Egy isten három személyben?

HÁROMSÁG! Erről bizonyára tudsz, hiszen az egész kereszténységben mindenütt ezt tanítják. De mennyire fontos ez az egyházak tanítása szempontjából? És ami még fontosabb: mit tár fel Isten Szava, a Biblia a háromszemélyű egy istenről?

„A háromságtan a keresztény vallás központi tanítása – az az igazság, amely szerint az Istenség egységében három személy van. . . . Az athanásiusi hitvallás megfogalmazása szerint: ’Isten az Atya, Isten a Fiú, Isten a Szentlélek, de mégsem három az Isten, hanem csak egy az Isten!’ . . . Az Egyház tanítása szerint ez a tan kinyilatkoztatás Isten természetéről, amelyet Jézus Krisztus, az Isten Fia, eljött a földre megismertetni a világgal; és az egyház ezt javasolja az embernek egész dogmatikus rendszere alapjául” (The Catholic Encyclopedia).

A háromságtan dogmája nemcsak az egész Római Katolikus Egyház „dogmatikus rendszerének” az alapja, hanem az Egyházak Világtanácsába tömörült egyházak számára is ez kiemelkedő fontosságú. Pontosabban, a háromságtant joggal lehet nevezni a kereszténység vallásai „központi tanításának” – ideértve a katolikus, ortodox és protestáns felekezeteket is. De valóban illik erre a tanra az „igazság” kifejezés, ahogy The Catholic Encyclopedia állítja?

Teológia, s nem a Szentírás alapján

The The Illustrated Bible Dictionary című protestáns mű „Háromság” címszó alatt ezt mondja: „A háromság szó sehol nem található a Szentírásban. . . . Formailag egészen a IV. századig nem találkozunk ezzel a kifejezéssel. . . . Bár a Szentírás nem beszél tételesen a háromságtanról, ennek ellenére megtalálható benne mindaz az elem, amiből a teológusoknak könnyű volt felépíteni ezt a tant.”

De kik voltak azok az első teológusok, akik ezt az új szót: a háromságot megalkották és alkalmazták e tan jelölésére? A The Catholic Encyclopedia így tájékoztat erről bennünket: „A Szentírásban egyetlen olyan kifejezés sem található, amely a Három Isteni Személyt együttesen jelölné. A trias szó (ebből fordították a latin trinitas-t) először az antióchiai Theophilus-nál található i. sz. 180-ban. . . . Nem sokkal később Tertullianus írásaiban jelenik meg latinos formájában a trinitas.” Theophilus triad-ja (hármasa): „Istenből, az ő igéjéből (Logoszából) és bölcsességéből” állt. De ez még igen messze állt a kereszténység szentháromságától! Tertullianusszal kapcsolatban az enciklopédia elismeri, hogy a „háromsággal kapcsolatos tanítása összeegyeztethetetlen”, többek között azért is, mert azt vallotta, hogy „létezett egy idő, amikor nem volt Fiú”. Legalábbis ennyi elmondható arról, hogy ez a két férfi valami egészen másra gondolt, mint ami a kereszténységben úgy terjedt el, hogy „örökkévaló az Atya, örökkévaló a Fiú, örökkévaló a Szentlélek, de mégsem három az örökkévaló, hanem csak egy az örökkévaló”.

Így a „háromság” szó fennmaradt, és később a teológusok fokról fokra „hozzászerkesztették a napjainkban már közismert tant”. De vajon tételüket a Szentírásra alapozták? Nem! Inkább a teológiára vagy filozófiára. Az Encyclopædia Britannica kijelenti: „A keresztény teológia új-platóni metafizikai (filozófiai) lényeg (substantia) és hiposztázia (természet) fogalmát vezette be tantételként, és ez számított kiindulópontként ’az Atya Fiához való kapcsolatának’ értelmezésében.” A legnagyobb nehézséget persze az jelentette, hogy hogyan lehet „az Atyaistenből, a Fiúistenből és a Szentlélekistenből egy Istent és nem három Istent csinálni”. Évekig arról folyt a vita, hogy a háromságot alkotó személyek hasonló lényegűek (görögül: homoiuszion), vagy egylényegűek (homouszion). A vita végül is i. sz. 325-ben a niceai zsinaton és i. sz. 381-ben a konstantinápolyi zsinaton a homouszion javára dőlt el.

