SEREG

Szárazföldi harcra megszervezett és kiképzett nagy embercsoport. A „sereg” (cá·váʼʹ) szó a héber köznyelvben általában emberi fegyveres erőkre utal (4Mó 1:3), de jelenthet szellemszemélyeket az egekben (1Ki 22:19), és égitesteket is (5Mó 4:19). A héber chaʹjil – amely nyilvánvalóan a „tartós” (Jób 20:21) jelentésű alapszóból ered – vonatkozhat ’haderőre’ és ’harcoló seregre’ (2Sá 8:9; 1Kr 20:1), másrészt jelentheti azt is, hogy valaki „derék”, de használatos még ’életerő’, „rátermett”, ’gazdagság’ és ’vagyon’ értelemben is (1Kr 9:13; 5Mó 33:11; Ne 11:6; Ézs 8:4; Ez 28:4). A héber gedhúdhʹ a ’rablók csapata’ vagy a ’csapat’ értelmet hordozza (2Sá 22:30; 2Kr 25:9). A Szentírásban a seregre használt négy görög szó közül három (sztra·ti·aʹ, sztraʹteu·ma és sztra·toʹpe·don) a görög sztra·toszʹ alapszóból ered, és alapvetően a csatasorba rendeződött sereg ellentétére, a letáborozott seregre utal. A sztra·toʹpe·don szót, mely tartalmazza a peʹdon (talaj, föld) elemet, helyénvalóan úgy adják vissza, hogy ’letáborozott sereg’ (Lk 21:20). A görög pa·rem·bo·léʹ (a pa·raʹ [mellett] és balʹló [hajít] elemekből) betű szerint a katonák csatasorba osztására és rendezésére utal. Jelenthet ’sereget’, ’kaszárnyát’ vagy ’tábort’ (Héb 11:34; Cs 21:34; Je 20:9).

Jehova keresztény kor előtti szolgái Ábrahám napjaitól kezdve részt vettek fegyveres háborúkban. Miután az elamita Kédorlaomer a szövetségeseivel elhurcolta Ábrahám unokaöccsét, Lótot és a háznépét, Ábrahám hadba szólította seregét, azaz „képzett embereit, háromszáztizennyolc rabszolgát”, és szomszédos szövetségeseivel egészen Dánig, azaz kb. 200 km-re É-ÉK-re üldözte őket. Ott aztán csapatokra osztotta seregét, és éjszaka támadt, ami a bibliai időkben többször is alkalmazott stratégia volt (1Mó 14:13–16).

Az izraelita sereg: Izrael nemzete több mint 400 évvel később igencsak sietve hagyta el Egyiptomot, mégis jól szervezett „csatasorban” tette ezt, valószínűleg egy öt részből, vagyis a derékhadból, előhadból, utóhadból és két szárnyból álló seregként (2Mó 6:26; 13:18). Az őket üldöző egyiptomi sereg ’hatszáz válogatott szekérből és Egyiptom összes többi szekeréből’ állt. Általában mindegyik szekéren hárman voltak: egy a lovakat hajtotta, kettő pedig harcolt. Ez utóbbiak minden bizonnyal íjászok voltak, mivel az egyiptomiak fő támadófegyvere az íj volt. Hozzájuk csatlakozott még a lovasság (2Mó 14:7, 9, 17). Josephus szerint (A zsidók története. II. könyv, 15. fej., 3. bek.) a hébereket üldözőknek „hatszáz harckocsijuk volt, ötvenezer lovasuk és kétszázezer gyalogosuk”. (Lásd: SEGÉDTISZT.)

Röviddel a kivonulás után az izraeliták részt vettek az első katonai összecsapásban, amelyet már szabad népként vívtak. Az amálekiták támadtak rájuk Refidimben, a Sínai-hegy vidékén. Mózes utasítására Józsué hamar felállított egy sereget. A csata majdnem egész napon át tartott, és a hadviselésben való járatlanságuk ellenére Jehova győzelemre vezette Izraelt (2Mó 17:8–14).

