OLTÁR

Elsősorban egy építmény vagy megemelt hely, melyen áldozatokat ajánlottak fel vagy füstölőszert égettek az igaz Isten vagy egy másik istenség imádatakor. A héber miz·béʹach (oltár) szó a zá·vachʹ (levág; feláldoz) alapigéből származik, tehát alapvetően arra a helyre utal, ahol levágnak egy állatot vagy feláldoznak valamit (1Mó 8:20; 5Mó 12:21; 16:2). Ehhez hasonlóan a görög thü·szi·a·sztéʹri·on (oltár) szó a thüʹó alapigéből ered, mely ugyancsak azt jelenti, hogy ’levág; feláldoz’ (Mt 22:4; Mk 14:12). A görög bó·moszʹ szó valamilyen hamis isten oltárára utal (Cs 17:23).

A Biblia az özönvíz utáni események ecsetelésekor ír először oltárról. Azt írja, hogy Noé „oltárt épített Jehovának”, és égő felajánlást mutatott be rajta (1Mó 8:20). Az özönvíz előtti időszakból csak Káin és Ábel felajánlását említi a Biblia, és ezeket valószínűleg oltáron mutatták be, jóllehet erről nem történik említés (1Mó 4:3, 4).

Ábrahám oltárt épített Sikemnél (1Mó 12:7), Bétel és Ai között (1Mó 12:8; 13:3), Hebronban (1Mó 13:18), és minden bizonnyal Mórija hegyén is, ahol Izsák helyett egy kost áldozott fel, melyről Isten gondoskodott (1Mó 22:9–13). Csak ennél a legutóbbi esetnél említi konkrétan a Szentírás, hogy Ábrahám áldozatot mutatott be. A héber szó alapjelentése azonban arra enged következtetni, hogy Ábrahám minden esetben mutatott be felajánlást. Később Izsák is épített egy oltárt Beér-Sebában (1Mó 26:23, 25), Jákob pedig Sikemnél és Bételben emelt oltárt (1Mó 33:18, 20; 35:1, 3, 7). Ezek az oltárok, melyeket a patriarchák építettek, kétségkívül megfeleltek a törvényszövetségbe foglalt, későbbi előírásoknak. Vagy földből készített halmok voltak, vagy természetes (megmunkálatlan) kövekből emelt építmények (2Mó 20:24, 25).

Az Amálek fölött aratott győzelem után Mózes épített egy oltárt, és Jehova-Nisszinek (Jehova a zászlóm) nevezte el (2Mó 17:15, 16). Amikor Isten megkötötte a törvényszövetséget Izraellel, Mózes a Sínai-hegy lábánál oltárt épített, melyen aztán áldozatokat mutattak be. A szövetség úgy lett érvényesítve, és úgy lépett hatályba, hogy Mózes az áldozatok vérét az oltárra, a könyvre és a népre hintette (2Mó 24:4–8; Héb 9:17–20).

A hajlék oltárai: A hajlék felállításakor két oltárt is építettek az Isten által meghatározott mintát követve. Az égő felajánlás oltára (melyet rézoltárnak is neveztek [2Mó 39:39]) akáciafából készült, úgy nézett ki, mint egy üres láda, és nyilván nem volt teteje és alja. Négyzet alakú volt, 2,2 m volt a szélessége, a magassága pedig 1,3 m. A felső négy sarkából szarvak álltak ki. Az egész oltár rézzel volt bevonva. Egy rézből készült rácsozatot, vagyis rézhálót helyeztek „belülre”, az oltár kerete alá, „az oltár közepénél”. A rácsozathoz közel, az oltár négy szélére négy karikát készítettek, és minden bizonnyal ezekbe a karikákba csúsztatták az oltár hordozásához szükséges két, rézborítású, akáciafából készült rudat. Feltehetően egy keskeny nyílást vágtak az oltár két oldalába, hogy egy lapos rácsozatot be tudjanak helyezni az oltár belsejébe. Mindkét oldalon karikák állhattak ki a rácsozatból. A tudósoknak meglehetősen eltérő véleményük van erről a témáról. Sokuk úgy véli, hogy valószínűleg két készlet karika volt. A másodikba helyezték a szállításhoz szükséges rudakat, és ezek a karikák az oltár külsejéhez voltak erősítve. Az oltár réztartozékai között voltak vödrök és lapátok a hamuhoz, tálak az állatok vérének összegyűjtéséhez, villák a húshoz és tűztartók (2Mó 27:1–8; 38:1–7, 30; 4Mó 4:14).

