KÁNAÁN

(kereskedőföld; a kereskedő földje), kánaánita:

1. Hámnak a felsorolásban negyedikként megnevezett fia, Noé unokája (1Mó 9:18; 10:6; 1Kr 1:8). Ő volt az őse 11 törzsnek, amelyek végül a Földközi-tenger k. partjának az Egyiptom és Szíria közé eső részén laktak, és róla nevezték el ezt a vidéket ’Kánaán földjének’ (1Mó 10:15–19; 1Kr 16:18; lásd a 2-es számmal jelzettet).

Amikor Noé ittas állapotba került, történt valami, ami után Noé prófétai átkot mondott Kánaánra, és ebben megjövendölte, hogy Kánaán Sémnek is, és Jáfetnek is a rabszolgája lesz (1Mó 9:20–27). Mivel a feljegyzés csak annyit mond, hogy „Hám, Kánaán apja. . . meglátta apja meztelenségét, és elmondta kint lévő két testvérének”, felmerül a kérdés, hogy miért Kánaánra, és nem Hámra lett kimondva az átok. Az 1Mózes 9:24-hez, amely arról beszél, hogy Noé felébredve a bortól való ittasságából, „megtudta, mit tett vele a legkisebb fia”, Rotherham fordítása egy lábjegyzetben a következő gondolatot fűzi: „Kétségkívül Kánaán, és nem Hám: Sém és Jáfet a hitbuzgósága miatt áldásban részesül; Kánaán valamilyen meg nem nevezett aljasság miatt átokban részesül; Hámot a hanyagsága miatt figyelmen kívül hagyják.” Ehhez hasonlóan egy zsidó kiadvány, a Mózes öt könyve és a Haftárák elmondja, hogy ez a rövid elbeszélés „valamilyen undok cselekedetre vonatkozik, amelyben úgy látszik Kanaánnak része volt” (I. köt. 84. o.). Majd miután megjegyzi, hogy a héber szó, amelyet a 24. versben a „fia” szóval fordítanak, „unokát is jelenthet”, ez a forrás még kijelenti: „A célzás nyilván Kanaánra vonatkozik.” A The Soncino Chumash c. mű szintén azt írja, hogy egyesek szerint Kánaán „valamilyen perverz kéjelgést követett el [Noén]”, és hogy a „legkisebb fia” kifejezés Kánaánra vonatkozik, aki Hám legkisebb fia volt (A. Cohen szerk.; London, 1956, 47. o.).

Ezek a nézetek mindenképpen csak feltevések, ugyanis a Biblia beszámolója semmilyen részletet sem tár fel arra vonatkozóan, hogy Kánaánnak milyen szerepe volt a Noét ért sérelemben. Ám abból a tényből, hogy közvetlenül Noé ittasságának a beszámolója előtt Kánaán hirtelen megjelenik a történetben, határozottan az látszik, hogy valamilyen szerepe mégiscsak volt (1Mó 9:18), ezenkívül Hám tettének a leírásakor a beszámoló a következőképpen utal rá: „Hám, Kánaán apja” (1Mó 9:22). Ésszerű arra következtetni, hogy a „meglátta apja meztelenségét” kifejezés valamilyen szexuális bántalmazásra vagy perverzióra utalhat, amelyet Kánaán követett el, mivel amikor a Biblia a ’felfed’ vagy a ’meglátja a mezítelenséget’ kifejezést használja, legtöbbször vérfertőzést vagy valamilyen más szexuális bűnesetet ért alatta (3Mó 18:6–19; 20:17). Ezért lehetséges, hogy Kánaán valamilyen formában szexuálisan bántalmazta vagy megkísérelte ily módon bántalmazni az öntudatlan Noét, és hogy Hám, bár tudott erről, se nem akadályozta meg, se nem büntette meg az elkövetőt, illetve azzal tetézte vétkeit, hogy beszámolt a testvéreinek a Noét ért szégyenről.

Az átok prófétai jellegét is figyelembe kell venni. Nincs bizonyíték arra, hogy maga Kánaán az élete folyamán bármikor is rabszolgája lett volna akár Sémnek, akár Jáfetnek. De Isten itt az előretudását használta, és mivel a Noé által kimondott átkot Isten ihlette, valamint lévén, hogy Isten nem fejezi ki nemtetszését úgy, hogy ne lenne rá valamilyen igazságos oka, ezért valószínű, hogy Kánaán már tanújelét adta határozottan romlott vonásának, esetleg kéjsóvár természetének, és Isten előre látta, hogy ez a jellem idővel milyen rossz hatással lesz Kánaán leszármazottaira. Ezt megelőzően, Káin eseténél Jehova már korábban észlelte Káin rossz szívállapotát, és figyelmeztette is őt, hogy a bűn elhatalmasodhat rajta (1Mó 4:3–7); továbbá Isten előre látta, hogy az özönvíz előtt élők zöme olyannyira hajlik a gonoszságra, hogy javíthatatlan, s ezért rászolgált a pusztulásra (1Mó 6:5). Tehát Kánaán leszármazottainak a későbbi története bizonyítja legnyilvánvalóbban, hogy a Kánaánra kimondott átok jogos volt, hiszen különösen gyalázatos hírnevet szereztek erkölcstelenségükkel és züllöttségükkel, amit a bibliai és a világi történelem egyaránt tanúsít. A Kánaánra kimondott átok mintegy nyolc évszázaddal az elhangzása után teljesedett be, amikor is Kánaán leszármazottait leigázták a szemita izraeliták, később pedig a jafetita hatalmaknak, azaz a méd–perzsa birodalomnak, Görögországnak és Rómának az uralma alá kerültek.