Körülbelül egy évvel a kivonulás után megszámlálták a katonai szolgálatra alkalmas személyeket, vagyis a 20 éves és annál idősebb férfiakat, és az eredmény 603 550 fő lett (4Mó 1:1–3, 45, 46). A pusztában való vándorlásuk vége felé is sor került egy hasonló számlálásra, amiből kiderült, hogy a hadsereg ereje kissé meggyengült; ekkor 601 730 főből állt (4Mó 26:2, 51). A léviták mentesültek a katonai szolgálat alól, ezért ők nincsenek benne ezekben a számadatokban; őket külön számolták meg (4Mó 1:47–49; 3:14–39; 26:57, 62).

Mentesség: Lévi törzsén kívül az alábbi személyek mentesültek a katonai szolgálat alól: 1. „az a férfi, aki új házat épített, és még nem avatta fel”; 2. „az a férfi, aki szőlőt ültetett, de még nem vette hasznát”; 3. „az a férfi, aki eljegyzett egy nőt, és nem vette még el”; 4. az, aki nőül vesz valakit (az ilyen „ne menjen hadba”, hanem „maradjon felmentve a házában egy évig”); 5. az, „aki fél és bátortalan” (5Mó 20:5–8; 24:5).

Elrendezések a seregben Kánaán meghódítása után: Azt követően, hogy Kánaán földjén általánosságban véve letelepedtek, nemigen volt szükség nagyméretű állandó seregre; a határ menti kisebb csatákban jobbára az érintett helyi törzsek vettek részt. Ha mégis össze kellett hívni több törzset egy nagyobb, egyesített haderő felállításához, Jehova bírákat támasztott, hogy irányítsák a sereget. A fegyverbe szólítás többféle módon történt: trombita megfújása vagy követek által, illetve úgy, hogy sajátos jeleket küldtek ki, hogy tettre sarkallják a harcosokat (4Mó 10:9; Bí 3:27; 6:35; 19:29; 1Sá 11:7).

Úgy tűnik, hogy a katonák maguk gondoskodtak a fegyvereikről: a kardról, lándzsáról, dárdáról, parittyáról, íjról és nyílról. Általában ők voltak felelősek saját maguk élelmezéséért is, ezért küldött Isai élelmet a Saul seregében szolgáló fiainak (1Sá 17:17, 18). Volt azonban egy eset, amikor önkéntesek 10 százaléka azért lett kiválasztva, hogy ellássa élelemmel a többieket (Bí 20:10).

Jehova Izrael táborában való jelenléte megkövetelte a katonáktól, hogy szentek, szertartásilag tiszták legyenek (5Mó 23:9–14). Mivel a nemi kapcsolat a Törvény értelmében másnapig tisztátalanná tett egy férfit, Dávid is, és Uriás is gondosan kerülte a nemi életet szolgálatteljesítés idején (3Mó 15:16–18; 1Sá 21:1–6; 2Sá 11:6–11). A pogány nemzetek seregei gyakran megerőszakolták a legyőzött városokban élő asszonyokat, Izrael győztes katonái ellenben nem tettek így. Azt sem tehették meg, hogy egy foglyul ejtett nőt egy hónapon belül vegyenek el feleségül (5Mó 21:10–13).

Az izraeliták győzelme végső soron Jehovától függött, de azért nekik is jól kellett igazgatniuk a sereget. Ez a felelősség a kinevezett tiszteken és az ezrek és százak elöljáróin nyugodott. A papok azzal voltak megbízva, hogy a hadjárat során buzdítsák, irányítsák és lelkesítsék a népet (4Mó 31:6, 14; 5Mó 20:2–4, 9). A bírák idejében az a bíró, akit Jehova színre léptetett, személyesen vezette a sereget a csatába. Ő dolgozta ki a taktikát és a stratégiát is. Többféleképpen vonultatta fel a haderőt. Például csapatokra osztotta őket (általában háromra); úgy rendezte, hogy rajtaüssenek az ellenségen; lesből támadjanak; szemtől szembe rontsanak az ellenségre; elfoglalják a gázlókat; és így tovább (Jzs 8:9–22; 10:9; 11:7; Bí 3:28; 4:13, 14; 7:16; 9:43; 12:5).