Az égő felajánlás rézoltárát a hajlék bejárata elé helyezték (2Mó 40:6, 29). Az oltár viszonylag alacsony volt, ezért nem kellett hozzá olyan építményt készíteni, melyen fel lehetett menni, de hogy könnyebben hozzá lehessen férni a rá helyezett áldozatokhoz, az oltár köré talán földet hordtak, vagy lehet, hogy rámpát készítettek hozzá. (Vö.: 3Mó 9:22, mely azt írja, hogy Áron „lejött”, miután felajánlásokat mutatott be.) Logikusnak tűnik, hogy ez az építmény az oltár d., szabadon hagyott oldalán helyezkedett el, mivel „az oltár északi oldalán” vágták le az állatokat (3Mó 1:11), a k. részéhez rakták a zsíros hamut (3Mó 1:16), a ny. oldalán pedig a mosakodáshoz használt rézmedence volt (2Mó 30:18).

Füstölőoltár: A füstölőoltár (melyet aranyoltárnak is neveztek [2Mó 39:38]) szintén akáciafából készült, a teteje és az oldalai arannyal voltak bevonva. A teteje körül aranyszegély futott. Az oltár négyzet alakú volt, 44,5 cm volt a szélessége, a magassága pedig 89 cm. A felső négy sarkából szarvak álltak ki. Az oltárt két, akáciafából készült aranyrúddal hordozták, melyeknek készítettek két-két aranykarikát az oltár szegélye alá, a két szemközti oldalra (2Mó 30:1–5; 37:25–28). Ezen az oltáron naponta kétszer, reggel és este, különleges füstölőszert égettek (2Mó 30:7–9, 34–38). A Biblia több helyen is beszél róla, hogy füstölő, azaz tűztartó segítségével égettek füstölőszert, és nyilván a füstölőoltárnál is ilyen eszközt használtak (3Mó 16:12, 13; Héb 9:4; Je 8:5; vö.: 2Kr 26:16, 19). A füstölőoltár a hajlékban helyezkedett el, közvetlenül a szentek szentjének függönye előtt, ezért olvashatjuk róla, hogy „a bizonyság ládája elé” volt helyezve (2Mó 30:1, 6; 40:5, 26, 27).

Az oltárok felszentelése és használata: A beiktatási szertartáskor mindkét oltárt felkenték és felszentelték (2Mó 40:9, 10). Ekkor – és máskor is, amikor egymás után több, bűnért való felajánlást is bemutattak – a feláldozott állatok vérét az égő felajánlás oltárának szarvaira kenték, a maradékot pedig az oltár aljára öntötték (2Mó 29:12; 3Mó 8:15; 9:8, 9). A beiktatási szertartás vége felé Áront és a fiait úgy szentelték fel, hogy a felkenetési olaj és az oltáron levő vér egy részével meghintették őket és a ruháikat (3Mó 8:30). Összesen hét napba telt az égő felajánlás oltárának felszentelése (2Mó 29:37). Más alkalmakkor, amikor égő felajánlást, közösségi áldozatot és vétkességért való felajánlást mutattak be, a vért körös-körül az oltárra hintették, míg a feláldozott madarak vérét az oltár oldalára hintették vagy folyatták (3Mó 1:5–17; 3:2–5; 5:7–9; 7:2). A gabonafelajánlást elfüstölögtették az oltáron „megnyugtató” illatul Jehovának (3Mó 2:2–12). Ami megmaradt a gabonafelajánlásból, azt a főpap és a fiai az oltárnál megették (3Mó 10:12). Az évenként megtartott engesztelés napján a főpap megtisztította és megszentelte az oltárt. Ezt úgy tette, hogy a feláldozott állatok véréből az oltár szarvaira kent valamennyit, illetve hétszer meghintette vele az oltárt (3Mó 16:18, 19).

