SZAMÁRIA

(Sémer nagycsaládjáé):

1. Az a város, amelyet Omri király kezdett építeni az i. e. X. század derekán. Szamária Izrael északi királyságának volt a fővárosa több mint 200 éven át. Omri Sémertől vette meg két talentum ezüstért a hegyet, amelynek a tetején épült Szamária (1Ki 16:23, 24). Ez az összeg 13 212 dollárnak felel meg. A hegy továbbra is a korábbi tulajdonosnak a nevét viselte, és a várost is így hívták (Ám 4:1; 6:1).

Elhelyezkedése: Szamáriát a Sómrón nevű romokkal azonosítják. Ezek a romok szomszédosak Szebasztíjával, azzal az arab faluval, amely Jeruzsálemtől kb. 55 km-re É-ra, Sikemtől pedig 11 km-re ÉNy-ra található. Szamária Manassé területén feküdt. Az a megnevezés, hogy Szamária „Efraim feje”, arra utalt, hogy a tíztörzs-királyságnak volt a fővárosa, ennek a királyságnak pedig Efraim volt a legkiemelkedőbb törzse (Ézs 7:9). Szamária az ’Efraim hegyvidékén lévő Sámir’ közelében feküdt, de az is lehet, hogy azonos volt Sámirral, Tóla bíró otthonával, aki a bírák idején szolgált (Bí 10:1, 2).

Szamária hegyének a nagyjából lapos teteje, amelynek a kiterjedése k–ny. irányban kb. 2 km volt, ideális helyként szolgált egy város felépítéséhez. A hely könnyen védhető volt, mivel a környező síkságból hirtelen, mintegy 90 m magasra emelkedett ki. Emellett a hegytetőről lenyűgöző volt a kilátás, ugyanis É, K és D felé magasabb csúcsok emelkedtek, míg Ny felé a terület enyhén lejtett, 463 m magasból indulva, míg el nem érte a 34 km-rel távolabbi, kéklő Földközi-tengert.

Szamária története javarészt ahhoz a 14 konok izraelita királyhoz kapcsolódik, akik közül az első Omri volt, az utolsó pedig Hósea (1Ki 16:28, 29; 22:51, 52; 2Ki 3:1, 2; 10:35, 36; 13:1, 10; 14:23; 15:8, 13, 14, 17, 23, 25, 27; 17:1).

Aháb uralkodásának az idején: Omri halála után a fia, Aháb folytatta a város építését az alatt a 22 év alatt, amíg uralkodott. Egyebek mellett épített egy Baál-templomot, emelt egy Baál-oltárt, és készített egy „szent rudat” az imádathoz. Mindez azt bizonyította, hogy az újonnan épült városban meggyökeresedett a kánaániták vallása, amelyet Aháb föníciai felesége, Jezabel támogatott (1Ki 16:28–33; 18:18, 19; 2Ki 13:6). Aháb ezenkívül felékesítette Szamáriát, egy gyönyörű „elefántcsont házat” építve ott. Ezt a házat feltehetően ’elefántcsont ágyakkal’ is bebútorozta, hasonlókkal, mint amilyenekről egy évszázaddal később Ámós próféta írt (1Ki 22:39; Ám 3:12, 15; 6:1, 4). A régészek több mint 500 elefántcsont tárgy maradványát tárták fel Szamária romjai között. Ezek közül sok művészi faragvány.

Aháb uralkodásának a vége felé Szíria királya, II. Ben-Hadád ostrom alá vette Szamáriát, és megfogadta, úgy kifosztja a várost, hogy annyi por sem marad, amennyivel megtölthetné a katonái markát. De az izraelitákat Jehova győzelemre segítette, hogy Aháb megtudja, hogy Jehova a Mindenható Isten (1Ki 20:1–21). A második csatában, amelyre egy éven belül került sor, Izrael fiai megadásra kényszerítették Ben-Hadádot. Aháb megkímélte az életét azzal a feltétellel, hogy Izrael városokat kap vissza, és Aháb ’utcákat jelöl ki magának Damaszkuszban’, mint ahogy Ben-Hadád apja is utcákat jelölt ki magának Szamáriában (1Ki 20:26–34). Korábban ezeken az ’utcákon’ nyilván azért alakítottak ki bazárokat, vagyis piacokat, hogy előmozdítsák Ben-Hadád apjának a kereskedelmi érdekeit. Mindenesetre Aháb leverten tért vissza Szamáriába, mivel Jehova azt mondta neki, hogy az életével lakol, amiért életben hagyta Ben-Hadádot (1Ki 20:35–43).