Amikor királyság volt Izraelben: Mivel a nép nem volt elégedett a bírák idején fennálló teokratikus elrendezéssel, olyan akart lenni, „mint az összes nemzet”, vagyis királyt akart magának, hogy az menjen ki előttük, és vívja meg a csatáikat (1Sá 8:20). Sámuel azonban figyelmeztette őket, hogy a király nem fog egyedül harcolni, hanem magához veszi a fiaikat, „szekereihez és lovasai közé rendeli őket, és némelyeknek a szekerei előtt kell futniuk” (1Sá 8:11, 12; lásd: KENGYELFUTÓK). A király volt a főparancsnok, és rangsorban őt követte a hadvezér (1Sá 14:50).

Saul seregének mérete és ereje a szükségletnek megfelelően változott. Egy alkalommal 3000 embert választott ki, akik közül 1000-en fiának, Jonatánnak a parancsnoksága alá kerültek (1Sá 13:2). Egy másik hőstettnél 330 000-en gyűltek össze (1Sá 11:8). Ám Izrael szegényesen felfegyverzettnek tűnt a technikailag jól felszerelt filiszteus seregekhez képest, melyek a maszoréta szöveg szerint 30 000 szekeret, 6000 lovast és oly sok embert tudtak felvonultatni, „mint tengerparton a homokszem”, ahogyan Mikmásban is tették. „Történt, hogy a csata napján a. . . nép között senkinek sem volt a kezében sem kard, sem lándzsa”, csak Sauléban és Jonatánéban (1Sá 13:5, 22).

Dávid uralkodása idején Izrael serege sokat fejlődött mind méretében, mind hatékonyságában. Jóval több mint 300 000 ember volt hadra felszerelt azok közül, akik Hebronba mentek, és átadták Saul királyságát Dávidnak (1Kr 12:23–38). Dávid seregében nem izraelita személyek is szolgáltak (2Sá 15:18; 20:7).

Dávid a seregre vonatkozó korábbi szervezeti elrendezésekből sokat megtartott; például ő maga töltötte be a főparancsnok szerepét, hadvezéreket nevezett ki, köztük Joábot, Ábnert és Amasát, és a kezük alá tartozó, ezredek és századok feletti elöljárók is megmaradtak (2Sá 18:1; 1Ki 2:32; 1Kr 13:1; 18:15). De bevezetett néhány újszerű, saját módszert is. Az a rendszer, hogy 12, egyenként 24 000 főből álló csoport (összesen 288 000 személy) havonta körforgásban váltotta egymást, lehetővé tette, hogy egy katona rendes körülmények között évente csak egy hónapot szolgáljon (1Kr 27:1–15). Ez nem jelenti azt, hogy az egy hónapra sorra kerülő, mind a 24 000 személy egyazon törzsből való volt, hanem inkább hogy minden egyes törzs egész évben kivette részét a havi szolgálatból.

Lovasság és szekerek: A babilóniaiak, asszírok és egyiptomiak igen nagyra becsülték a szekereket, ezeket a mobilis „lőállásokat” a gyorsaságukért és mozgékonyságukért. Ennélfogva a szekér a vezető világhatalmak katonai erejét hűen tükröző jelképévé vált. Izrael legnagyobb parancsnokának, Dávidnak a vezetése alatt a sereg teljes egészében gyalogosokból állt, akiknek kézifegyvereik voltak: kard, lándzsa, íj vagy parittya. Dávid biztosan emlékezett arra, hogy Jehova azt tanácsolta, ne a lovakban bízzanak, mintha azoktól függne a győzelem (5Mó 17:16; 20:1), hogy a fáraó lovait és szekereit Jehova „a tengerbe vetette” (2Mó 15:1, 4), és hogy Jehova megnyitotta az ég csatornáit Sisera „kilencszáz, vaspengével ellátott harci szekere” fölött, amitől „Kison patakja elmosta” az ellenséget (Bí 4:3; 5:21).