Az összes állatáldozatnak volt olyan része, melyet el kellett füstölögtetni az oltáron, ezért az oltár tüzét folyamatosan táplálták. A tűznek sosem volt szabad kialudnia (3Mó 6:9–13). Innen vették a tüzet a füstölőszer égetéséhez (4Mó 16:46). Az oltárnál csak Áron és Áronnak azok a leszármazottai szolgálhattak, akikben nem volt fogyatkozás (3Mó 21:21–23). A többi lévita csupán segített nekik. Aki nem tartozott Áron magvához, de mégis az oltárhoz járult, annak meg kellett halnia (4Mó 16:40; 18:1–7). Kórah és a közössége azért lett elpusztítva, mert nem tartották tiszteletben az Istentől kapott feladatukat. A lázadók réz tűztartóiból vékony fémlapokat készítettek az oltár beborítására, és ez jelként szolgált, hogy Áron utódain kívül senki sem járulhat az oltárhoz (4Mó 16:1–11, 16–18, 36–40).

Évente egyszer az arany füstölőoltárért is végeztek engesztelést úgy, hogy az áldozat véréből valamennyit az oltár szarvaira tettek. Akkor is így jártak el, amikor a papság tagjaiért bűnért való felajánlásokat mutattak be (2Mó 30:10; 3Mó 4:7).

Amikor Kehát fiai a füstölőoltárt és az égő felajánlás oltárát hordozták, mindkét oltárt le kellett takarni: az előbbit kék ruhával és fókabőrrel, az utóbbit pedig bíborpiros gyapjúruhával és fókabőrrel (4Mó 4:11–14; lásd: HAJLÉK).

A templom oltárai: Salamon templomának a felavatása előtt Izrael nemzete a pusztában készített rézoltáron mutatta be az áldozati felajánlásait, mely oltár a gibeoni magaslaton volt (1Ki 3:4; 1Kr 16:39, 40; 21:29, 30; 2Kr 1:3–6). A templom rézoltára a hajlékban használt oltárhoz képest 16-szor nagyobb helyet foglalt el. Ez is négyszög alakú volt, az oldalai pedig mintegy 8,9 m szélesek és kb. 4,5 m magasak voltak (2Kr 4:1). A magassága miatt szükség volt valamire, amin fel lehetett menni az oltárhoz. Isten törvénye tiltotta, hogy lépcsőt készítsenek az oltárhoz, nehogy láthatóvá váljon a rajta állók mezítelensége (2Mó 20:26). Némelyek úgy vélik, hogy Áron és a fiai azért viseltek vászonalsót, hogy ne kelljen betartani ezt a parancsot, és hogy lépcsőt lehessen készíteni (2Mó 28:42, 43). Ám valószínűbbnek tűnik, hogy az égő felajánlás oltárához rámpán mentek fel. Josephus rámutat, hogy később, a Heródes által épített templomban lévő oltárnál is volt egy ilyen építmény (A zsidó háború. V. könyv, V. fej., 6. bek.). Ha a templomi oltár elhelyezkedése ugyanolyan volt, mint a hajlékban levőé, akkor a rámpa az oltár d. oldalán lehetett. Így közel volt az öntött tenger, ahol a papok mosakodtak. Ez szintén D felé helyezkedett el (2Kr 4:2–5, 9, 10). Máskülönben a templom oltára kétségkívül a hajlékban lévő mintájára készült; nincs róla részletes leírás.