2. A Kánaán név a Hám fiától származó népcsoportokra és arra a földre is vonatkozik, amelyen éltek. Palesztina Jordántól Ny-ra fekvő vidékének a korábban használt és eredeti neve is Kánaán volt (4Mó 33:51; 35:10, 14), bár igaz, hogy a kánaánita amoriták betörtek a Jordántól K-re eső vidékre is, nem sokkal azelőtt, hogy az izraeliták meghódították azt a területet (4Mó 21:13, 26).

Határai és korai történelme: A Kánaán határairól készült legkorábbi leírás szerint Kánaán az É-on fekvő Szidóntól lefelé a DNy-ra eső Gérárig terjedt, Gázához közel, illetve átellenben a DK-re lévő Szodomáig és a szomszédos városokig nyúlt (1Mó 10:19). Úgy tűnik azonban, hogy Ábrahám idejében a Szodomához és „a Jordán-környék [más] városai”-hoz képest Kánaán már egy másik területet jelöl (1Mó 13:12). Azt a vidéket, amelyet később Edom és Moáb foglalt el, és ahol Ábrahám és Lót leszármazottai laktak, alighanem szintén úgy tekintették, mint amely nem tartozik Kánaánhoz (1Mó 36:6–8; 2Mó 15:15). Kánaán azon területe, melyet Isten Izrael nemzetének ígért, a 4Mózes 34:2–12-ben van bővebben részletezve. Nyilvánvalóan Szidóntól északabbra kezdődött, D-re pedig egészen az „Egyiptom-völgyig” és Kádes-Barneáig leért. A filiszteusok, akik nem voltak kánaániták (1Mó 10:13, 14), a Sáron síkságától D-re eső tengerparti területet foglalták el, amelyet korábban ennek ellenére szintén ’úgy tartottak számon’, mint ami kánaánita vidék (Jzs 13:3). Más törzsek, például a keniták (akiknek az egyik családját később Midiánnal hozták összefüggésbe; 4Mó 10:29; Bí 1:16) és az amálekiták (akik Ézsautól származtak; 1Mó 36:12) ugyancsak behatoltak arra a vidékre (1Mó 15:18–21; 4Mó 14:45).

Hogy Kánaán leszármazottai közvetlenül a bábeli szétszóródás után költöztek-e erre a területre és telepedtek le ott (1Mó 11:9), vagy először csatlakoztak a hamiták túlnyomó többségéhez az Afrikába menetelükben, és utána lassanként jutottak vissza a palesztinai vidékre, arról a Biblia nem beszél. Mindenesetre i. e. 1943-ra, amikor Ábrahám elhagyta a Paddán-Arámban lévő Háránt, hogy arra a földre menjen, a kánaániták már ott éltek, és Ábrahám kapcsolatot ápolt az amoritákkal is, és a hettitákkal is (1Mó 11:31; 12:5, 6; 13:7; 14:13; 23:2–20). Ábrahám többször is ígéretet kapott Jehova Istentől arra, hogy a leszármazottait jelképező magja örökli majd azt a földet, és arra kapott utasítást, hogy ’járja be széltében és hosszában’ (1Mó 12:7; 13:14–17; 15:7, 13–21; 17:8). Ezen ígéret alapján, valamint az Isten átkára való tekintettel, Ábrahám vigyázott, hogy a fiának, Izsáknak nehogy kánaánita felesége legyen (1Mó 24:1–4).

Az, hogy Ábrahám és később Izsák meg Jákob különösebb gond nélkül tudott vándorolni azon a földön hatalmas csordáival és nyájaival, arra utal, hogy akkor még nem lakták sűrűn azt a vidéket. (Vö.: 1Mó 34:21.) A régészeti kutatások is bizonyítják, hogy akkoriban még igencsak gyéren lakott volt az a terület, és hogy a legtöbb város a tengerpart mentén, a Holt-tenger környékén, a Jordán völgyében és a Jezréel völgyében helyezkedett el. Arról, hogy az i. e. II. évezred elején milyen volt Palesztina, W. F. Albright azt mondja, hogy a dombos tájon általában alig éltek olyanok, akik már letelepedtek, ezért a bibliai hagyomány teljes mértékben helytálló abban a tekintetben, hogy úgy mutatja be a patriarchákat, mint akik Palesztina középső részének dombos vidékén és a d. száraz területeken vándoroltak, ahol még rengeteg hely volt számukra (Archaeology of Palestine and the Bible. 1933, 131–133. o.). Kétségtelen, hogy ebben az időben Kánaánt bizonyos mértékben érték elamita (és ennélfogva szemita) hatások, valamint volt fölötte ilyen uralom, amint az az 1Mózes 14:1–7 bibliai beszámolójából is kitűnik.

Ábrahám, Izsák és Jákob egyebek mellett a következő városoknál táborozott: Sikem (1Mó 12:6), Bétel és Ai (1Mó 12:8), Hebron (1Mó 13:18), Gérár (1Mó 20:1) és Beér-Seba (1Mó 22:19). Bár úgy tűnik, hogy a kánaániták nem voltak nagyon ellenségesek a héber patriarchákkal szemben, mégis elsősorban az isteni védelemnek köszönhették, hogy nem támadták meg őket a kánaániták (Zs 105:12–15). Így, miután Jákob fiai rátámadtak a hivvita városra, Sikemre, csak azért „nem üldözték Jákob fiait”, mert „Istentől való rettegés” jött a szomszédos városokra (1Mó 33:18; 34:2; 35:5).