Így hát, ahogyan Józsué inát szegte a zsákmányul ejtett lovaknak, és elégette az ellenség szekereit, Dávid is ugyanezt tette a Hadadézertől, Cóba királyától elrabolt lovakkal; mindnek inát szegte, csak száznak nem (Jzs 11:6–9; 2Sá 8:4). Dávid egy dalban megénekelte, hogy ellenségei mennyire fontosnak tartják a szekereket meg a lovakat, „de mi Jehova Istenünk nevét emlegetjük”. „Megcsal a ló, nem tud megmenteni” (Zs 20:7; 33:17). Ahogyan a példabeszéd is mondja: „Előkészítik a lovat a csata napjára, de a megmentés Jehováé” (Pl 21:31).

Salamon uralkodása új fejezetet nyitott Izrael seregének történetében. Uralma viszonylag békés időszak volt, mégis növelte lovai és szekerei számát. (Lásd: SZEKÉR.) Ezeknek a lovaknak a nagy részét Egyiptomban vásárolta, onnan hozatta. Az országban széltében-hosszában egész városokat kellett építeni ahhoz, hogy ezeknek az új katonai egységeknek legyen helyük (1Ki 4:26; 9:19; 10:26, 29; 2Kr 1:14–17). Jehova azonban sohasem áldotta meg Salamonnak ezt az újszerű intézkedését. Halála és a királyság felosztása Izrael seregének hanyatlását hozta magával. Ézsaiás később így írt erről: „Jaj azoknak, akik Egyiptomba mennek le segítségért, akik lovakban bíznak, és bizalmukat harci szekerekbe vetik, mivel számosak azok, és csatalovakba, mivel nagyon erősek, de akik Izrael Szentjére nem tekintenek, és Jehovát nem keresik!” (Ézs 31:1).

A kettészakadt királyság idején: A királyság kettészakadását követően állandó ellenségeskedés volt Júda és Izrael között (1Ki 12:19, 21). Roboám utódjának, Abijának csupán 400 000 fős serege volt, amikor Jeroboám 800 000 emberrel jött ellene. A kétszeres túlerő ellenére a déli királyság győzedelmeskedett, „mivel ők Jehovára. . . támaszkodtak”. Izrael 500 000 embert veszített el (2Kr 13:3–18).

Amellett, hogy a törzsek között viszályok dúltak, a környező pogány nemzetekkel is ellenséges viszonyban álltak. Izrael kénytelen volt állandó sereget fenntartani, mivel É-ról Szíria fenyegetéseivel nézett szembe (2Ki 13:4–7). Júdának szintén vissza kellett vernie az előrenyomuló pogány seregeket. Egyszer Egyiptom megszállta Júdát, és nagy hadizsákmányt vitt magával (1Ki 14:25–27). Máskor meg Etiópia támadta meg Júdát egy 1 000 000 emberből és 300 szekérből álló sereggel. Asa királynak mindössze 580 000 fős hadereje volt, ám amikor „Istenéhez, Jehovához kiáltott”, „Jehova. . . megverte az etiópokat”, és egy sem maradt életben közülük (2Kr 14:8–13).

Megint máskor feljött Moáb, Ammon és az ammonim hadakozni Josafát ellen. Noha neki 1 160 000 fős serege volt, „arra fordította arcát, hogy keresse Jehovát”, ő pedig biztosította Josafátot: „a csata nem a tiétek, hanem Istené” (2Kr 17:12–19; 20:1–3, 15). Történelmet írtak ekkor, mivel egy képzett hangú kórus ’vonult a fegyveresek előtt’, ezt énekelve: „Dicsérjétek Jehovát.” Az ellenséges erők egymást ölték le zavarodottságukban (2Kr 20:21–23).