Ez az oltár a Mórija hegyén azon a helyen volt, ahol Dávid korábban egy ideiglenes oltárt épített (2Sá 24:21, 25; 1Kr 21:26; 2Kr 8:12; 15:8). A hagyomány úgy tartja, hogy Ábrahám is ezen a helyen akarta feláldozni Izsákot (1Mó 22:2). Az állatáldozatok vérét az oltár aljára öntötték, és alighanem volt valamilyen csatorna, hogy elvezessék a vért a templom területéről. Állítólag Heródes templomában is volt ilyen csatorna, melynek egyik vége az oltár dny. részén levő szarvnál volt. A sziklás templomterületen találtak egy nyílást, mely egy föld alatti csatornába torkollik, és ez a Kidron völgyébe vezet.

A templom füstölőoltára cédrusfából készült, és úgy tűnik, hogy ez az egyetlen különbség e között az oltár között, és a hajlék oltára között. A templom füstölőoltára ugyancsak arannyal volt bevonva (1Ki 6:20, 22; 7:48; 1Kr 28:18; 2Kr 4:19).

A templom felavatásakor Salamon az égő felajánlás oltára előtt imádkozott, és az ima végén tűz szállt le az egekből, és megemésztette az oltáron lévő áldozatokat (2Kr 6:12, 13; 7:1–3). Jóllehet ez a rézoltár nem kevesebb mint 79 m²-en helyezkedett el, nem fért el rajta az akkor feláldozott hatalmas mennyiségű áldozat, és ezért az udvar egy részét felszentelték az áldozatok bemutatására (1Ki 8:62–64).

Salamon uralkodásának a vége felé, illetve Roboám és Abijám uralma idején az égő felajánlás oltárát elhanyagolták, ezért Asa király szükségesnek látta, hogy felújítsa (2Kr 15:8). Uzziás király leprás lett, mert megpróbált füstölőszert égetni az arany füstölőoltáron (2Kr 26:16–19). Aház király máshová vitette az égő felajánlás rézoltárát, és a helyére egy pogány oltárt állíttatott (2Ki 16:14). A fia, Ezékiás azonban megtisztította, megszentelte és ismét használatba helyezte a rézoltárt és annak eszközeit (2Kr 29:18–24, 27; lásd: TEMPLOM).

Oltárok a száműzetés utáni időkben: Azok, akik Zorobábel és Jésua főpap vezetésével visszatértek Jeruzsálembe a száműzetésből, először az égő felajánlás oltárát építették meg (Ezs 3:2–6). Idővel egy új füstölőoltárt is készítettek.

Szíria királya, Antiokhosz Epiphanész elvitette az arany füstölőoltárt, majd két év elteltével (i. e. 168) egy másik oltárt építtetett Jehova nagy oltárának a helyén, és Zeusznak áldozott rajta (1Makkabeusok 1:20–64, Kat.). Ezt követően Makkabeus Júdás megmunkálatlan kövekből építtetett egy új oltárt, és a füstölőoltárt is visszavitette (1Makkabeusok 4:44–49, Kat.).

A Heródes templomában lévő égő felajánlás oltára megmunkálatlan kövekből készült. Josephus szerint (A zsidó háború. V. könyv, V. fej., 6. bek.) 50 könyök volt a szélessége, a magassága pedig 15 könyök, bár a zsidó Misna (Middoth 3:1) kisebb méreteket ad meg. Jézus a földön létekor erre az oltárra utalt (Mt 5:23, 24; 23:18–20). Nincs leírás arról, hogyan nézhetett ki ennek a templomnak a füstölőoltára, csak annyi feljegyzés van róla a Lukács 1:11-ben, hogy egy angyal a jobb oldalánál állt, amikor megjelent János édesapjának, Zakariásnak.

