Titus — „Munkatárs az érdeketekben”

IDŐNKÉNT előfordult, hogy problémák merültek fel az első századi keresztény gyülekezetben. Ezek megoldásához bátorságra és engedelmességre volt szükség. Titus olyan ember volt, aki nemegyszer sikeresen nézett szembe ilyen kihívásokkal. Titus részt vett Pál apostollal a munkában, és komoly erőfeszítéseket tett, hogy segítsen másoknak Jehova útja szerint cselekedni. Pál ezért mondta azt a korinthusi keresztényeknek, hogy Titus ’munkatárs az érdekükben’ (2Korinthus 8:23, NW).

Ki volt Titus? Milyen szerepet játszott a problémák megoldásában? És hogyan meríthetünk hasznot abból, ha megvizsgáljuk életútját?

A körülmetélkedés kérdése

Titus körülmetéletlen göröga volt (Galátzia 2:3). Mivel Pál ’közös hit szerint való igaz fiának’ nevezte őt, ezért valószínűleg Titus az apostol egyik szellemi gyermeke volt (Titus 1:3; vesd össze: 1Timótheus 1:2). Amikor Pál, Barnabás és mások, akik a szíriai Antiókhiából valók voltak, i. sz. 49 körül Jeruzsálembe mentek, hogy megbeszéljék a körülmetélkedés kérdését, Titus is velük volt (Cselekedetek 15:1, 2; Galátzia 2:1).

Mivel Jeruzsálemben a körülmetéletlen pogányok megtéréséről volt szó, úgy tűnik, Titust azért vitték magukkal, hogy ezzel mutassanak rá arra, hogy a körülmetélkedéstől függetlenül a zsidók és a nem zsidók egyaránt elnyerhetik Isten tetszését. Néhányan a jeruzsálemi gyülekezetben, akik mielőtt elfogadták a keresztényiséget, farizeusok voltak, úgy okoskodtak, hogy a nem zsidó megtérteket kötelezni kell a körülmetélkedésre és a Törvény megtartására, de ezt az okoskodást nem fogadták el. Ha Titust és más nem zsidókat a körülmetélkedésre köteleztek volna, az annak a ténynek a megtagadását jelentette volna, hogy a megmentés nem a Törvény cselekedeteitől, hanem Jehova ki nem érdemelt kedvességétől és a Jézus Krisztusba vetett hittől függ. Ezenkívül ez annak az egyértelmű ténynek a megtagadását is jelentette volna, hogy a nem zsidók, vagyis a nemzetekből valók megkapták Isten szent szellemét (Cselekedetek 15:5–12).

Küldetés Korinthusba

Amikor megtárgyalták a körülmetélkedés kérdését, Pál és Barnabás teljes körű felhatalmazást kapott arra, hogy prédikáljon a nemzeteknek. Közben arra is erőfeszítéseket tettek, hogy megemlékezzenek a szegényekről (Galátzia 2:9, 10). Igen, amikor úgy hat évvel később Titusról újra szó esik az ihletett feljegyzésben, ő Pál küldötteként Korinthusban van, hogy megszervezze a gyűjtést a szenteknek. De amikor Titus nekikezd ennek a munkának, egy másik feszültséget okozó helyzettel is szembe találja magát.

Pál korinthusiaknak írt levelei feltárják, hogy először azért írt nekik, hogy ’paráznákkal ne társalkodjanak’. Arra kellett utasítania őket, hogy közösítsenek ki maguk közül egy megbánást nem tanúsító paráznát. Igen, Pál erőteljes hangvételű levelet írt nekik, és ezt „sok könyhullatással” tette (1Korinthus 5:9–13; 2Korinthus 2:4). Időközben Titust elküldte Korinthusba, hogy segítsen a gyűjtésben, amelyet a szükségben lévő júdeai keresztényeknek szerveztek. Lehet, hogy azért is küldte Pál őt oda, hogy megfigyelje a korinthusiak reagálását a levelére (2Korinthus 8:1–6).

Hogyan reagáltak a korinthusiak Pál tanácsára? Mivel Pál nagyon szerette volna ezt megtudni, azzal az utasítással küldte Titust talán Efézusból Korinthusba az Égei-tengeren keresztül, hogy amint lehet, térjen vissza. Ha ennek a küldetésnek még azelőtt eleget tett, hogy a tél beállta miatt (amely körülbelül november közepén volt) szüneteltették a hajózást, Titus hajóval mehetett Troáson át, de választhatta a hosszabb, szárazföldi utat is Hellészpontoszon keresztül. Pál valószínűleg korán érkezett a megbeszélt találkozóhelyre Troásba, mivel az ezüstműves által kirobbantott lázongás miatt a tervezettnél hamarabb kellett elhagynia Efézust. Miután Pál türelmetlenül várt Troásban, rájött, hogy Titus nem hajóval jön vissza. Ezért elindult a szárazföldi úton, remélve, hogy útközben találkozik Titusszal. Pál ezután — európai talajra lépve — a Via Egnatián utazott, és végül Makedóniában találkozott Titusszal. Pál nagy megkönnyebbülésére és örömére Korinthusból jó híreket kapott. A gyülekezet kedvezően reagált az apostol tanácsára (2Korinthus 2:12, 13; 7:5–7).

