HALÁL

Az életműködés végleges megszűnése, vagyis az élet ellentéte (5Mó 30:15, 19). A Bibliában az eredeti nyelveken ugyanazokkal a szavakkal fejezik ki azt, hogy meghalnak az emberek és az állatok, illetve hogy elpusztulnak a növények (Pr 3:19; 9:5; Jn 12:24; Júd 12; Je 16:3). Ám az emberekkel és az állatokkal kapcsolatban a Biblia kiemeli a vér létfontosságú szerepét az élet fenntartásában, hiszen kijelenti, hogy „a test lelke a vérben van” (3Mó 17:11, 14; 1Mó 4:8–11; 9:3, 4). Mind emberekről, mind állatokról olvasható az, hogy ’elpusztulnak’, szó szerint ’kilehelik az utolsó leheletüket’, vagyis az élet leheletét (héb.: nis·mathʹ chaj·jímʹ; 1Mó 7:21, 22; vö.: 1Mó 2:7). A Szentírás rámutat, hogy az emberek és az állatok halálát az élet szellemének (héb.: rúʹach chaj·jímʹ), vagyis tevékeny erejének az elvesztése előzi meg (1Mó 6:17; 7:15, 22; Pr 3:19; lásd: SZELLEM).

Mi a halál a Biblia szerint?

Érdemes megjegyezni, hogy a Bibliában található leírás a halál folyamatáról megegyezik azzal, amit tudományosan feltártak erről a folyamatról. Például amikor megáll az emberi szív, akkor leáll a vérkeringés, és a vér többé nem szállít tápanyagokat és (légzés által felvett) oxigént a test több milliárd sejtjéhez. Ám a The World Book Encyclopedia (1987, 5. köt. 52b o.) a következőket jelenti ki: „A szív és a tüdő leállását nevezzük klinikai halálnak, de a biológiai halál ilyenkor általában még nem áll be. A test sejtjei még néhány percig tovább élnek. A haldokló még újraéleszthető, ha újra működésre bírják a szívet és a tüdőt, hogy azok eljuttassák a sejtekhez a létfontosságú oxigént. Körülbelül három perc után kezdenek elhalni az oxigénhiányra nagyon érzékeny agysejtek. Nemsokára beáll a végleges halál, és már nem lehetséges az újraélesztés. A test más sejtjei is fokozatosan elhalnak. Utolsóként a csont, a haj és a bőr sejtjeinek a működése áll le, ám a test ezen részei a halál beállta után több órával még tovább növekedhetnek.” Tehát, bár a légzésnek és a vérnek fontos szerepe van abban, hogy a tevékeny életerő (rúʹach chaj·jímʹ) fennmaradjon a test sejtjeiben, egyértelmű, hogy a halált nem pusztán a légzés vagy a szívverés leállása jelenti, hanem ahogyan arra a Szentírás is rámutat, az életerő, más néven a szellem eltávozása a test sejtjeiből (Zs 104:29; 146:4; Pr 8:8).

Miért halnak meg az emberek? A Szentírásban az első utalás a halálra az 1Mózes 2:16, 17-ben található, mely versek szerint Isten megtiltotta az első embernek, hogy egyen a jó és rossz tudásának a fájáról, máskülönben meghal. Az állatok esetében a halál természetes folyamat, ez abból látható, hogy nincsenek megemlítve abban a bibliai beszámolóban, mely arról szól, hogy az emberi családban megjelent a halál. (Vö.: 2Pt 2:12.) Tehát amikor Isten figyelmeztette az emberi fiát, Ádámot, ő teljes mértékben felfogta, hogy milyen súlya van az engedetlenségért kiszabott halálbüntetésnek. Mivel Ádám engedetlenné vált, meg kellett halnia (1Mó 3:19; Jk 1:14, 15). A bűne és annak következménye, a halál minden emberre átterjedt (Ró 5:12; 6:23).

