap hajnali öt órakor névsorolvasással kezdődött, ami mintegy két órát vett igénybe, mivel a tisztek nem siettek a foglyok listájának naprakészen tartásával. Azt követelték, hogy mozdulatlanul álljunk, és mivel sok fogoly nem állt tökéletesen mozdulatlanul, kegyetlen veréseket szenvedett el.
A reggeli kenyérből állt, ami lisztből, fűrészporból és gyakran olyan krumpliból készült, amely már rohadt volt. Utána a mocsárba mentünk dolgozni, árkokat ástunk, hogy lecsapoljuk a földet mezőgazdasági célokra. Egész nap megfelelő lábbeli nélkül végeztük a munkát a mocsárban, ezért a munka után úgy feldagadt a lábunk, mint egy szivacs. Egyszer a lábamon kifejlődött valami üszkösödésnek tűnő dolog, és féltem, hogy majd le kell amputálni a lábamat.
Délben a munkaterületen egy levesnek nevezett valamilyen kísérleti kotyvalékot szolgáltak fel. Tarlórépával vagy káposztával ízesítették, valamint néha elhullott, beteg állatok ledarált tetemeit is beletették. Szánk és torkunk égett, és sokunknak hatalmas kelései fejlődtek ki. Este újból kaptunk „levest”. Sok fogoly vesztette el fogait, de nekem elmondták a fogak aktívan tartásának fontosságát. Egy darab fenyőfát vagy egy mogyoróvesszőt rágtam, és sose veszítettem el fogaimat.
Szellemileg erős maradni
Azon erőfeszítésben, hogy megtörjék hitemet, az őrök elkülönítettek, hogy ne tudjak kapcsolatot tartani a többi Tanúval. Mivel nem volt bibliai irodalmam, azokat a szövegeket idéztem fel, amelyeket emlékezetembe véstem, mint például a Példabeszédek 3:5, 6-ot, ami arra buzdít, hogy „bizodalmad legyen az Úrban teljes elmédből”, és az 1Korinthus 10:13-t, amely megígéri, hogy Jehova nem ’hagy feljebb kísértetni bennünket, mint elszenvedhetjük’. Azáltal erősítettem meg magam, hogy ilyen írásszövegeken elmélkedtem és Jehovára támaszkodtam imában.
Időnként lehetőségem volt látni egy-egy Tanút, akiket egy másik táborból szállítottak ide. Még ha nem is volt lehetőségem beszélni velük, bátorítottuk egymást szilárd kiállásunk megőrzésére egy fejbólintással vagy ökölbe szorított kezünk felemelésével. Alkalmanként levelet kaptam Mariától és anyától. Az egyikből értesültem drága öcsém, Gregor haláláról, egy másikból a háború vége felé pedig megtudtam, hogy Hans Stossiert, Maria bátyját kivégezték.
Később egy foglyot átszállítottak a mi táborunkba, aki ismerte Gregort, mert együtt voltak a Moabit börtönben Berlinben. Tőle részletesen megtudtam, mi történt. Gregort nyaktiló általi halálra ítélték, de erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy megtörjék feddhetetlenségét, és ezért a kivégzés előtti szokásos várakozás idejét meghosszabbították négy hónapra. Ez idő alatt mindenfajta nyomásnak kitették, hogy megalkuvásra kényszerítsék — súlyos láncra fűzték kezét, lábát, és alig adtak neki enni. Hite mégsem ingott meg soha. Egészen végig hűséges volt — 1942. március 14-ig. Az elszomorító hír ellenére ez megerősített abban, hogy hűséges maradjak Jehovához, bármi jönne is.
Idővel azt is megtudtam, hogy Kristian és Willibald öcsémet, valamint Ida és Anni húgomat egy Landauban (Németország) levő, nevelőintézetnek használt zárdába vitték. A fiúkat kegyetlenül megverték, mert visszautasították, hogy „Heil Hitler!”-t mondjanak.