Bár Pál aggódott amiatt, hogyan fogadják majd a küldöttét, Isten segített Titusnak, hogy eleget tegyen küldetésének. Titust „félelemmel és rettegéssel” fogadták (2Korinthus 7:8–15). A szövegmagyarázó W. D. Thomas szavaival élve, „feltételezhetjük, hogy [Titus] Pál erélyes bírálatát felhígítás nélkül ügyesen és tapintatosan közölte a korinthusiakkal, és meggyőzte őket arról, hogy Pál szavai csakis szellemi jólétük érdekében hangzottak el”. Titus közben megszerette a korinthusi keresztényeket engedelmes szellemükért és helyes irányban tett változtatásaikért. Dicséretre méltó magatartásuk a buzdítás forrása lett számára.

És mit mondhatunk Titus korinthusi küldetésének másik céljáról, amely az volt, hogy megszervezze a gyűjtést a Júdeában élő szenteknek? Titus ezt is ugyanolyan jól elvégezte, amint arra a Korinthusbeliekhez írt második levélben található információból következtethetünk. Ez a levél valószínűleg Makedóniában íródott, i. sz. 55 őszén, röviddel Titus és Pál találkozása után. Pál azt írta, hogy visszaküldi őt két másik meg nem nevezett segítővel, hogy befejezzék a gyűjtést, amelyet Titus elkezdett. Titus komolyan érdeklődött a korinthusiak iránt, ezért készségesen visszatért hozzájuk. Amikor Titus visszatért Korinthusba, valószínűleg magával vitte Pál korinthusiaknak írt második ihletett levelét (2Korinthus 8:6, 17, 18, 22).

Titus nem csupán jó szervező volt, hanem olyan ember is, akire nehéz helyzetekben rá lehetett bízni a kényes ügyeket. Bátor volt, érett és határozott. Pál nyilvánvalóan úgy ítélte meg, hogy Titus meg tud birkózni a korinthusi „fő-fő apostolok” okozta kihívásokkal (2Korinthus 11:5). Titusnak ezt a vonását megerősíti az, amikor a Szentírás a következő alkalommal megemlíti őt, egy újabb nehéz megbízatás kapcsán.

Kréta szigetén

Valószínű, hogy Pál valamikor i. sz. 61 és 64 között írt Titusnak, aki akkor egy földközi-tengeri szigeten, Krétán szolgált. Pál azért hagyta őt ott, ’hogy a hátramaradt dolgokat hozza rendbe, és rendeljen városonként presbitereket’. A krétaiakról általában az a hír járta, hogy „hazugok, gonosz vadak, rest hasak”. Ezért Krétán Titusnak újra bátran és határozottan kellett cselekednie (Titus 1:5, 10–12). Ez igen felelősségteljes feladat volt, mivel valószínűleg meghatározta a keresztényiség későbbi létét a szigeten. Pál ihletés alatt azzal segített Titusnak, hogy meghatározta, mit kell elvárni valakitől ahhoz, hogy felvigyázó legyen. Még ma is ezeket a tulajdonságokat veszik figyelembe a keresztény vének kinevezésénél.

A Szentírás nem beszél arról, mikor hagyta el Titus Krétát. Elég időt tölthetett ott, mivel Pál megkérte, hogy gondoskodjon Zénás és Apollós szükségleteiről, akik megálltak ott egy utazásukkor, melynek az időpontját nem tudjuk pontosan. De Titus nem volt túl sokáig a szigeten. Pál azt tervezte, hogy elküldi Ártemást vagy Tikhikust, és így Titus találkozhatott az apostollal Nikápolyban — ez az a Nikápoly lehetett, amely jelentős város volt Görögország északnyugati részén (Titus 3:12, 13).

A Titusra való utolsó rövid bibliai utalásból megtudjuk, hogy i. sz. 65 körül Pál újabb megbízatásra küldte. Ez a megbízás Dalmátziába szólt, amely az Adriai-tengertől keletre található, a mai Horvátország területén (2Timótheus 4:10). Nem tudjuk, miért küldték oda Titust, de feltehetőleg gyülekezeti ügyeket kellett rendbe hoznia, és részt kellett vennie a misszionáriusi munkában. Ha tényleg ez volt küldetésének a célja, Titus biztosan ugyanúgy járt el, mint ahogy azt Krétán tette.

Mennyire hálásak vagyunk a Titushoz hasonló érett keresztény felvigyázókért! Világosan megértik a szentírási alapelveket, bátran alkalmazzák azokat, és ez segít a gyülekezet szellemiségének megőrzésében. Utánozzuk hitüket, és legyünk olyanok, mint Titus, előmozdítva hívőtársaink szellemi érdekeit (Zsidók 13:7).

[Lábjegyzet]

[Kép a 31. oldalon]

Titus bátor munkatárs volt a Korinthusban és más helyeken élő keresztények érdekében