A történelem azt mutatja, hogy Egyiptom mintegy két évszázadon át fennhatósága alatt tartotta Kánaánt még azelőtt, hogy az izraeliták meghódították azt. Ez idő alatt Szíria és Palesztina vazallus uralkodóinak az üzeneteiből (amarnai táblákként ismertek), melyeket III. Amenhotep és Ehnaton fáraónak küldtek, az derül ki, hogy annak a vidéknek a városai között jelentős mértékben folytak harcok és politikai ármánykodások. Amikor Izrael megérkezett Kánaán határához (i. e. 1473-ban), Kánaán számtalan városállamból, vagyis kis királyságból állt, noha megmutatkozott még némi összetartás a törzsi kapcsolatok alapján. Azok a kémek, akik majdnem 40 évvel korábban kikémlelték azt a földet, azt találták, hogy gyümölcsökben gazdag vidék, és városai jól megerősített városok (4Mó 13:21–29; vö.: 5Mó 9:1; Ne 9:25).

Kánaán törzseinek megoszlása: Úgy tűnik, hogy a 11 kánaánita törzs közül (1Mó 10:15–19) az amoritáknak kiemelkedő szerepük volt azon a földön. (Lásd: AMORITÁK.) Abból, ahogyan az amoritákra utal a Szentírás, kiderül, hogy a Jordántól K-re elfoglalt Básán és Gileád vidékén kívül Kánaán hegyvidékes területén is nagy volt a befolyásuk, É-on éppúgy, mint D-en (Jzs 10:5; 11:3; 13:4). Talán a második legerősebb nép a hettiták voltak, akik bár Ábrahám idejében még D-en, Hebronnál is éltek (1Mó 23:19, 20), úgy látszik, hogy később leginkább É-on voltak megtalálhatók, Szíria felé (Jzs 1:4; Bí 1:23–26; 1Ki 10:29).

A többi törzs közül ezután leggyakrabban a jebuszitákat, a hivvitákat és a girgasitákat említik Kánaán meghódítása idején. Kétségtelen, hogy a jebusziták legnagyobbrészt a Jeruzsálem körüli hegyvidéken éltek (4Mó 13:29; Jzs 18:16, 28). A hivviták a D-en fekvő Gibeontól (Jzs 9:3, 7) az É-on fekvő Hermon-hegy lábáig terjedő területen éltek szétszóródva (Jzs 11:3). A girgasiták területére nincs utalás.

Valószínű, hogy a maradék hat törzs, vagyis a szidóniak, arvadiak, hamatiták, árkiták, sziniták és cemáriak is beletartoztak a „kánaániták” gyűjtőnévbe, melyet gyakran használtak más, konkrétan megnevezett törzsek mellett, hacsak nem egyszerűen úgy használták a kifejezést, mint ami olyan városokra és csoportokra utal, amelyek kánaánita lakosok egyvelegéből tevődtek össze (2Mó 23:23; 34:11; 5Mó 7:1; 4Mó 13:29). Úgy látszik, hogy ez a hat törzs mind jobbára attól a területtől É-ra élt, amelyet az izraeliták először foglaltak el, és nincsenek kimondottan megemlítve a terület meghódításáról szóló beszámolóban.

Izrael meghódítja Kánaánt (TÉRKÉPEK: 1. köt. 737–738. o.): Az izraeliták a kivonulás utáni második évben próbáltak először átjutni Kánaán d. határain, de nem élvezték Isten támogatását, és a kánaániták az amálekitákkal szövetkezve megverték őket (4Mó 14:42–45). A 40 éves vándorlás vége táján Izrael megint közeledett a kánaániták felé. Ekkor Arád királya megtámadta az izraelitákat a Negebben, ám ezúttal vereséget mértek a kánaánita seregekre, és elpusztították a városaikat (4Mó 21:1–3). E győzelem után az izraeliták mégsem törtek be D-ről, hanem körbementek, hogy K-ről érkezzenek. Emiatt az amorita királyságokkal, Szihon és Óg birodalmával kerültek összetűzésbe, és mivel legyőzték ezeket a királyokat, egész Básán és Gileád az izraeliták kezébe került, amivel az is együtt járt, hogy egyedül Básánban 60 olyan város lett az övék, amely „magas fallal, kapukkal és reteszekkel” volt megerősítve (4Mó 21:21–35; 5Mó 2:26–3:10). Ezeknek a hatalmas királyoknak a legyőzése meggyengítette a Jordántól Ny-ra lévő kánaánita királyságokat, és annak hatására, hogy ezt követően Izrael nemzete egy csoda útján száraz lábbal kelt át a Jordánon, a kánaániták szíve „megolvadt”. Ezért nem támadták meg a kánaániták az izraeliták táborát Gilgálban, amikor sok izraelita férfi éppen felépülőben volt a körülmetélkedésből, és amikor ezután megünnepelték a pászkát (Jzs 2:9–11; 5:1–11).