Lehetőségek a tanúskodásra
A barakkokban levő legtöbb ember, ahol én voltam, politikai fogoly vagy bűnöző volt. Gyakran töltöttem azzal az estéket, hogy tanúskodtam nekik. Az egyikük egy katolikus pap volt Kapfenbergből, név szerint Johann List. Azért volt börtönben, mert elmondta a gyülekezetének azokat a dolgokat, melyeket a brit rádióadón hallott.
Johann-nak ez nagyon nehéz időszak volt, mert nem szokott hozzá a kemény fizikai munkához. Kedves ember volt, és segítettem neki elvégezni a kiszabott munkamennyiséget, hogy ne kerüljön bajba. Azt mondta, szégyelli, hogy politikai okokból került börtönbe, és nem azért, mert kiállt a keresztény alapelvekért. „Te valóban úgy szenvedsz, mint egy keresztény” — mondta. Amikor egy évvel később kiengedték, megígérte, hogy meglátogatja édesanyámat és menyasszonyomat, és ezt az ígéretét meg is tartotta.
Javulnak életkörülményeim
1943 végén új táborparancsnokunk lett, név szerint Karl Stumpf, egy magas, fehér hajú férfi, aki kezdett javítani a táborunkban levő állapotokon. Villája festésre szorult, és amikor megtudta, hogy festő a szakmám, engem bízott meg a munkával. Ez volt az első alkalom, hogy elhívtak a mocsárban végzett munkából.
A parancsnok felesége nehezen értette meg, miért börtönöztek be, annak ellenére, hogy férje elmagyarázta, hogy Jehova Tanúja vagyok, és hitem miatt vagyok itt. Megsajnált, mert annyira sovány voltam, és táplált. Elintézte, hogy több feladatot kapjak azért, hogy fel tudjak épülni fizikailag.
Amikor 1943 vége felé a táborból foglyokat hívtak be, hogy a frontvonalban harcoljanak, Stumpf parancsnokkal ápolt jó kapcsolatom mentett meg. Elmagyaráztam neki, hogy inkább a halált szenvedném el, mint hogy vérbűn terheljen a háborúban való részvétel miatt. Bár semleges álláspontom veszedelmes helyzetbe sodorta őt is, sikerült elintéznie, hogy nevem ne kerüljön arra a listára, amely a behívottak neveit tartalmazta.
A háború utolsó napjai
1945 januárjában és februárjában alacsonyan repülő amerikai gépek olyan röplapok ledobásával buzdítottak minket, amelyek arról szóltak, hogy közel van a háború vége. Stumpf parancsnok, aki korábban megmentette az életemet, civil ruhát adott, és felajánlotta villáját rejtekhelyül. Amikor elhagytam a tábort, nyomasztó káoszt láttam. Például gyermekek harci felszerelésben, könnyáztatta arccal menekültek az amerikaiak elől. Attól való félelmemben, hogy az SS-tisztek karjaiba rohanok, akik csodálkoznának, miért nincs nálam fegyver, elhatároztam, hogy visszamegyek a táborba.
Táborunkat hamarosan teljesen körbezárták az amerikai csapatok. 1945. március 24-én a tábor megadta magát, és kitűzték a fehér zászlót. Mennyire meglepett, amikor megtudtam, hogy más Tanúk is voltak a táborhoz csatolt területeken, akiket Stumpf parancsnok szintén megmentett a kivégzéstől! Milyen örömteli találkozás volt az! Amikor Stumpf parancsnokot börtönbe zárták, közülünk sokan felkeresték az amerikai tiszteket, és személyesen vagy levélben tanúskodtak érdekében. Ennek eredményeképpen három nappal később szabadon bocsátották.
Meglepetésemre, én voltam az első, akit elengedtek, a mintegy ötezer fogolyból. Öt év börtönbüntetés után úgy éreztem, mintha álmodnék. Örömkönnyekkel a szememben köszöntem meg Jehovának imában, hogy megóvta életemet. Németország csak 1945. május 7-e után tette le a fegyvert, körülbelül hat héttel később.