A római sereg: A római sereg, amely becslések szerint Augustus idején 300 000 főt számlált, meglehetősen másképp volt megszervezve a korábbi birodalmak seregéhez képest. A római katonaság legfőbb alakulata a légió, azaz egy nagy, önálló egység volt, mely önmagában is felért egy teljes hadsereggel, és nem csupán egy nagyobb haderő különleges részét alkotta. A légiók olykor együtt harcoltak, egyesítve készleteiket és erőiket egy központi irányítás alatt. Ez történt i. sz. 70-ben is, amikor Titus vezetésével négy légió tömörült egybe Jeruzsálem ostromához. Általában azonban a légiók önállóan hajtották végre saját különleges feladataikat. A légiók olyan férfiakkal egészültek ki, akik a birodalom legkülönfélébb részeiről jöttek, és nem voltak római állampolgárok. Ezek az emberek gyakran helybeli önkéntesek voltak, és segédcsapatokat (auxilia) alkottak. A légiók által támogatott segédcsapatok a határok mentén állomásoztak, és tagjaik római állampolgárságot kaptak.

A légiók száma az idők folyamán változott, volt 25 vagy kevesebb, de akár 33 is. Ehhez hasonlóan a légióba tartozó katonák száma is ingadozott, kb. 4000 és 6000 között mozgott. Az első században általában 6000 főből állt. Ezért a „légió” a Szentírásban valószínűleg egy meghatározatlan, nagy számot jelent (Mt 26:53; Mk 5:9; Lk 8:30). Minden légiónak saját parancsnoka volt, aki kizárólag a császárnak tartozott számadással, és akinek a felügyeletére hat tribunus, vagyis khiliarkhosz (katonai parancsnok, ÚV) volt bízva (Mk 6:21; Jn 18:12; Cs 21:32–23:22; 25:23; lásd: PARANCSNOK).

A légiót tíz cohorsra, azaz csapatra osztották, ezért beszél a Szentírás ’itáliai csapatról’ és ’Augusztusz-csapatról’ (Cs 10:1; 27:1; lásd: AUGUSZTUSZ-CSAPAT). Amikor Heródes Agrippa i. sz. 44-ben meghalt, öt cohors volt Cezáreában. A légió további felosztása a 60 centuria volt, amelynek mindegyikébe rendszerint 100 ember tartozott, és amelynek élén a centurio, vagyis százados (katonatiszt, ÚV) állt. Ezek a tisztek különösen értékesek voltak, mivel az ő felelősségük volt a katonák kiképzése (Mt 8:5–13; 27:54; Cs 10:1; 21:32; 22:25, 26; 23:17, 23; 24:23; 27:1, 6, 11, 31, 43; lásd: KATONATISZT). Mindegyik légióban tíz, különleges rangú tiszt volt, akik testőrökként, futárokként és olykor ítélet-végrehajtókként szolgáltak (Mk 6:27).

A római légióknak különféle hadijelvényeik és hadizászlóik voltak, melyeken sas vagy valamilyen más állat képe volt; később megjelentek a császárt ábrázoló kis szobrok is. Ezeknek vallásos jelentésük volt, és szentnek tekintették őket, olyannyira, hogy imádattal adóztak nekik, sőt emberi életek árán is védték őket. Ezért ellenezték oly hevesen a zsidók a jelenlétüket Jeruzsálemben.

Korai keresztények: A korai keresztények nem voltak hajlandók a római seregben szolgálni, sem a légióban, sem az auxiliában, mert az ilyen szolgálatot teljesen összeegyeztethetetlennek tartották a keresztény hit tanításaival. Az i. sz. második században élt Jusztinosz vértanú a Párbeszéd a zsidó Trifónnal (CX., 3.) c. művében ezt mondta: „mi, akik harciasak voltunk, gyilkoltuk egymást ezelőtt, a föld minden gonoszságával voltunk tele, harci szerszámainkat mind földkerekségszerte, a kardokat ekévé, a lándzsákat meg földművelő szerszámokká alakítjuk”. Tertullianus (i. sz. 200 táján), amikor A koszorúról (XI., 1.; XII., 1.) c. értekezésében azt tárgyalta, hogy „egyáltalán szabad-e kereszténynek katonáskodni”, a Szentírásból érvelt amellett, hogy a katonaság önmagában véve is tiltott, majd így fejezte be: „a katonáskodást minden tartozékával elutasítjuk”.