Az izraeliták most, hogy elegendő vízhez jutottak a Jordánból, és a Jordántól K-re legyőzött terület élelemmel látta el őket, Gilgálban nagyszerű bázist alakítottak ki, és innen folytatták annak a földnek a meghódítását. Első célpontjuk a közeli határváros, Jerikó volt, amelyet a lakosok ekkor alaposan bezártak, ám Jehova erejével leomlottak hatalmas falai (Jzs 6:1–21). Majd a betörő seregek felmentek mintegy 1000 m magasságba a Jeruzsálemtől É-ra elterülő hegyekbe, és egy kezdeti kudarcot követően elfoglalták Ait, és felégették azt (Jzs 7:1–5; 8:18–28). Miközben annak a vidéknek az összes kánaánita királysága erős szövetségbe tömörült, hogy visszaverje az izraelitákat, néhány hivvita város ekkor békét keresett Izraellel egy fortély által. A kánaánita királyságok nyilvánvalóan árulásnak tekintették, hogy Gibeon és 3 szomszédos város kivált a csoportosulásból, és úgy gondolták, hogy ez veszélyt jelent az egész kánaánita szövetség egységére nézve. Ezért aztán 5 kánaánita király összefogott és harcba szállt, de nem Izraellel, hanem Gibeonnal. Az izraeliták Józsué vezette seregei egész éjen át meneteltek, hogy megszabadítsák a körülzárt várost. Józsué legyőzte az 5 támadó királyt, amit csoda kísért, mégpedig az, hogy hatalmas jégdarabok zúdultak a földre, valamint hogy Isten késleltette a naplementét (Jzs 9:17, 24, 25; 10:1–27).

A győztes izraelita seregek ezután végigsöpörtek Kánaán egész d. részén (Filisztea síkságát kivéve), meghódították a Seféla városait, a hegyvidéket és a Negebet, majd visszatértek bázisukba, a gilgáli táborba, mely a Jordán mellett helyezkedett el (Jzs 10:28–43). Az é. övezetben lévő kánaániták erre Hácor királyának a vezetésével összegyűjtötték seregeiket és harci szekereiket, egységesítve erőiket Mérom vizeinél, a Galileai-tengertől É-ra. Józsué serege azonban rajtaütött a kánaániták szövetséges erőin, megfutamította őket, majd tovább menetelt, hogy bevegye a városaikat, még a fent É-on, a Hermon-hegy lábánál fekvő Baál-Gádot is (Jzs 11:1–20). A hadjárat nyilván jelentős időt vett igénybe, és egy másik támadás is követte, amely a d. hegyvidéken zajlott, mégpedig az óriás termetű anákok és a városaik ellen (Jzs 11:21, 22; lásd: ANÁK, ANÁKOK).

Ekkor már vagy hat éve folytak a harcok. Kánaán nagy része meg lett hódítva, és a kánaánita törzsek ereje megtört, így kezdetét vehette a föld felosztása az izraelita törzsek között. (Lásd: HATÁR.) Volt azonban még számtalan terület, amelyet meg kellett hódítaniuk, köztük néhány nagyobb régió, például a filiszteusoké, akik ugyan nem voltak kánaániták, de bitorolták az izraelitáknak ígért vidéket; a gesúriak területe (vö.: 1Sá 27:8); a Szidón környékétől é. irányba egészen Gebálig (Bübloszig) terjedő terület; valamint az egész Libanon (Jzs 13:2–6). Ezenkívül szórványos ellenállással azért még lehetett találkozni imitt-amott azon a vidéken. Egy-két ilyen helyet később foglaltak el Izraelnek azok a törzsei, amelyek örökségül kapták az adott területet, más területek viszont nem lettek meghódítva, hanem a lakosaiknak hagyták, hogy ott maradjanak, de rabszolgamunkára kényszerítették őket az izraeliták (Jzs 15:13–17; 16:10; 17:11–13, 16–18; Bí 1:17–21, 27–36).

Igaz, hogy amikor Kánaán javarészt meg lett hódítva, sok kánaánita túlélte azt, és ellenállt a leigázásnak, mégis el lehetett mondani, hogy „Jehova. . . Izraelnek adta azt az egész földet, amelyről megesküdött ősatyáiknak”, hogy nekik adja; hogy „nyugalmat. . . adott nekik mindenfelől”; és hogy „egyetlen ígéret sem hiúsult meg mindabból a jó ígéretből, melyet Jehova tett Izrael házának; minden valóra vált” (Jzs 21:43–45). Az izraeliták körül élő ellenséges népek meg lettek félemlítve, és nem jelentettek rájuk nézve igazi veszélyt. Isten korábban már megmondta, hogy „apránként” űzi el előlük a kánaánitákat, nehogy a vadállatok elszaporodjanak a hirtelen pusztasággá váló területen (2Mó 23:29, 30; 5Mó 7:22). Annak ellenére, hogy a kánaániták fejlettebb harci eszközökkel voltak felfegyverezve, mert például voltak vaspengékkel felszerelt harci szekereik is, nem lehet Jehovát hibáztatni azért, hogy az izraelitáknak végül nem sikerült elfoglalniuk bizonyos területeket, mintha kudarcot vallott volna az ígéretei beteljesítésében (Jzs 17:16–18; Bí 4:13). A beszámoló inkább azt tárja fel, hogy az izraelitáknak az a néhány kudarca, ami volt, az ő hűtlenségükből eredt (4Mó 14:44, 45; Jzs 7:1–12).