A Britannica hozzáfűzi: „Kezdettől fogva a vita a két fél között (Niceában) az új-platóni ’lényeg’ (substantia) kérdésében folyt, amely teljesen idegen fogalom az Újszövetségben. Nem csoda, hogy a vita folytatása a metafizikai ’lényeg’ fogalma alapján olyan fogalmakhoz vezetett, amelyeknek semmi alapja sincs az Újszövetségben.” Igen, az egylényegű, háromszemélyű egy Isten fogalma teológiából vagy a filozófiából, s nem a Szentírásból lett kölcsönözve.

Ennek bizonyítékát láthatjuk, ha a Biblia közhasználatban Ó- és Újszövetség néven ismert két részét megvizsgáljuk.

Nincs szó háromságról az „Ószövetségben”

A 15 kötetes Dictionnaire de Théologie Catholique kijelenti: „Vitathatatlannak látszik, hogy a háromság misztériumáról (titokzatosságáról) a zsidók nem kaptak kinyilatkoztatást.” Hasonlóképpen ír a The Illustrated Bible Dictionary: „Nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy az Ószövetség már megíródott, de akkor még a háromságról Isten nem adott félreérthetetlen kinyilatkoztatást.” Mennyire nevetséges azt állítani, hogy Isten Krisztus előtt élt igaz imádói alapvető tudatlanságban szenvedtek az igaz Isten felől, és az úgynevezett Istenségből csak egyharmadot imádtak. Vajon hihető ez? Aligha! Az akkor élők tisztában voltak azzal, kit imádnak (Zsoltárok 95:6, 7).

A háromságtan hívei közül egyesek még mindig megpróbálkoznak az Ószövetségre vagy a Héber Szent Iratokra hivatkozni bizonyítékul, hogy az is támogatja a háromszemélyű egy Isten fogalmát. Egyik érvként azt hozzák fel, hogy a héberből fordított „Isten” szó gyakran többes számban (’Elo·himʹ) áll. Eközben azonban megfeledkeznek arról, hogy ugyanez a szó bizonyos pogány istenekre, például Dágonra (1Sámuel 5:7) és Márdukra (Dániel 1:2) is többes számú esetben áll, holott ők nem voltak háromszemélyű egy istenek. R. B. Girdlestone, oxfordi tudós Synonyms of the Old Testament című művében erről a következő magyarázatot közli: „A (háromságtant valló) elvitathatatlan ortodoxiának több kritikusa bölcsebbnek találja, ha az olyan hittudósokkal, mint Cajetan, római katolikus teológussal és a protestáns Kálvinnal együtt azt vallja, hogy itt fejedelmi többesről van szó.” Ezek a háromságtant valló teológusok kétségtelenül rájöttek arra, hogy ha az ’Elochim’ szót számszerinti többesben (isteneknek) vennék, akkor politeisták lennének.

Az a két másik érv, amelyet a háromságtan hívei a Héber Szent Iratokból vesznek elő, a következő: (1) Krisztust a Szentírás és az Ésaiás 7:14-ben prófétailag Immánuelnek nevezi, és (2) Ésaiás 9:6 verse ugyancsak „erős istennek” mondja őt.

Az Immánuel név jelentése: „Velünk az Isten”, de ez nem jelenti azt, hogy Krisztus az Isten, mint ahogy Elihu sem volt Isten, csak azért, mert nevének jelentése az, hogy „ő az Isten” (Jób 32:1, 2). Ami Krisztus „erős Isten” nevét illeti, jegyezzük meg, hogy ha a Szentírás a kis bírókat „isteneknek” nevezi, akkor Isten Fiára mennyivel inkább illő az „erős Isten” (héberül: El Gib·bohr) kifejezés! (Zsoltárok 82:1–7). De sohasem nevezi őt a Biblia „mindenható Isten”-nek (héberül: El Shad·daiʹ-nak), mert ezt a kifejezést kizárólag Jehovára alkalmazta. E két érvre utalva, a The Catholic Encyclopedia elismeri: „E magasztos címek ellenére a zsidók nem tévesztették össze az eljövendő Megváltót magával Istennel.” És mi sem tévesztjük össze. Összegezve a Szentháromságra vonatkozó úgynevezett ószövetségi (írás)bizonyítékokat, a protestáns M’Clintock and Strong Cyclopædia-ja ezt mondja: „Úgy tűnik, egyetlen Ószövetségből idézett írásszöveg sem igazolja meggyőzően a háromságot. . . . Nem találunk félreérthetetlen vagy döntő bizonyítékot a háromságtanra nézve.”