Időnként felhoznak bizonyos írásszövegeket annak bizonyítására, hogy az állatokhoz hasonlóan az ember is eleve úgy lett megteremtve, hogy a teste meghal. Az egyik írásszövegrészlet szerint az emberi élet hossza ’hetven-nyolcvan esztendő’ (Zs 90:10), egy másikban pedig az apostol azt írja, hogy „az embereknek fenn van tartva, hogy egyszer s mindenkorra meghaljanak, azután pedig ítélet” (Héb 9:27). Mindazonáltal ezek az írásszövegek azután lettek leírva, hogy megjelent a halál az emberek között, és a gyarló, bűnös emberekre vonatkoznak. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az özönvíz előtt élt emberek rendkívül hosszú életidejét, mely azt tükrözi, hogy az emberi testnek figyelemre méltó képességei vannak, és hogy az emberek képesek hosszabb ideig élni, mint a legideálisabb körülmények között élő állatok (1Mó 5:1–31). Ahogyan az már látható volt, a Biblia egyértelműen Ádám bűnéhez köti azt, hogy a halál megjelent az emberi családban.

Mivel az emberek a bűn miatt el vannak idegenedve Istentől, úgy beszél róluk a Szentírás, mint akik a ’romlottság rabszolgaságában’ sínylődnek (Ró 8:21). Azért vannak ebben a rabszolgaságban, mert a bűn munkálkodik a testükben, és romlottságot idéz elő bennük, és minden ember, aki engedetlen Istennel szemben, a bűn uralma alatt van, mint annak rabszolgája, és a ’halál’ vár rá (Ró 6:12, 16, 19–21). A Biblia szerint Sátánnak „megvannak az eszközei, hogy halált okozzon” (Héb 2:14, 15). A Szentírás „emberölő”-nek nevezi az Ördögöt (Jn 8:44), azonban nem feltétlenül azért, mert közvetlenül öl. Inkább azért, mert azáltal öl, hogy megtéveszt és bűnre csábít másokat, helytelenségre bujtogat, ami végül romlásba dönt, és halálhoz vezet (2Ko 11:3), illetve gyilkos hajlamot ültet az emberek elméjébe és szívébe (Jn 8:40–44, 59; 13:2; vö.: Jk 3:14–16; 4:1, 2). Ezért a halál nem a barátja, hanem az ’ellensége’ az emberiségnek (1Ko 15:26). A Szentírás általában csak azokról írja, hogy vágynak a halálra, akik elviselhetetlen fájdalommal küzdenek (Jób 3:21, 22; 7:15; Je 9:6).

Milyen állapotban vannak a halottak? A Szentírás szerint a halottak „semmit sem tudnak”, és a halál a teljes tétlenség állapota (Pr 9:5, 10; Zs 146:4). Akik meghalnak, „a halál porába” mennek (Zs 22:15), és ’tehetetlenné’ válnak (Pl 2:18; Ézs 26:14). A halálban nem emlegetik Istent, és nem is dicsérik őt (Zs 6:5; Ézs 38:18, 19). Mind a Héber Iratokban, mind a Görög Iratokban a halált az alváshoz hasonlítják, ami egy nagyon helytálló szemléltetés, nem csupán azért, mert a halottak öntudatlanok, hanem azért is, mert a feltámadás által „felébredhetnek” (Zs 13:3; Jn 11:11–14). A feltámasztott Jézusról az olvasható, hogy ő a „zsengéje azoknak, akik halálalvásba merültek” (1Ko 15:20, 21; lásd: HÁDESZ; SEOL).

Az ókori egyiptomiak és más pogány népek, illetve főként a görög filozófusok szilárdan hittek abban, hogy az emberi lélek halhatatlan. De mind a Héber Iratok, mind a Keresztény Görög Iratok úgy beszél a lélekről (héb.: neʹfes; gör.: pszü·khéʹ), mint ami meghal (Bí 16:30; Ez 18:4, 20; Je 16:3); amit meg kell szabadítani a haláltól (Jzs 2:13; Zs 33:19; 56:13; 116:8; Jk 5:20); illetve a Jézus Krisztusra vonatkozó egyik messiási próféciában úgy, mint ami ’halálra lett adva’ (Ézs 53:12; vö.: Mt 26:38). Ezékiel próféta elítélte azokat, akik szövetkeztek, hogy megöljék „azokat a lelkeket, amelyeknek nem kellene meghalniuk”, és hogy életben tartsák „azokat a lelkeket, amelyeknek nem kellene élniük” (Ez 13:19; lásd: LÉLEK).