Oltár Ezékiel templomában: Ezékiel látomásbeli templomában az égő felajánlás oltára ugyancsak a templom előtt helyezkedett el (Ez 40:47), de máshogy nézett ki, mint a korábban említett oltárok. Ez az oltár felfelé haladva egyre kisebb alapterületű részekből állt. A méretei hosszúkönyökben (51,8 cm) vannak megadva. Az oltár alapzata egy könyök magas volt, az alapzat felső részének szélén pedig egy egyarasznyi (vsz. 26 cm) szegély futott körül. Ez a szegély egy fajta csatornát hozott létre, és valószínűleg ebbe folyt bele a vér (Ez 43:13, 14). A második rész egy könyökkel beljebb állt ezen az alapzaton, és két könyök (kb. 104 cm) magas volt. A harmadik rész ezen helyezkedett el, szintén egy könyökkel beljebb, a magassága pedig négy könyök (kb. 207 cm) volt. Ennek is volt egy félkönyöknyi (kb. 26 cm) körülfogó széle, mely valószínűleg egy második csatornát vagy védőperemet alkotott. Legfelül volt a négy könyök magas oltártűzhely, mely szintén egy könyökkel beljebb volt az alatta levő részhez képest. Az oltártűzhelyből négy „szarv” emelkedett ki. Az oltártűzhelyhez lépcsőn lehetett felmenni, mely K-re nézett (Ez 43:14–17). Hét napon át kellett felavatni ezt az oltárt, és engesztelést szerezni érte, ahogyan azt a pusztában készített oltárral is tették (Ez 43:19–26). Az oltárért és a szentély többi részéért évente egyszer, niszán hónap első napján engesztelést kellett szerezni (Ez 45:18, 19). Ezékiel látomásában a gyógyító vizek folyója a templomból indulva K felé, az oltártól D-re folyt (Ez 47:1).

A látomásban nem említik név szerint a füstölőoltárt. Ám az Ezékiel 41:22-ben „a faoltár” leírása – különösen az az utalás, hogy „az asztal, amely Jehova előtt van” – azt sejteti, hogy inkább a füstölőoltárról van szó, semmint a jelenlét kenyerének asztaláról. (Vö.: 2Mó 30:6, 8; 40:5; Je 8:3.) Ez az oltár három könyök (kb. 155 cm) magas volt, és az oldalai minden bizonnyal két könyök (kb. 104 cm) szélesek voltak.

Egyéb oltárok: Mivel az özönvíz előtt élt emberek nem gyakorolták Noéval a tiszta imádatot, sok oltárt építettek a hamis imádathoz. A Kánaánban, Mezopotámiában és más helyeken végzett ásatások tanúsága szerint ilyen oltárok már a legkorábbi időkben is léteztek. Bálám egymás után hét oltárt is emelt három helyen azon hiábavaló próbálkozásában, hogy megátkozza Izraelt (4Mó 22:40, 41; 23:4, 14, 29, 30).

Az izraeliták azt az utasítást kapták, hogy minden pogány oltárt romboljanak le, és semmisítsék meg a szent oszlopokat és rudakat, melyeket rendszerint az oltárok mellé állítottak (2Mó 34:13; 5Mó 7:5, 6; 12:1–3). Sohasem utánozhatták a pogány nemzeteket, és nem ajánlhatták fel gyermekeiket tűzben, ahogyan azt a kánaániták tették (5Mó 12:30, 31; 16:21). Az izraeliták nem állíthattak számtalan oltárt, hanem csak egyet az egyetlen igaz Isten imádatára, mégpedig azon a helyen, melyet Jehova választott ki (5Mó 12:2–6, 13, 14, 27; ezzel szemben Babilonban egyedül Istár istennőnek 180 oltára volt). A nép azt az utasítást kapta, hogy miután átkel a Jordán folyón, készítsen oltárt megmunkálatlan kövekből (5Mó 27:4–8). Ezt az oltárt Józsué építette az Ebál-hegyen (Jzs 8:30–32). A meghódított föld felosztását követően Rúben és Gád törzse, valamint Manassé fél törzse egy szembetűnő oltárt állított a Jordánnál. Ez átmenetileg zavart keltett a többi törzsben, mígnem tisztázódott, hogy az oltár nem a hitehagyás jele, hanem csupán azért építették, hogy az igaz Isten, Jehova iránti hűségre emlékeztesse őket (Jzs 22:10–34).