Erre három éven belül került sor, azután, hogy Aháb elhívta Júda királyát, Josafátot, hogy segítsen neki visszaszerezni Rámót-Gileádot Szíriától. A két király az egybegyűltek előtt leült Szamária kapujának a bejáratánál, mindegyik a maga trónjára, majd miután figyelmen kívül hagyták Jehova prófétáját, viszont hallgattak a hamis próféták megtévesztő tanácsára, csatába indultak (1Ki 22:1–28; 2Kr 18:2, 9). Aháb elváltoztatta a külsejét, ám egy ellenséges íjász meglőtte egy nyílvesszővel, pedig nem is ismerte fel, hogy ő a király. Ahábot, aki elvérzett a szekerében, visszavitték a fővárosba, hogy eltemessék, azután lemosták a szekeret Szamária tavánál (1Ki 22:29–38). A régészek felfedeztek itt egy meglehetősen sekély, de nagy és négyszögletes medencét, amelyről feltételezik, hogy a medre lehetett ennek a tónak.

Aháb házának a végső számadásra vonása Jéhu által történt, akit Jehova felkent, hogy végrehajtsa az ítéletét (2Ki 9:6–10). Miután Jéhu megölte Aháb fiát, Jórámot, Aháb unokáját, Aháziát és Aháb özvegyét, Jezabelt (2Ki 9:22–37), következő lépésként leveleket írt Szamária fejedelmeinek és véneinek, hogy lefejeztesse Aháb megmaradt 70 fiát. Jéhu ekkor kijelentette: „Tudjátok hát meg, hogy semmi sem esik a földre beteljesületlenül Jehova szavából, amelyet Aháb háza ellen mondott Jehova. Jehova megtette azt, amit szolgája, Illés által mondott” (2Ki 10:1–12, 17).

Jehova más kijelentései is elhangzottak Szamáriában és a környékén, mégpedig a prófétái, Illés és Elizeus szájából. Az események, amelyekről ezek a kijelentések szóltak, ugyancsak itt történtek meg. Például Aháb fia, Aházia Szamáriában esett le a palotájához tartozó tetőszoba rácsozatán át (2Ki 1:2–17); a szír Naámán, aki leprás volt, Szamáriába ment, hogy meggyógyuljon (2Ki 5:1–14); és a szír hadsereget, amelyet Szíria királya azért küldött ki, hogy fogják el Elizeust, Isten mentális vaksággal sújtotta, és Szamáriába vezettette, ahol azután a katonákat élelemmel látták el, majd hazaküldték őket (2Ki 6:13–23). Aháb fiának, Jórámnak az uralkodása idején a szírek ostrom alá vették Szamáriát, és ekkor olyan nagy éhínség támadt, hogy voltak, akik megették a saját gyermeküket. De aztán, Elizeus próféciájának a beteljesedéseként, az éhínség egyetlen éjszaka alatt megszűnt, mivel Jehova előidézte, hogy a szírek fejvesztve elmeneküljenek, hátrahagyva az élelemkészleteiket (2Ki 6:24–29; 7:1–20).