Ezért írja a The Interpreter’s Bible (G. Buttrick szerk.; 1953, II. köt. 1015. o.) a következőket az 1Sámuel 25:29-cel kapcsolatban: „nem a héberektől, hanem a görögöktől eredt az az elképzelés, hogy az ember testből és lélekből áll, és ezek a halál pillanatában különválnak egymástól.” Hasonlóképpen Edmond Jacob a Strasbourgi Egyetem ószövetséggel foglalkozó professzora kijelenti, hogy mivel a Héber Iratokban az élet közvetlen kapcsolatban van a lélekkel (héb.: neʹfes), „természetes, hogy a halálra időnként úgy utalnak, mint a nefes eltávozására (1Móz 35:18; 1Kir 17:21; Jer 15:9; Jón 4:3). A nefes eltávozását jelképes értelemben kell venni, hiszen a nefes nem létezik tovább a testtől függetlenül, hanem azzal együtt meghal (4Móz 31:19; Bír 16:30; Ez 13:19). Egyetlen bibliavers sem támasztja alá azt az elképzelést, hogy a »lélek« elhagyja a testet a halál pillanatában” (IDB. 1. köt. 802. o.).

Felmentés a halálos ítélet alól: A Zsoltárok 68:20 ezt írja: „Jehovánál, a legfőbb Úrnál vannak a halálból kivezető utak.” Krisztus Jézus az emberi életének a feláldozásával az élet és a megmentés ’Főközvetítője’ lett (Cs 3:15; Héb 2:10), és Isten arról biztosítja az embereket, hogy általa eltörli majd a halált (2Ti 1:10). Jézus, amikor meghalt, ’minden emberért megízlelte a halált’, és „megfelelő váltságul adta magát mindenkiért” (Héb 2:9; 1Ti 2:6). ’E g y megigazulást hozó cselekedetének’ köszönhetően el lehetett törölni a halálos ítéletet, amely a bűn miatt sújtja az emberiséget, és így mindenfajta embert ’igazságossá lehet nyilvánítani az életre’ (Ró 5:15, 16, 18, 19; Héb 9:27, 28; lásd: IGAZSÁGOSSÁ NYILVÁNÍTÁS; VÁLTSÁG). Ezért lehet elmondani Jézus igaz követőiről, hogy tulajdonképpen ’átmentek a halálból az életbe’ (Jn 5:24). Ezzel ellentétben azok, akik nem engedelmeskednek a Fiúnak, és nem szeretnek másokat, ’a halálban maradnak’, Isten ítélete alatt (1Jn 3:14; Jn 3:36). Akik szeretnék elkerülni, hogy Isten ítélete sújtsa őket, és hogy ’a bűn és a halál törvénye’ uralkodjon felettük, azoknak engedniük kell, hogy Isten szelleme vezesse őket, és meg kell teremniük annak gyümölcsét, hiszen „a testi gondolkodás halált jelent” (Ró 8:1–6; Kol 1:21–23).

Jézus keresztséghez hasonlította az életútját, mely az áldozati halálával és a feltámadásával ért véget (Mk 10:38, 39; Lk 12:50; vö.: Ef 4:9, 10). Pál apostol is írt arról, hogy Jézus felkent követői szintén megkeresztelkednek a halálba, amit az égi dicsőségre való feltámadásuk követ (Ró 6:3–5; Fi 3:10, 11). Pál, kifejezve a vágyát, hogy az égben szeretne élni, leírta, hogy a szellem által született keresztények nem magát a halált kívánják, sem pedig azt, hogy „mezítelennek” találtassanak a halálban, hanem azt, hogy ’felölthessék’ az égi testet, hogy ’otthonra leljenek az Úrnál’ (2Ko 5:1–8; vö.: 2Pt 1:13–15). Ám addig is a halál „munkálkodik” bennük, miközben a szolgálatuk által eljuttatják az élet üzenetét másoknak (2Ko 4:10–14; Pl 18:21; lásd: KERESZTELÉS, KERESZTSÉG: Keresztelkedés Krisztus Jézusba és a halálába).

A felkentek szolgálatából a nagy sokaság is hasznot merít. E csoport tagjai abban reménykednek, hogy túlélik a nagy nyomorúságot, és örökké élnek a földön paradicsomi körülmények között. Hitet gyakorolnak Jézus engesztelő áldozatában, ezért szintén Isten helyeslését élvezik (1Jn 2:2; Je 7:9, 14).