Más oltárok is készültek, de úgy tűnik, hogy ezek konkrét eseményekhez kapcsolódtak, és nem állandó használatra szánták őket. Általában akkor építették őket, amikor angyalok jelentek meg embereknek, illetve amikor az angyalok embereknek adtak utasításokat. Ilyen volt például a Bókimban emelt oltár, illetve azok is, amelyeket Gedeon és Manoah készített (Bí 2:1–5; 6:24–32; 13:15–23). A nép épített egy oltárt Bételben, amikor azon gondolkodott, hogy miként lehetne megakadályozni azt, hogy Benjámin törzse kivesszen. A feljegyzésből nem derül ki, hogy Isten helyeselte-e az oltár építését, vagy egyszerűen csak arról volt szó, hogy a nép „azt cselekedte, ami jónak látszott a saját szemében” (Bí 21:4, 25). Isten képviselőjeként Sámuel áldozatot ajánlott fel Micpában, ezenkívül oltárt épített Rámában (1Sá 7:5, 9, 10, 17). Ezt bizonyára azért tette, mert miután elvitték a ládát, Jehova jelenléte többé nem volt tapasztalható a Silóban lévő hajlékban (1Sá 4:4, 11; 6:19–21; 7:1, 2; vö.: Zs 78:59–64).

Ideiglenes oltárok: Számos alkalommal építettek ideiglenes oltárokat. Például Saul áldozatot ajánlott fel Gilgálban, Ajjalonban pedig oltárt emelt (1Sá 13:7–12; 14:33–35). Az első esetben ítéletben részesült, mert nem várta meg Sámuelt, hogy ő mutasson be áldozatot. Viszont arra nem tér ki a beszámoló, hogy a helyszínek megfelelőek voltak-e az áldozáshoz.

Dávid arra kérte Jonatánt, hogy mondja azt Saulnak, hogy azért nincs ott a király asztalánál újhold napján, mert családi áldozaton vesz részt Betlehemben, de mivel ez csupán kibúvó volt, nem lehet biztosan tudni, hogy volt-e ilyen alkalom (1Sá 20:6, 28, 29). Dávid már király volt, amikor Isten parancsára épített egy oltárt Jehovának Arauna (Ornán) szérűjén (2Sá 24:18–25; 1Kr 21:18–26; 22:1). Az 1Királyok 9:25 azt írja Salamonról, hogy áldozatokat ajánlott fel az oltáron, ám ez nyilván arra utal, hogy a király a felhatalmazott papsággal végeztette el az áldozatok bemutatását. (Vö.: 2Kr 8:12–15.)

Úgy tűnik, hogy a jeruzsálemi templom felépítése után az oltár arra a helyre került, amelyet Jehova, az izraeliták Istene kiválasztott, és ahova menniük kellett (5Mó 12:5). Azon kívül az oltáron kívül, amelyet Illés épített a Kármel-hegyen, hogy tűz által nyilvánvalóvá váljon a Baál-papok előtt, ki az igaz Isten (1Ki 18:26–35), már csak hitehagyott imádat céljából emeltek oltárokat. Maga Salamon volt az első ilyen hitehagyott, mert engedett az idegenből jött feleségei befolyásának (1Ki 11:3–8). Az újonnan megalakult északi királyság uralkodója, Jeroboám úgy akarta rávenni az alattvalóit, hogy ne menjenek a jeruzsálemi templomba, hogy felállított egy oltárt Bételben, egy másikat pedig Dánban (1Ki 12:28–33). Ezután egy próféta megjövendölte, hogy Júda királyának, Jósiásnak az uralma idején a Bételben levő oltárnál szolgáló papokat megölik, és halottak csontjait fogják elégetni az oltáron. Előjelként az oltár szétrepedt, a prófécia pedig később maradéktalanul beteljesedett (1Ki 13:1–5; 2Ki 23:15–20; vö.: Ám 3:14).