„A rendelkezésre álló összes ismeretanyag gondos átvizsgálásából kiderül, hogy Marcus Aurelius [i. sz. 121–180] idejéig egyetlen keresztény sem lett katona, és a kereszténnyé válása után egyetlen katona sem maradt a hadsereg kötelékében” (E. W. Barnes: The Rise of Christianity. 1947, 333. o.). „Most már látható, hogy alig-alig van bizonyíték arra, hogy egyetlen keresztény katona is létezett Kr. u. 60 és kb. 165 között. . . legalább Marcus Aurelius uralmáig nem volt olyan keresztény, aki a keresztelkedése után katona lett” (C. J. Cadoux: The Early Church and the World. 1955, 275–276. o.). „A második században a kereszténység. . . határozottan azt vallotta, hogy a katonai szolgálat nem fér össze a keresztény hittel” (G. Ferrero és C. Barbagallo: A Short History of Rome. 1919, 382. o.). „A keresztények viselkedése merőben más volt, mint a rómaiaké . . . Mivel Krisztus békét hirdetett, ők nem voltak hajlandók beállni katonának” (N. Platt és M. J. Drummond: Our World Through the Ages. 1961, 125. o.). „A korai keresztények helytelenítették a harcot, és még akkor sem szolgáltak a hadseregben, amikor a Birodalomnak katonákra volt szüksége” (R. és W. M. West: The New World’s Foundations in the Old. 1929, 131. o.). „A keresztények. . . tartózkodtak a köztisztviselői állás vállalásától és a katonai szolgálattól” (R. Johnson [szerk.]: The Great Events by Famous Historians. A kiadó bevezetője „A keresztények üldözése Galliában Kr. u. 177-ben” c. részhez, 1905, III. köt. 246. o.). „És midőn [a keresztények] a szenvedőleges engedelmesség elveit hirdették, a polgári kormányzatban s a birodalom megvédésében sem akartak részt venni” (Gibbon Edvárd: A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának története. I. köt. Pest, 1868, Ráth Mór, 183. o.).

Égi sereg: Az égi seregek kifejezés a jól szervezett sokaság értelemben nemcsak a csillagokra utal, hanem gyakran inkább az angyali szellemteremtmények óriási tömegére, mely Jehova Isten legfőbb parancsára cselekszik (1Mó 2:1; Ne 9:6). A „seregek Jehovája” kifejezés 283-szor fordul elő a Héber Iratokban, először az 1Sámuel 1:3-ban, a Görög Iratokban pedig kétszer olvasható a görög megfelelője (Ró 9:29; Jk 5:4; lásd: SEREGEK JEHOVÁJA). Az angyali harcosokról szólva a Szentírás olyan katonai kifejezéseket használ, mint a „légió”, ’harci szekerek’, ’lovasok’ és így tovább (2Ki 2:11, 12; 6:17; Mt 26:53). Méretüket tekintve Jehovának a láthatatlan seregei táborában „tízezrével vannak harci szekerei, ezrek és ezrek” (Zs 68:17). Mint haderő legyőzhetetlenek. „Jehova seregének fejedelme” kivont karddal jelent meg Józsuénak, és utasításokat adott neki, hogyan vegye be Jerikót (Jzs 5:13–15). Ezekből az égi seregekből egyetlen angyal 185 000 asszírt ölt meg egy éjszaka alatt (2Ki 19:35). Amikor háború tört ki az égben, Mihály és az angyalai levetették Sátánt és a démonait a föld közelségébe (Je 12:7–9, 12). Akkor pedig senki sem menekülhet meg, amikor „az égben levő seregek” követik a ’királyoknak Királyát és uraknak Urát’, amint elpusztítja ’a vadállatot, a föld királyait és a seregeiket’ (Je 19:14, 16, 19, 21). A földön élő hűséges szolgáinak viszont védelmet nyújt Jehovának ez a hatalmas, láthatatlan serege (2Ki 6:17; Zs 34:7; 91:11; Dá 6:22; Mt 18:10; Cs 12:7–10; Héb 1:13, 14).

Lásd még: FEGYVEREK, FEGYVERZET; HÁBORÚ; KATONA.