Jeruzsálem riválisa: Az északi királyság fővárosa, Szamária és a déli királyság fővárosa, Jeruzsálem közti rivalizálás és ellenségeskedés időről időre nyílt háborúba torkollt. Egy alkalommal, amikor Júda királya meg akarta támadni Edomot, Jehova utasítására hazaküldött 100 000 izraelita zsoldost. Noha 100 ezüsttalentumot (660 600 dollárnak megfelelő összeget) fizetett nekik, a zsoldos katonák annyira feldühödtek, hogy rátörtek Júda városaira, és kifosztották azokat „Szamáriától fogva egészen Bét-Horonig” (2Kr 25:5–13). Júda királya az Edom felett aratott győzelemtől diadalittasan csatára hívta Szamária királyát. Az ütközet azzal ért véget, hogy Jeruzsálemből elvitték Szamáriába Jehova házának és a király kincstárának az összes aranyát és ezüstjét (2Ki 14:8–14; 2Kr 25:17–24). De évekkel később, miután Júda királya, Aház vereséget szenvedett, Izrael férfiai – azért, hogy ne érje őket utol Jehova haragja – visszavitték a Szamáriába hurcolt foglyok és zsákmány egy részét (2Kr 28:5–15).

Szamária városát végül lerombolták, mert a lakosai bálványimádók és erkölcsileg romlottak voltak, emellett folyamatosan semmibe vették Isten törvényeit és alapelveit (2Ki 17:7–18). Jehova ismételten figyelmeztette Szamária uralkodóit és alattvalóit a próféták szájából elhangzó kijelentések által. E próféták között volt Ézsaiás (8:4; 9:9), Hóseás (7:1; 8:5, 6; 10:5, 7; 13:16), Ámós (3:9; 8:14), Mikeás (1:1, 5, 6), valamint Illés és Elizeus, de rajtuk kívül még mások is (1Ki 20:13, 28, 35–42; 22:8). Később, a város elpusztítása után, megint más próféták intő példaként hozták fel Szamáriát azoknak, akik elvetették Jehova útmutatásait (2Ki 21:10–13; Jr 23:13; Ez 16:46, 51, 53, 55; 23:4, 33).

Későbbi története: I. e. 742-ben Asszíria királya, V. Salmanassár ostrom alá vette Szamáriát, ám a város közel három évig ellen tudott állni. Amikor végül i. e. 740-ben elesett, a magas rangú tisztviselői közül sokakat száműzetésbe hurcoltak, és letelepítették őket Mezopotámiában és Médiában. Máig vita tárgya, hogy kinek az érdeme volt a város elfoglalása: V. Salmanassáré vagy az utódjáé, II. Szargoné (2Ki 17:1–6, 22, 23; 18:9–12; lásd: SZARGON).

Miután Szamária az asszírok kezére került, a Biblia többé nem ír részletesen a város történetéről. A későbbiekben a város neve a Szentírás lapjain sokszor – de nem mindig (2Ki 23:18; Cs 8:5) – olyan szövegösszefüggésben szerepel, amely emlékeztet arra, mi lesz azokkal, akik fellázadnak Jehova ellen (2Ki 18:34; 21:13; Ézs 10:9–11; 36:19). A Biblia arról számol be, hogy Jeruzsálem pusztulása, majd Gedália meggyilkolása után Sikemből, Silóból és Szamáriából 80 férfi lement Micpa felé, és összetalálkozott Ismáellel, az orgyilkossal. Ismáel legyilkolta a többségüket, de némelyiküket életben hagyta, mivel megígérték neki, hogy megmutatják, hova rejtették a kincseiket, a búzát, árpát, olajat és a mézet (Jr 41:1–9).

A történelmi feljegyzésekben találunk némi információt arról, hogy mi történt Szamáriával Nagy Sándor napjaiban és azután. A rómaiak idejében Nagy Heródes építkezései felvirágoztatták a várost. Ő a Szebaszté nevet adta neki, az első császár, Augustus tiszteletére (a Szebaszté a latin Augustus név női megfelelője a görög nyelvben). Napjainkban az arab Szebasztíja elnevezés őrzi a Heródes által adott nevet. Tehát nem meglepő, hogy az itt végzett ásatások során különböző történelmi időszakokból származó leletek kerültek felszínre, némelyik Izrael királyainak az idejéből.