Izrael királyának, Ahábnak az uralma alatt a pogány oltárok megsokasodtak (1Ki 16:31–33). Júda királyának, Aháznak az idejében „minden sarkon” voltak oltárok Jeruzsálemben, valamint rengeteg magaslatot készítettek (2Kr 28:24, 25). Manassé még odáig is elment, hogy Jehova házában épített oltárokat, emellett oltárokat emelt a templom udvarában „az egek. . . seregének” imádatára (2Ki 21:3–5).

Bár a hűséges királyok időről időre lerombolták ezeket a bálványimádatra szánt oltárokat (2Ki 11:18; 23:12, 20; 2Kr 14:3; 30:14; 31:1; 34:4–7), Jeruzsálem bukása előtt Jeremiásnak mégis ezt kellett mondania: „annyi istened van már, ó, Júda, ahány városod; és annyi oltárt állítottatok a szégyenletességnek, ahány utca van Jeruzsálemben; oltárokat, hogy áldozati füstöt füstölögtessetek Baálnak” (Jr 11:13).

A száműzetés idején és az apostoli időkben: Az elephantinéi papiruszok tanúsága szerint a száműzetés idején azok a zsidók, akik a Felső-Egyiptomban lévő Elephantinébe menekültek, felépítettek egy templomot és egy oltárt. Évszázadokkal később a Leontopolis környékén élő zsidók is így tettek (A zsidók története. XIII. könyv, 3. fej., 1. bek.; A zsidó háború. VII. könyv, X. fej., 2–3. bek.). Ez utóbbi templomot és oltárt Óniás pap építette, mert be akarta teljesíteni az Ézsaiás 19:19, 20-at.

Az i. sz. első században Pál apostol az athéniaknak beszélt egy oltárról, amelyre ez volt felírva: „Egy ismeretlen Istennek” (Cs 17:23). Számos történelmi bizonyíték alátámasztja, hogy voltak ilyen oltárok. Tüanai Apollóniosz, aki nem sokkal Pál után járt Athénban, állítólag ezt mondta: „Sokkal bölcsebb és megfontoltabb, ha csak jót mondunk minden istenről, főként Athénban, ahol még az ismeretlen istenek tiszteletére is állítottak oltárokat” (Philosztratosz: The Life of Apollonius of Tyana. VI., III.). A II. századi földrajztudós, Pauszaniasz kifejtette, hogy miközben Phaléron kikötőjéből Athénba utazott, észrevette, hogy „oltárt állítottak itt az úgynevezett »ismeretlen isteneknek«, a hérószoknak”. Említést tett még „az ismeretlen istenek” oltáráról is, mely Olümpiában volt (Görögország leírása. Attika, 1., 4.; Élisz I., 14., 8.). 1909-ben hasonló oltár került napvilágra Pergamonnál, Démétér templomának területén.

Az oltárok jelentősége: A Héberek 8. és 9. fejezetében Pál apostol világosan rámutat, hogy a hajlékkal és a templomi szolgálattal kapcsolatos dolgok mind mintaképek voltak (Héb 8:5; 9:23). A Keresztény Görög Iratok feltárja, mi volt a két oltár jelentősége. Az égő felajánlás oltára Isten akaratát jelképezi, azt, hogy ő készségesen elfogadja az egyszülött Fia tökéletes emberi áldozatát (Héb 10:5–10). Az, hogy ez az oltár a szentély bejárata előtt állt, azt hangsúlyozza, hogy Isten csak azt fogadja el, aki hisz a váltságáldozatban (Jn 3:16–18). Az, hogy csak egyetlenegy áldozati oltárról esik szó, összhangban van Krisztus következő kijelentésével: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csakis énáltalam.” Ezenkívül sok más bibliaverssel is összhangban van, melyek arra hívják fel a figyelmet, hogy a keresztény hitben egységesnek kell lenni (Jn 14:6; Mt 7:13, 14; 1Ko 1:10–13; Ef 4:3–6; ezenkívül figyeld meg az Ézs 56:7; 60:7-ben feljegyzett próféciákat is, melyek szerint minden nemzetből lesznek emberek, akik eljönnek Isten oltárához).