Jézus azt mondta, hogy nála vannak „a halál és a hádesz kulcsai” (Je 1:18), és arra használja fel ezeket, hogy kiszabadítsa a halál bilincseiből a halottakat (Jn 5:28, 29; Je 20:13). Jehova Isten, azzal hogy kiszabadította Jézust a hádeszből, „biztosítékot adott” minden embernek, aki a jövőben az ítélet vagy a számadás napján fog élni, hogy fel fognak támadni azok, akik a hádeszben vannak (Cs 17:31; 1Ko 15:20, 21). A Biblia szerint akik halhatatlan lényként öröklik Isten Királyságát, diadalmaskodnak a halál felett a feltámadásuk által, megszabadulva a halál ’fullánkjától’ (1Ko 15:50, 54–56; vö.: Hó 13:14; Je 20:6).

A halál megsemmisítése: Az Ézsaiás 25:8-ban az a prófétai ígéret hangzik el, hogy Isten „elnyeli a halált örökre, és a legfőbb Úr, Jehova letörli a könnyet minden arcról”. A halált okozó fullánk a bűn (1Ko 15:56), ezért minden bűnös és gyarló ember testében munkálkodik a halál (Ró 7:13, 23, 24). Tehát a halál eltörléséhez szükség van a bűn, vagyis a kiváltó ok megszüntetésére. A bűn legutolsó csírájának a kiirtásával a halál már nem fog uralkodni az engedelmes emberek felett, sőt meg lesz semmisítve. Minderre Krisztus uralkodása alatt kerül majd sor (1Ko 15:24–26). A halál, melyet Ádám törvényszegése hozott a világba, „nem lesz többé” (Ró 5:12; Je 21:3, 4). A Szentírás jelképesen azt írja, hogy a halált „a tűz tavába” vetik, így lesz megsemmisítve (Je 20:14; lásd: TŰZ TAVA).

A második halál: A Szentírás „a második halálnak” nevezi ’a tűz tavát’, ahová a halált, a hádeszt, a jelképes ’vadállatot’ és ’a hamis prófétát’, valamint Sátánt, a démonait és a bűnt gyakorló embereket vetik (Je 20:10, 14, 15; 21:8; Mt 25:41). Eredetileg a halál azért jelent meg és terjedt el az emberek között, mert Ádám törvényszegést követett el; tehát „a második halál” nem lehet ugyanaz, mint az Ádámtól örökölt halál. Ez abból is látható, hogy az utalásként megadott versek szerint ’a második halálból’ nincs feltámadás. ’A második halálban’ levők helyzete megegyezik azzal, amire az olyan írásszövegek figyelmeztetnek, mint a Héberek 6:4–8; 10:26, 27 és a Máté 12:32. Másrészről azoknak, akik elnyerik „az élet koronáját”, és részük lesz „az első feltámadásban”, semmiképpen sem fog ártani a második halál (Je 2:10, 11). Ezek a személyek Krisztussal fognak uralkodni, halhatatlanságot és romlatlanságot fognak kapni, ezért fölöttük nincs „hatalma” a második halálnak (1Ko 15:50–54; Je 20:6; vö.: Jn 8:51).

Jelképes értelem: A Szentírás olykor megszemélyesíti a halált, és olyan „királyként” utal rá, mint aki Ádám napjai óta uralkodik az embereken (Ró 5:14), a királyként uralkodó bűnhöz hasonlóan (Ró 6:12). Ezért írja azt a Biblia, hogy ezeknek a királyoknak van ’törvényük’, és ez a törvény béklyóban tartja azokat, akik felett e királyoknak hatalmuk van (Ró 8:2). Krisztus földre jövetele és váltságáldozata által a ki nem érdemelt kedvesség sokkal hatalmasabb királyként kezdett uralkodni azok felett, akik elfogadják Isten ajándékát, és akiknek „örök életre” van kilátásuk (Ró 5:15–17, 21).

Vannak azonban olyan emberek, akik nem veszik figyelembe Isten szándékát, és megpróbálnak szövetséget kötni a királyként uralkodó Halállal, ám ez nem sikerül nekik (Ézs 28:15, 18). A Bibliában a halál úgy van ábrázolva, mint egy lovas, aki a háborút és az éhínséget követi, és tömeges mészárlást végez a föld lakói között (Je 6:8; vö.: Jr 9:21, 22).