2. Az az egész terület, amely Izrael É-on lévő tíztörzs-királyságáé volt. Olykor a fővárosának, Szamáriának a nevével utaltak rá. Például, amikor a beszámoló „Szamária királyának” nevezte Ahábot, akkor ez nem azt jelentette, hogy csupán a város királya volt, hanem tágabb értelemben a tíz törzs királya (1Ki 21:1). Ehhez hasonlóan a ’Szamária városai’ kifejezés is a tíz törzs területén szétszórtan fekvő városokra vonatkozott, nem pedig a főváros körüliekre (2Ki 23:19). (Ugyanez a megnevezés szerepel az 1Ki 13:32-ben, mintha a Királyok könyvének az összeállítója még Szamária városának a felépítése előtt használta volna ezt a kifejezést, prófétai értelemben. Ha viszont nem ilyen értelemben használta, akkor talán azért, hogy ismertté tegye.) Aháb napjaiban a „Szamáriában” bekövetkezett éhínség Szamária egész királyságára kiterjedt, mi több Föníciára is, legalább a Jordántól K-re húzódó Kérit völgyétől a Földközi-tenger mentén fekvő Sareptáig (1Ki 17:1–12; 18:2, 5, 6). Ugyanígy a ’Szamária hegyeinek’ helyreállításáról szóló ígéret is bizonyára felölelte Szamária egész birodalmát (Jr 31:5).

Alighanem III. Tiglát-Pilészer volt az első, aki izraelitákat hurcolt el Szamária területéről. Néhány magas rangú személyt is magával vitt Asszíriába a rúbeniták, gáditák és Manassé fiai közül, a Jordán k. oldaláról (1Kr 5:6, 26). Amikor az északi királyság végül elbukott, még több embert hurcoltak száműzetésbe (2Ki 17:6). Asszíria királya azonban ekkor a birodalma más részeiből származó embereket telepített az izraeliták helyére. Ezt az áttelepítési politikát folytatta Esár-Haddon és Asznappár (Assur-bán-apli) is (2Ki 17:24; Ezs 4:2, 10).

Akkoriban megsokasodtak az oroszlánok az országban, valószínűleg azért, mert a földterület egésze, vagy egy nagy része pusztán hevert egy időre. (Vö.: 2Mó 23:29.) Babonás félelmükben a betelepítettek kétségtelenül azt hitték, hogy ez azért történt, mert nem tudták, hogyan kell imádniuk az ország istenét. Ezért Asszíria királya elküldött hozzájuk egy száműzött izraelita papot, aki borjúimádó volt, és aki megismertette Jehovát a betelepítettekkel, de oly módon, ahogyan Jeroboám tette. Tehát tanultak valamit Jehováról, de valójában továbbra is a saját hamis isteneiket imádták (2Ki 17:24–41).

3. Az a tartomány, amelyen Jézus olykor átutazott, és ahová később az apostolok elvitték a kereszténység üzenetét. A határait ma már nem tudjuk pontosan megállapítani, de általában úgy vélik, hogy az É-on lévő Galilea és a D-en fekvő Júdea között terült el, k–ny. irányban pedig a Jordántól a Földközi-tenger parti síkságáig húzódott. A tartomány java részét azok a területek alkották, amelyek egykor Efraim törzséhez és (a Jordántól Ny-ra lévő) Manassé fél törzséhez tartoztak.

Jézus időről időre áthaladt Szamárián Jeruzsálembe jövet-menet, Szamária ugyanis két tartomány, Júdea és Galilea között helyezkedett el (Lk 17:11; Jn 4:3–6). De általában nem prédikált ezen a területen, sőt még a tizenkettőt is, akiket kiküldött, arra utasította, hogy ne menjenek be szamáriai városokba. „Inkább újra meg újra Izrael házának elveszett juhaihoz” küldte őket, vagyis a zsidókhoz (Mt 10:5, 6).

De ez a korlátozás csak egy meghatározott időre szólt, mert közvetlenül az égbe menetele előtt Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy Szamáriába is vigyék el a jó hírt, mi több, a föld legtávolabbi részéig (Cs 1:8, 9). Így amikor üldözés támadt Jeruzsálemben, a tanítványok megkezdték a szolgálatot Szamáriában, és ebben Fülöp járt élen. Később odaküldték Pétert és Jánost, és ennek köszönhetően továbbterjedt a kereszténység (Cs 8:1–17, 25; 9:31; 15:3).