Miért határozott úgy Jehova, hogy ki kell irtani a kánaánitákat?

A történelmi beszámolóból kitűnik, hogy az izraeliták által legyőzött kánaáni városok lakossága teljesen el lett pusztítva (4Mó 21:1–3, 34, 35; Jzs 6:20, 21; 8:21–27; 10:26–40; 11:10–14). Néhány kritikus ebbe kapaszkodik, amikor a Héber Iratokat vagy „Ószövetség”-et úgy jellemzi, mint amelyet kegyetlenség és féktelen mészárlás hat át. Itt azonban egyértelműen arról volt szó, hogy elismerik-e Istennek a föld és annak lakosai fölötti jogos uralmát, vagy sem. Jehova átruházta Kánaán földjének a haszonélvezeti jogát ’Ábrahám magvára’, és ezt egy eskü által kötött szövetséggel tette (1Mó 12:5–7; 15:17–21; vö.: 5Mó 32:8; Cs 17:26). Isten szándéka azonban több volt annál, hogy egyszerűen csak a még létező haszonélvezőket kilakoltassa arról a földről, vagy megfossza attól. Az is érintve volt, hogy joga van-e „az egész föld Bírája”-ként cselekedni (1Mó 18:25), joga van-e halálbüntetést kiszabni azokra, akikről kiderül, hogy megérdemlik, valamint joga van-e foganatosítani egy ilyen határozatot, illetve érvényt szerezni ennek.

Isten Kánaánra kimondott prófétai átkának a jogossága teljes mértékben bebizonyosodott, ha figyelembe vesszük azokat az állapotokat, amelyek addigra fejlődtek ki, amikor az izraeliták meghódították Kánaánt. Jehova Ábrahám idejétől számítva 400 évet hagyott eltelni, hogy ’az amoriták vétke teljességre juthasson’ (1Mó 15:16). Az a tény, hogy Ézsau hettita feleségei „megkeserítették Izsák és Rebeka életét”, olyannyira, hogy Rebeka ’megutálta az életét miattuk’, mindenképpen jelzi, hogy már akkor milyen rosszak voltak a kánaániták (1Mó 26:34, 35; 27:46). Az ezt követő évszázadokban Kánaán földjét utálatos szokások itatták át, például a bálványimádás, az erkölcstelenség és a vérontás. A kánaáni vallás rendkívül hitvány és lealacsonyodott volt, ’szent rúdjaik’ és ’szent oszlopaik’ nyilvánvalóan fallikus jelképek voltak, és a ’magaslataikon’ gyakorolt sok rítusuk súlyos szexuális kicsapongást és romlottságot foglalt magában (2Mó 23:24; 34:12, 13; 4Mó 33:52; 5Mó 7:5). A vérfertőzés, a homoszexualitás és az állatokkal való fajtalankodás része volt ’Kánaán földje cselekedeteinek’, amelyek miatt tisztátalanná vált az a vidék, és Kánaán ezért a vétkéért megérdemelte, hogy a föld ’kihányja a lakosait’ (3Mó 18:2–25). A kánaániták utálatos szokásaihoz hozzátartozott a mágia, a megigézés, a spiritizmus és az is, hogy tűzben áldozták fel gyermekeiket (5Mó 18:9–12).

A kánaániták által imádott istenek között Baál volt a legkiemelkedőbb (Bí 2:12, 13; vö.: Bí 6:25–32; 1Ki 16:30–32). Az Astóret (Bí 2:13; 10:6; 1Sá 7:3, 4), Aséra és Anát nevű kánaáni istennőket egy egyiptomi szöveg úgy mutatja be, hogy egyszerre voltak anyaistennők és szent prostituáltak, akik paradox módon örökké szüzek maradtak (szó szerint: ’nagy istennők, akik fogannak, de nem szülnek’). A nekik bemutatott imádattal alighanem mindig együtt járt a templomi prostituáltak szolgálata. Ezek az istennők nemcsak a kéjvágyat, hanem a szadista erőszakot és a hadviselést is megtestesítették. Ezért Anát istennőről az ugariti Baál-mítosz azt írja, hogy halomra kaszabolja az embereket, majd azzal díszíti magát, hogy levágott fejeket aggat magára, és ruhájának övéhez szíjazza kezüket, miközben örül, hogy a vérükben gázolhat. Astóret istennő szobrocskái, melyekre Palesztinában találtak rá, meztelen nőt ábrázolnak, nagyon eltúlzott nemi szervekkel. A kánaániták falloszimádatával kapcsolatban W. F. Albright régész a következőket jegyzi meg: „ami a legrosszabb, vallásgyakorlatuk erotikus jellege egész biztosan a társadalmi lealjasodás legocsmányabb mélységéig süllyedt” (Archaeology and the Religion of Israel. 1968, 76–77. o.; lásd: ASTÓRET; BAÁL 4.).