Figyelemre méltó, hogy voltak olyanok, akik az oltárhoz menekültek, és megfogták annak szarvait, mert azt remélték, hogy így védelemben részesülnek, de Isten törvénye leszögezte, hogy aki szándékosan gyilkol, azt még az oltártól is el kell vinni, és meg kell halnia (2Mó 21:14; vö.: 1Ki 1:50–53; 2:28–34). A zsoltáríró így énekelt: „Ártatlanságban mosom kezeimet, és körüljárom oltárodat, ó, Jehova” (Zs 26:6).

Jóllehet a magukat kereszténynek vallók a Héberek 13:10-zel próbálják alátámasztani, hogy miért állítanak oltárokat, a szövegkörnyezetből kiderül, hogy Pál itt nem szó szerinti, hanem jelképes oltárról beszél (Héb 13:10–16). Egy forrásmű ezt írja a korai keresztényekről: „Amikor a hajdan élt hitvédőknek becsmérlően azt mondták, hogy nincs se templomuk, se oltáruk, se kegyhelyük, ők egyszerűen ezt válaszolták: »Való igaz, nincsenek se kegyhelyeink, se oltáraink«” (M’Clintock és Strong: Cyclopædia. 1882, I. köt. 183. o.). Egy tanulmány a Héberek 13:10-hez a következő kommentárt fűzi: „Hiba lenne olyan tárgyat keresni a kereszténységben, mely megfelel az oltárnak; sem a kereszt, sem a szentáldozáskor használt asztal, de még maga Krisztus sem nevezhető oltárnak. Ehelyett az Istenhez való közeledés eszközei – így az áldozat, az engesztelés, a bűn megbocsátása, az Isten általi elfogadás, valamint az üdvözülés – fejeződnek ki jelképesen és összpontosulnak az oltármotívumban, éppen úgy, ahogyan a zsidó oltár is ezeket az eszközöket testesíti meg” (M. R. Vincent: Word Studies in the New Testament. 1957, IV. köt. 567. o.). A héber próféták erőteljesen elítélték a megannyi oltár használatát (Ézs 17:7, 8). Hóseás azt mondta, hogy Efraim „megsokasította az oltárokat, hogy vétkezzen” (Hó 8:11; 10:1, 2, 8; 12:11); Jeremiás kijelentette, hogy Júda bűne be van vésve „oltáraik szarvaira” (Jr 17:1, 2); Ezékiel pedig megjövendölte, hogy a hamis imádókat „az oltáraik körül” fogják lemészárolni (Ez 6:4–6, 13).

Prófétailag Isten ítéleteinek a kihirdetése is összefüggésben van az igaz imádat oltárával (Ézs 6:5–12; Ez 9:2; Ám 9:1). Az oltár alatt van azoknak a lelke, akiket az Istenről való tanúskodás miatt legyilkoltak, és ők jelképes értelemben ezt kiáltják: „Legfőbb Úr, te szent és igaz, meddig tartod még vissza magad az ítélkezéstől és attól, hogy bosszút állj a vérünkért azokon, akik a földön laknak?” (Je 6:9, 10; vö.: Je 8:5; 11:1; 16:7).

A Jelenések 8:3, 4-ben szereplő arany füstölőoltár kifejezetten az igazságosak imájával van kapcsolatban. A zsidóknál szokás volt „a füstölőszer felajánlásának órájában” imádkozni (Lk 1:9, 10; vö.: Zs 141:2). Mivel a füstölőszer felajánlására csak egyetlen oltár létezett, ezért ez az oltár jól szemlélteti, hogy az Istenhez való közeledésnek csak egyetlen módja van, és erről a Keresztény Görög Iratok ír (Jn 10:9; 14:6; 16:23; Ef 2:18–22; lásd: FELAJÁNLÁS).