Szabadon bocsátásom után azonnal felvettem a kapcsolatot a környéken levő többi Tanúval. Egy bibliatanulmányozási csoportot szerveztünk, és a következő hetekben sok órát töltöttem azzal, hogy tanúskodtam a tábor környékén élő embereknek. Ugyanakkor festőként állást is szereztem.
Újból otthon
Júliusban sikerült vennem egy motorkerékpárt, majd megkezdődött hosszú, hazavezető vándorlásom. Az út több napig tartott, mivel sok hidat a levegőbe röpítettek a főút mentén. Amikor végül hazaérkeztem St. Martinba, felhajtottam az útra és megláttam Mariát, aki éppen búzát aratott. Futva jött elém, mikor végül felismert. El tudjátok képzelni ezt a boldog újbóli találkozást. Anya eldobta a kaszát és szintén hozzánk futott. Most, 49 évvel később, anya 96 éves és vak. Még mindig tisztán gondolkodik és Jehova hűséges Tanúja maradt.
Maria és én 1945 októberében összeházasodtunk, és az azóta eltelt években együtt találtunk örömet Jehova szolgálatában. Áldás számunkra, hogy három lányunk, egy fiunk és hat unokánk született, akik mind buzgón szolgálják Jehovát. Évek múltán megelégedéssel töltött el, hogy számos embernek segítettem állást foglalni a bibliai igazság mellett.
Bátorság, amely kitartást eredményez
Sokszor azt kérdezik tőlem, hogyan voltam képes egyszerű fiatalként félelem nélkül szembenézni a halállal. Biztos lehetsz: Jehova Isten megadja az erőt a kitartáshoz, ha szilárd elhatározásod, hogy lojális maradsz. Az ember nagyon gyorsan megtanulja, hogy teljes mértékben rátámaszkodjon imában. És tudni azt, hogy mások — beleértve édesapámat és öcsémet is — egészen a halálig hűségesen kitartottak, segítségül szolgált számomra, hogy én is lojális maradjak.
Nem csak Európában történt, hogy Jehova népe nem foglalt állást a háborúban. Emlékszem, a nürnbergi per alatt, 1946-ban Hitler egyik magas rangú tisztjét Jehova Tanúi koncentrációs tábori üldöztetéséről kérdezték. Ő előhúzott a zsebéből egy kivágott újságcikket, amely beszámolt arról, hogy az Egyesült Államokban Jehova Tanúi ezrei voltak amerikai börtönökben a II. világháború alatt megőrzött semlegességük miatt.
Az igazi keresztények valóban bátran követik Jézus Krisztus példáját, aki utolsó leheletéig megőrizte Isten iránti feddhetetlenségét. A mai napig sokat gondolok az 1930-as és 1940-es években fennálló St. Martin-i kis gyülekezetünknek arra a tizennégy tagjára, akik Isten és embertársaik iránti szeretetből visszautasították, hogy támogassák Hitler háborúit, és ezért halált szenvedtek. Milyen nagyszerű találkozás lesz megint, amikor fel lesznek támasztva, hogy élvezzék az örök életet Isten új világában!
[Kép a 8. oldalon]
Az édesapám
[Képek a 8., 9. oldalon]
Balra lent: Innitzer bíboros a Német Birodalom érdekében szavaz
Jobbra: Az „Ünnepélyes nyilatkozat”, amelyben hat püspök kijelenti, hogy számukra „nemzeti kötelesség” a „Német Birodalomra szavazni”
[Forrásjelzés]
UPI/Bettmann
[Kép a 10. oldalon]
1939-ben Maria és én eljegyeztük egymást
[Kép a 13. oldalon]
Családunk. Balról jobbra: Gregor (lefejezték), Anni, Franz, Willibald, Ida, Gregor (apa, lefejezték), Barbara (anya) és Kristian
[Kép a 15. oldalon]
Mariával ma