Lealacsonyító szokásaikon felül ott voltak még a gyermekáldozatok is. Merrill F. Unger így beszél erről: „A Palesztinában végzett ásatások során a pogány oltárok körüli temetőkben garmadával tárultak fel hamvak és olyan csontvázmaradványok, melyek csecsemőkéi voltak, ami arra mutat, hogy széles körben elterjedt volt ez a kegyetlen rettenet” (Archaeology and the Old Testament. 1964, 279. o.). A Halley’s Bible Handbook (1964, 161. o.) c. mű ezt írja: „A kánaániták isteneik jelenlétében erkölcstelen élvezettel mutattak be imádatot, ami felért egy vallási rítussal, továbbá ugyanezeknek az isteneknek bemutatott áldozatul meggyilkolták elsőszülött gyermekeiket. Kánaán földje mintha – igen nagy mértékben – egy fajta Szodomává és Gomorrává vált volna nemzeti szinten . . . Egy ilyen förtelmesen szennyes és brutális civilizációnak vajon volt joga ahhoz, hogy még tovább fennmaradjon? . . . A régészek, akik ásatásokat végeznek a kánaáni városok romjai között, azon csodálkoznak, hogy Isten nem hamarabb pusztította el őket, mint ahogy azt megtette” (KÉP: 1. köt. 739. o.).

Jehova azt a szuverén jogát gyakorolta, hogy halálos ítéletet hajthat végre, amit meg is tett az egész bolygó gonosz nemzedékén a világméretű özönvíz idején; ezt tette az egész Jordán-környéken, azon belül is Szodomán és Gomorrán, mivel ’hangos panaszkiáltás hallatszott e városok miatt, és nagyon súlyos bűneik miatt’ (1Mó 18:20; 19:13); foganatosított egy ilyen, pusztításról szóló határozatot a Vörös-tengernél a fáraó serege esetében; sőt még maguk az izraeliták között is megsemmisítette Kórah és más lázadók háznépét. Ezekben a helyzetekben azonban Isten a természet erőit használta fel a pusztításhoz. Ezzel szemben a kánaániták esetében Jehova az izraelitákat bízta meg azzal a szent feladattal, hogy legyenek a határozatának elsődleges végrehajtói, és eközben angyali követével vezette, valamint mindenható erejével támogatta őket (2Mó 23:20–23, 27, 28; 5Mó 9:3, 4; 20:15–18; Jzs 10:42). A végeredmény viszont pontosan ugyanaz volt a kánaánitákra nézve, mint ami akkor lett volna, ha Isten úgy dönt, hogy valamilyen természeti jelenség által pusztítja el őket, például vízáradattal, tűzzel vagy földrengéssel. Mindamellett az a tény, hogy a halálos ítélet alá került népeket emberi közvetítők ölték meg – bármily kellemetlennek tűnhet is ez a feladat –, nem változtathat azon, hogy az Isten által elrendelt cselekedet jogos volt (Jr 48:10). Azzal, hogy Jehova ily módon embereket használt fel, és szembeállította az izraelitákat ’hét olyan nemzettel, mely népesebb és erősebb’ volt náluk, felmagasztaltatott Jehova hatalma, és bebizonyosodott az istensége (5Mó 7:1; 3Mó 25:38).

A kánaániták nem voltak tájékozatlanok az amellett szóló erőteljes bizonyítékok felől, hogy Izrael Isten választott népe és eszköze (Jzs 2:9–21, 24; 9:24–27). A pusztulás előtt állók – Ráhábot és a családját, valamint a gibeoni városok lakosait kivéve – mégsem kerestek irgalmat, és nem éltek a menekülés lehetőségével, hanem inkább úgy döntöttek, hogy megkeményítik magukat, és fellázadnak Jehova ellen. Ő pedig nem kényszerítette őket meghajlásra és arra, hogy behódoljanak a kijelentett akaratának, hanem „hagyta, hogy megmakacsolják szívüket, és háborút indítottak Izrael ellen, hogy így pusztulásra adja őket, és ne legyen számukra könyörület, hanem kiirtsa őket”, végrehajtva rajtuk az ítéletét (Jzs 11:19, 20).

Józsué bölcsen „nem tért el egyetlen szótól sem, melyet Jehova Mózesnek parancsolt”, ami a kánaániták elpusztítását illeti (Jzs 11:15). Izrael nemzete azonban nem követte a jó példáját, és nem irtotta ki teljesen azt, amitől beszennyeződött az a föld. Mivel a kánaániták folyamatosan jelen voltak az izraeliták között, megfertőzték őket, ami az idők folyamán kétségtelenül több halálesethez vezetett (nem beszélve a bűncselekményekről, az erkölcstelenségről és a bálványimádatról), mint amennyi akkor lett volna, ha az összes kánaánitának a kiirtására vonatkozó határozatot hűségesen hajtották volna végre (4Mó 33:55, 56; Bí 2:1–3, 11–23; Zs 106:34–43). Jehova előre figyelmeztette az izraelitákat, hogy az igazságosságának gyakorlásában, valamint az ítéletei meghozatalában nem lesz részrehajló, és hogyha kapcsolatba lépnek a kánaánitákkal, házasságot kötnek velük, belemerülnek a vallásukba, és átveszik a vallási gyakorlataikat meg az elkorcsosodott szokásaikat, akkor elkerülhetetlen lesz, hogy ugyanaz a megsemmisítést jelentő határozat legyen érvényes rájuk, illetve azt eredményezi majd, hogy „a föld [őket is] ki fogja hányni” (2Mó 23:32, 33; 34:12–17; 3Mó 18:26–30; 5Mó 7:2–5, 25, 26).