Mit mondjunk az „újszövetségről”?

Az eddigiekből láttuk, hogy egy görög filozófiai fogalom szolgált a teológusoknak alapul arra, hogy ’megszerkesszék’ az egylényegű, háromszemélyű egy Isten fogalmát. A svájci Vocabulaire Biblique viszont ezt mondja: „Az újszövetségi írások konkrétan nem támogatják a ’háromszemélyű egy Isten’ fogalmát.” The New International Dictionary of New Testament Theology szintén elismeri: „Az Újszövetség nem tartalmazza a háromságtan közismert dogmáját.” A háromságtan hívei erre való tekintettel kénytelenek erőltetett okoskodásokhoz folyamodni, hogy a Keresztény Görög Szent Iratok néhány versének háromságtanbeli értelmezést adjanak. Vizsgáljunk meg ezek közül néhányat:

Két csoportba gyűjtik ezeket a verseket: (1) az egyik csoportban azok a versek találhatók, amelyekben Isten, az ő Fia, és a szent szellem olvashatók, részben ugyanabban a versben vagy versekben, és (2) a második csoportban azok a versek találhatók, amelyekben a három közül kettő név szerint is szerepel.

Az első csoport azokat a verseket foglalja magában, amelyek állítólag az úgynevezett háromságra való formulát tartalmazzák. Ilyen például a Máté 28:19 verse (Atya, Fiú, Szentlélek); 1Korinthus 12:4–6 (szellem, Úr, Isten); 2Korinthus 13:12 (egyes Bibliákban 13. vers) (Krisztus, Isten, szent szellem); Galata 4:4–6 (Isten, Fia, Fiának szelleme); Efézus 4:4–6 (szellem, Úr, Isten) és 1Péter 1:2 (Isten, szellem, Jézus Krisztus).

Vajon az a tény, hogy Isten, az ő Fia és a szent szellem együtt említődik, annak a bizonyítéka, hogy ők egyformán osztoznak az istenségben, az örökkévalóságban és az egyenlőségben, ahogy azt a háromság dogmája állítja? Ha ez így lenne, akkor ilyen alapon azt is mondhatnánk, hogy a szentháromságbeli „Istenség” Istenből, Krisztusból és az angyalokból áll! (Lásd Márk 13:32; 1Timótheus 5:21). Még a M’Clintock and Strong Cyclopædia-ja is engedményt tesz a Máté 28:19-ben adott úgynevezett háromságtant támogató alámerítési formula tekintetében: „E három alanynak az együttes említése nem bizonyítja személyi vagy egyenlő voltukat.” Sem ez a szöveg, sem a többi úgynevezett háromsági formula-szöveg nem bizonyítja a háromságtant. Kittel Theological Dictionary of the New Testament című műve kijelenti, hogy „az Újszövetség nem beszél a három egységről. Hiába is keressük ezt az Újszövetségi háromságra utaló formulákban”.

Szövegek: „két személy az egy Istenben”

Az idézetek második csoportjában a háromságtan hívei azokat a szövegeket gyűjtötték egybe, amelyek azt a dogmájukat támasztják alá, hogy „két személy van egy Istenben”. Miért? Mert legalábbis ezek azt jelzik, hogy Isten és Krisztus egy, de itt kimarad a szellem. Tárgyilagosan nézve a dolgokat, ezek az írásszövegek egyszerűen nem támogatják az egylényegű, háromszemélyű egy Isten fogalmát. Ennek ellenére, vizsgáljunk meg e teológiai művekből két idézett szöveget.