A szellemileg gyengékről, illetve a nyomorúsággal küzdőkről az olvasható, hogy „a halál kapuihoz” jutnak (Zs 107:17–20; vö.: Jób 38:17; Zs 9:13). Azok pedig, akik belépnek ezeken a ’kapukon’, eljutnak „minden élőnek [jelképes] gyülekezőházába” (Jób 30:23; vö.: 2Sá 12:21–23), annak „belső szobájába” (Pl 7:27), amely soha nem tud megelégedni az áldozatokkal (Ha 2:5). Azokat, akik a seolba kerülnek, a Szentírás olyan juhokhoz hasonlítja, melyeknek a halál a pásztoruk (Zs 49:14).

’A halál kínjai’: A Cselekedetek 2:24 szerint Péter apostol azt mondta, hogy Isten feltámasztotta Jézust, „feloldva a halál kínjait, mert lehetetlen volt, hogy az továbbra is fogva tartsa őt”. Az itt használt görög szó (ó·dinʹ), melyet ’kínoknak’ fordítanak, más helyen szülési fájdalmakra utal (1Te 5:3), de jelenthet általánosságban véve kínlódást, fájdalmat, szerencsétlenséget vagy gyötrődést (Mt 24:8). A Septuaginta fordítói ezzel a görög szóval adták vissza a héber cheʹvel szót, azokban az írásszövegekben, ahol a jelentése ’kötél’ (2Sá 22:6; Zs 18:4, 5). Az ehhez kapcsolódó héber szó ’szülési fájdalmakat’ jelent, ezért néhány szövegmagyarázó és lexikonszerkesztő szerint a görög szónak (ó·dinʹ), melyet Lukács a Cselekedetek 2:24-ben használt, szintén ez a kettős jelentése volt, legalábbis az apostoli időkben beszélt hellenisztikus görögben. Ezért van olyan fordítás, amely úgy adja vissza az ebben a versben szereplő kifejezést, hogy ’a halálnak kötelei’ (Szep., 1835). Több írásszöveg úgy utal a halálra, mint egy csapdára, amely foglyul akarja ejteni az embert (Pl 13:14; 14:27); a halál kötelei körülvehetnek valakit, aki így „a seol szorongattatásai” közé kerülhet (Zs 116:3). Ahogyan az a már korábban vizsgált versekből kiderült, a halottak öntudatlanok, és nyilvánvaló, hogy Jézus nem érzett szó szerint semmilyen fájdalmat, amíg halott volt. Ám a Szentírás úgy beszél a halálról, mint ami gyötrelmes és keserű (1Sá 15:32; Zs 55:4; Pr 7:26), nem csupán az azt megelőző fájdalom miatt (Zs 73:4, 5), hanem mert a halál bénító szorításában az ember nem tehet semmit, és elveszíti a szabadságát. Tehát Jézus feltámadásakor ebben az értelemben lettek ’feloldva a halál kínjai’, és Jézus kiszabadult a halál gyötrő szorításából.

A szellemi állapot vagy helyzet megváltozása: A Szentírás a halottak állapotához hasonlítja a világ szellemi állapotát is. Ezért mondhatta Jézus azt, hogy „a halottak temessék el halottaikat”, Pál apostol pedig ezért utalhatott úgy az érzéki kielégülésben kedvét lelő nőre, hogy „élő létére halott” (Lk 9:60; 1Ti 5:6; Ef 2:1). Aki meghal, felmentést kap a bűnei, illetve a kötelezettségei alól (Ró 6:7), ezért a Szentírás a bűn (Ró 6:2, 11) és a mózesi törvény ítélete (Ró 7:2–6) alól felszabadított keresztényeket is halottakhoz hasonlítja, abban az értelemben, hogy ők „meghaltak” a korábbi helyzetükre és kötelezettségeikre nézve. Természetesen, ha valaki ilyen értelemben hal meg, attól még valójában tovább él, és szabad arra, hogy kövesse Krisztust az igazságosság rabszolgájaként (Ró 6:18–20; Ga 5:1).

Segít megérteni néhány prófétai látomást az a tény, hogy a Szentírás a halál gondolatát használja jelképesen arra, hogy kifejezze, hogy megváltozik valakinek az állapota. Ilyen látomás található például Ezékiel könyvében, ahol Istennek a babiloni száműzetésben élő népe kiszáradt csontokhoz, illetve halott, eltemetett emberekhez van hasonlítva (Ez 37:1–12). Ám „életre keltek”, és Isten újra letelepítette őket a földjükön (Ez 37:13, 14). Hasonló szemléltetés található a Jelenések 11:3, 7–12-ben és a Lukács 16:19–31-ben.