A Bírák 3:1, 2 elmondja, hogy Jehova meghagyott néhány kánaánita nemzetet, „hogy próbára tegye általuk Izraelt, mindazokat, akik nem tapasztalták a kánaáni harcokat (ez csak azért volt így, hogy Izrael fiainak a nemzedékei tapasztalatra tegyenek szert, és tanítsa őket hadakozni, de csak azokat, akik még nem tapasztaltak ilyesmit)”. Ez nem ellentmondás a korábbi kijelentéshez képest (Bí 2:20–22), mely szerint Jehova azért hagyta meg ezeket a nemzeteket, mert Izrael hűtlen volt hozzá, és ’hogy próbára tegye általuk Izraelt, vajon megmaradnak-e Jehova útján’. Ehelyett inkább összhangban van vele, és rámutat, hogy az izraeliták későbbi nemzedékei szembesülnek majd azzal a lehetőséggel, hogy megmutassák, engedelmesek-e Istennek a kánaánitákra vonatkozó parancsait illetően, próbára téve a hitüket addig a pontig, hogy kockáztatják-e az életüket a háborúban, csak hogy bizonyítsák engedelmességüket.

Mindezeket figyelembe véve egyértelmű, hogy az a nézet, melyet néhány bibliakritikus vall – tudniillik, hogy a Keresztény Görög Iratok hangvételével nincs összhangban az a pusztítás, melyet Izrael a kánaánitákon vitt véghez –, nem állja meg a helyét. Ez olyan írásszövegek összehasonlításából is kiderül, mint amilyen a Máté 3:7–12; 22:1–7; 23:33; 25:41–46; Márk 12:1–9; Lukács 19:14, 27; Róma 1:18–32; 2Tesszalonika 1:6–9; 2:3; Jelenések 19:11–21.

Későbbi történelme: Kánaán meghódítása után fokozatosan olyan helyzet alakult ki, hogy a kánaániták viszonylag békében éltek együtt az izraelitákkal, azok kárára (Bí 3:5, 6; vö.: Bí 19:11–14). A szír, moábita és filiszteus uralkodóknak átmenetileg sikerült kiterjeszteniük uralmukat az izraeliták fölé, de csak a „Kánaán királyának” nevezett Jábin idejében nyertek vissza a kánaániták annyit a korábbi befolyásukból, hogy 20 évig hatalmaskodni tudjanak Izrael felett (Bí 4:2, 3). Miután Bárák teljes vereséget mért Jábinra, a királyság megalakulását megelőző időszakban Izraelnek elsősorban nem a kánaániták okoztak gondot, hanem a midiániták, ammoniták és filiszteusok. Ehhez hasonlóan, Sámuel idejében a kánaánita törzsek közül csak az amoriták vannak futólag megemlítve (1Sá 7:14). Dávid király kiűzte a jebuszitákat Jeruzsálemből (2Sá 5:6–9), de a jelentősebb hadjáratait a filiszteusok, ammoniták, moábiták, edomiták, amálekiták és a szírek ellen folytatta. Így a kánaániták – bár továbbra is birtokoltak városokat és területeket Izrael földjén (2Sá 24:7, 16–18) – nyilván már nem jelentettek veszélyt katonai szempontból Izrael számára. A Biblia megemlíti, hogy két hettita harcos szolgált Dávid hadseregében (1Sá 26:6; 2Sá 23:39).

Salamon az uralma idején a kánaánita törzsek maradékát kényszermunkára kötelezte a sok-sok építkezésénél (1Ki 9:20, 21), amelyet még a kánaániták messzi É-on lévő városáig, Hamátig is kiterjesztett (2Kr 8:4). Később azonban Salamon kánaánita feleségei hozzájárultak az ő bukásához; ahhoz, hogy az örökösének szánt királyság nagy része elvesszen; és ahhoz, hogy a nemzet vallásilag romlottá váljon (1Ki 11:1, 13, 31–33). Úgy tűnik, hogy Salamon uralmától (i. e. 1037–998) egészen Jórámnak, Izrael királyának az uralmáig (kb. i. e. 917–905), mint törzsnek, csak a hettitáknak volt még említésre méltó szerepük és hatalmuk, noha kétségkívül Izrael területétől É-ra, valamint Szíria területén vagy annak szomszédságában éltek (1Ki 10:29; 2Ki 7:6).

A kánaánitákkal való házasodás még a babiloni száműzetés után is gondot jelentett a visszatérő izraeliták között (Ezs 9:1, 2), de a kánaánita királyságok – köztük a hettiták királyságai – nyilvánvalóan darabjaikra hullottak a szír, asszír és babilóniai agresszió hatására. A „Kánaán” kifejezéssel idővel elsősorban Föníciára utaltak, ahogyan például Ézsaiásnak a Tíruszra vonatkozó próféciájában (Ézs 23:1, 11, Rbi8, lábj.; lásd még: Kat., MKB, lábj.), valamint a Tírusz és Szidón vidékéről való „föníciai” (szó szerint: „kánaáni” [gör.: Kha·na·naiʹa]) asszony esetében, aki találkozott Jézussal (Mt 15:22, Rbi8, lábj.; lásd még: Káldi, lábj.; MKB, lábj.; vö.: Mk 7:26).