Meglepő módon, a kereszténység teológusai nem rukkolnak elő a János 1:1 verssel, mint a háromság mellett szóló legerősebb bizonyítékkal. Csalódásukat e tekintetben az okozza –, idézzük a Dictionnaire de Théologie Catholique szavait –, hogy „közvetlen az elején, az előszó (János 1:1–18) nem említi a Szentlelket”. Így marad a két személyből álló „háromság”, amely önmagában lehetetlen dolog. Ezenkívül, az a háromságtan szempontjából kedvező fordítás, hogy „az Ige Isten volt”, azt a benyomást kelti az olvasóban, hogy az Ige teljesen azonos az Istennel. Holott ez képtelenség, mivel ugyanez a vers azt mondja, hogy „az Ige az Istennél volt”, és ez a -nél vonzat („mellett”) egy kapcsolatot sejtet, ennélfogva különálló személyre utal.a B. F. Westcott professzor sietve kijelenti, hogy az a mondat, hogy „Isten volt az Ige”, „az lge természetét írja le, és nem a személyt azonosítja”. Ez mind rendben is volna. De az eredeti görög szövegnek nem erre az igazi értelmére gondolt a legtöbb bibliafordító. Egyes bibliatudósok, akik nem annyira hívei a háromságtan dogmájának, így adták vissza ezt a verset: „Az Ige isteni lény volt”, vagy: „Az Ige isteni volt”. A Journal of Biblical Literature (92. kötet, 1973) című műben Philip P. Harner ezt írja: A mellékmondatot fordíthatnánk így is: „Az igének ugyanolyan természete volt, mint Istennek.” Ebből következőleg, a János 1:1 verse ahelyett, hogy bizonyítaná a háromszemélyű egy Istent, inkább azt bizonyítja, hogy csak két személy van az egy Istenben.

Az a szöveg, amelyet a A Catholic Dictionary „Krisztus istensége mellett szóló legerősebb szent páli nyilatkozatnak” nevez, és valóban az Újszövetségben fordul elő, a Róma 9:5 verse. A Katolikus fordításban ez a vers részben így hangzik: „Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten. Ámen!” A The New International Dictionary of New Testament Theology elismeri, hogy még ha ennek a görög szövegnek a háromságtan szempontjából kedvező fordítása pontos lenne is, „Krisztus akkor sem lehetne abszolút értelemben egyenlő Istennel. Itt csak annak leírása van, hogy ő isteni természet birtokosa, mert a theosz (Isten) szónak nincs határozott névelője. De ez a Krisztusnak tulajdonított fenségesség sehol másutt nem fordul elő Pálnál. Ennek legvalószínűbb magyarázata az, hogy ez a kijelentés Istennek szóló dicséret, doxológia volt.” Még a A Catholic Dictionary is elismeri: „Nyelvtanilag és szövegösszefüggés szerint semmi akadálya nincs annak, hogy így fordítsuk: »Isten, aki mindenek fölött van; örökké legyen áldott, Ámen!«” Ennyit a Krisztus istenségének legerősebb bizonyítékáról! (Vö. Róma 9:5 versét a katolikus New American Bible és a protestáns New English Bible fordításokkal.)

Egy isten vagy három?

A háromságtan hívei még egyéb írásszöveget is idéznek, csak hogy támogassák az úgynevezett „keresztény vallás központi tanítását”. Johannes Schneider professzor The New International Dictionary of New Testament Theology című műben, amikor megvizsgált több ilyen írásszöveget, a következtetését így összegezi „Istenről” írt cikkében: „Mindez azt a pontot hangsúlyozza, hogy az első keresztények körében nem volt ismeretes a háromságtan. Ezt csak később fogalmazták meg precízen a korai egyház hitvallásaiban.”

A kérdés ez: vajon egy Isten van, vagy három Isten? Az első keresztények számára a válasz egyértelmű volt. Pál apostol így fogalmazta meg:

„Tudjuk, a bálvány semmi a világon, és hogy Isten sincs más, csak egy. Mert ha vannak is úgynevezett ’istenek’ akár az égben, akár a földön, mint ahogy van sok ’isten’ és sok úr, nekünk valójában egy Istenünk van: az Atya, akitől származik minden, mi is őérette, és egy urunk van: Jézus Krisztus, aki által van minden, és mi is őáltala” (1Korinthus 8:4–6).

A Biblia beszél „az Atyáról, a Fiúról és a szent szellemről” is. De nem úgy mutatja be őket, mint háromszemélyű egy Istent. Azt, hogy mit jelentenek azok a szavak a Biblia értelmében, hogy „egy az Istene és Atyja mindenkinek, és egy az Úr és egy a szellem”, a következő cikkben fogjuk megvizsgálni (Efézus 4:4–6).

[Lábjegyzet]