Kereskedelmi és geopolitikai jelentősége: Kánaán szárazföldi összekötő rész volt Egyiptom és Ázsia, pontosabban Mezopotámia között. Bár Kánaán gazdasága alapvetően a mezőgazdaságra épült, de az ország kereskedelemmel is foglalkozott, és kikötővárosai, Tírusz meg Szidón, fontos kereskedelmi központok lettek, olyan hajóflottákkal, melyek híresek voltak az akkor ismert világban. (Vö.: Ez 27.) Ezért aztán már Jób idejében a „kánaánita” szó a ’kereskedő’ szó szinonimája lett, és így is fordították (Jób 41:6, Rbi8, lábj.; So 1:11; ezenkívül figyeld meg, hogy az Ez 17:4, 12 úgy utal Babilonra, mint „Kánaán földjére”). Így hát Kánaán stratégiai szempontból nagyon jó helyet foglalt el a termékeny félhold vidékén, és Mezopotámia, Kis-Ázsia, illetve Afrika nagyhatalmainak a célpontjába került, mivel ezek igyekeztek ellenőrzésük alatt tartani a Kánaán határain át vezető katonai utakat és a kereskedelmi forgalmat. Tehát az, hogy Isten erre a vidékre vezette választott népét, semmiképp sem kerülte el a nemzetek figyelmét, és mindenképpen éreztette a hatását még a távoli területeken is; így elmondható volt, hogy az izraeliták földrajzi értelemben, de ami még fontosabb, vallási szempontból „a föld közepén” laktak (Ez 38:12).

Nyelve: Bár a bibliai beszámoló egyértelműen hamitákként mutatja be a kánaánitákat, a legtöbb forrásmű mégis szemita származásúakként említi őket. Ezt a besorolást arra alapozzák, hogy a bizonyítékok szerint a kánaániták egy sémi nyelvet beszéltek. Leggyakrabban azt a sok-sok szöveget hozzák fel bizonyítékként, amelyet Rász-Samrában (Ugaritban) találtak, és amelyet sémi nyelven vagy nyelvjárásban írtak. Úgy vélik, hogy ezek i. e. a XIV. századra datálhatók. Ugarit azonban vélhetően sohasem került a bibliai értelemben vett Kánaán fennhatósága alá. A. F. Rainey egyik cikke a The Biblical Archaeologist (1965, 105. o.) c. magazinban azt írja, hogy „most már világos, hogy [etnikai, politikai és valószínűleg nyelvi alapon] tévedés Ugaritot »kánaáni« városnak nevezni”. További bizonyítékként rámutat, hogy „Ugarit és Kánaán földje két külön politikai egység volt, nem egy és ugyanaz”. Ennélfogva ezeken a táblákon nincs olyan egyértelmű dolog, amely alapján megállapítható lenne, hogy milyen nyelvet beszéltek a kánaániták.

Az Egyiptomban talált amarnai táblák közül sok olyan városokból származik, amelyek Kánaán területén helyezkedtek el, és ezek a táblák – melyek azelőtt keletkeztek, hogy az izraeliták meghódították Kánaánt – jobbára babiloni ékírással, vagyis egy sémi nyelven íródtak. Ez azonban akkoriban az egész Közel-Keletnek a diplomáciai nyelve volt, így még akkor is ezt használták, amikor az egyiptomi udvarnak írtak levelet. Ezért különösen figyelemreméltó a The Interpreter’s Dictionary of the Bible (1. köt. 495. o.) c. műben lévő kijelentés, mely szerint „az amarnai levelekben olyan bizonyítékok vannak, amelyek azt a véleményt támasztják alá, hogy nem szemita etnikai csoportok már igen korán letelepedtek Palesztinában és Szíriában, ugyanis számos ilyen levélen megfigyelhető a nem sémi nyelvek erőteljes hatása”. (Kiemelés tőlünk.) A helyzet viszont az, hogy még mindig bizonytalan, milyen nyelvet beszéltek eredetileg Kánaán első lakosai.

Az viszont igaz, hogy úgy tűnik, maga a bibliai beszámoló azt támasztja alá, hogy Ábrahám és a leszármazottai tolmács segítsége nélkül tudtak kommunikálni Kánaán népével, és azt is érdemes megjegyezni, hogy míg használtak néhány nem sémi típusú földrajzi nevet, az izraeliták által elfoglalt legtöbb város már korábbról sémi elnevezésű volt. De Ábrahám idejében – és nyilvánvalóan Dávid idejében is – a filiszteus királyokat „Abimélek”-nek nevezték (1Mó 20:2; 21:32; Zs 34:zsf.), amely sémi név (v. cím) a javából, mégsem állítják sehol sem, hogy a filiszteusok a szemita népek közé tartoztak. Ebből tehát úgy tűnhet, hogy a kánaánita törzsek az attól számított néhány évszázados időszakban, hogy Isten összezavarta az emberek nyelvét Bábelben (1Mó 11:8, 9), alighanem átváltottak az eredeti hámi nyelvükről egy sémi nyelvre. Lehet, hogy ez azért volt, mert szoros kapcsolatban álltak Szíria arámi nyelven beszélő népeivel, vagy mert egy időre Mezopotámia fennhatósága alatt álltak, illetve más, jelenleg ismeretlen okok miatt. Egy ilyen váltás nem lenne nagyobb dolog, mint ami más ókori nemzeteknél is megfigyelhető, például az ókori perzsáknál, akik ugyan indoeurópai (jafetita) ágról származnak, később mégis átvették a sémi arameus nyelvet, és így is írtak.

Az Ézsaiás 19:18-ban említett ’Kánaán nyelve’ kifejezés akkorra (az i. e. VIII. századra) már a héber lehetett, amely annak a földnek a legfőbb nyelve volt.