A Biblia nézőpontja
Örömet szerez Istennek, hogy szenvedni lát minket?
EGY nagy fakereszt súlya alatt erőlködve, egy ember botladozik keresztül a tömegen, miközben vér folyik le a fején egy töviskoronától. Megérkezve a „kivégzőhelyre”, kifeszítik a keresztre; nagy szegeket vernek a kezébe. Erősen megrándul a fájdalom miatt, amint a szegek áthasítják a húst. Amikor a keresztet felállítják, a fájdalom kínzóvá válik. A Panorama — egy Fülöp-szigeteki folyóirat — megállapítja, hogy rendszerint ilyen fájdalmas szertartások a jellemzők a Szent hét ünnepe alatt a Fülöp-szigetekre.
Az imént bemutatott kép Jézus szenvedéseinek modernkori ábrázolása. De ez a férfi nem csupán jelenetet játszik el egy színdarabból. A szegek, a vér, a fájdalom — ezek mind nagyon is valóságosak.
Máshol vakbuzgó római katolikusokat lehet látni, amint nyilvánosan korbácsolják magukat azt kívánva, hogy Krisztus szenvedéseit átéljék. Miért? Néhányan abbeli hitük miatt teszik, hogy szenvedéseik csodákat idéznek elő, mint például beteg szeretteik meggyógyítását. Mások azért teszik, hogy vezekeljenek olyan bűnök miatt, amelyekre — attól tartanak — nincs bocsánat, hacsak a saját vérük ki nem omlik. A The Filipinos című könyv elmagyarázza: „A fájdalom egy jó elme- és lélektisztító . . . A vétkes feltehetőleg bűneiből megtisztulva és terhein enyhítve jut ki a fájdalomból.”
Az önsanyargatás azonban semmi esetre sem korlátozódik a filippínó katolikusokra. Különféle vallású és különböző országokból származó emberek hiszik, hogy az önként vállalt szenvedések valamiféle érdemet jelentenek Isten előtt.
Például Buddha — Sziddhartha Gautama — az igazság utáni keresésében, elhagyva feleségét és fiát, a pusztába menekült, ahol hat évig aszkétaként élt. Órák hosszat a felvett kényelmetlen és fájdalmas testtartásokban maradt, és állítása szerint később hosszú ideig napi egyetlen szem rizsen élt, és ettől olyan sovány lett, hogy azt mondta: „A gerincem kihasítja a hasamon a bőrt.” Ám semennyi önmagára kiszabott kínzás sem volt képes meghozni a megvilágosodást, melyet keresett.
Indiában a hindu fakírok hasonlóképpen különféle önsanyargatásoknak vetették alá magukat, melyek néha szélsőségesen szigorúak voltak — lángok közötti fekvés, merev nézés a Napba, amíg meg nem vakultak, rendkívül hosszú ideig egy lábon vagy más, kényelmetlen testhelyzetben való állás. Bizonyos aszkéták erkölcsi erejét olyan nagynak gondolták, hogy meg tudna védelmezni egy várost az ellenség támadásától.
Ehhez hasonlóan a Biblia is beszél a Baálimádókról, akik „az ő szokásuk szerint késekkel és borotvákkal” vagdosták magukat, „míg csak ki nem csordult a vérök”, abbeli haszontalan próbálkozásukban, hogy istenük figyelmet fordítson rájuk (1Királyok 18:28).
„Sanyargassátok meg azért magatokat”
Jóllehet az igaz, hogy Jehova megparancsolta választott népének, hogy ’sanyargassák meg azért magukat’ — ezt általában véve böjtölésnek értelmezik (3Mózes 16:31). Az ilyen böjtölés egyfajta kifejezése volt a bánatnak és a bűnök megbánásának, vagy akkor tették, amikor nyomorúságos helyzetekben voltak. Így a böjtölés nem egy önsanyargatási fajtája volt a büntetésnek, hanem egy személy Isten előtti megalázkodását fejezte ki (Ezsdrás 8:21).
Volt azonban néhány zsidó, aki tévesen azt gondolta, hogy a tényleges kényelmetlenség — melybe beletartozott a lélek gyötrése — érdemet szerez, és hogy ez arra kötelezi Istent, hogy viszonzásul adjon nekik valamit. Amikor semmiféle ilyen jutalmat nem kaptak, öntelten kérdezték Istent a fizetségről, melyet úgy gondoltak, hogy megérdemelnek: „Mért bőjtölünk és Te nem nézed, gyötörjük lelkünket és Te nem tudod?” (Ésaiás 58:3).
Ők azonban tévedtek. A helyénvaló vallásos böjt nem foglalt magában aszketizmust, a test kiéheztetéssel okozott gyötrését, mintha a testi fájdalom vagy kényelmetlenség hordozna magában valami érdemet. A mély érzések csökkenthették éhségüket. Ha az elmét nyomasztó problémák uralják, a test nem kívánja az ételt. Ez mutatja Istennek a böjtölő személy nagyfokú érzéseit.
Örömet szerez Istennek az önsanyargatás?
Vajon a szerető Teremtőnek szerez valamilyen boldogságot, ha azt nézi, hogy az emberek kínozzák magukat? Bár az igaz, hogy időnként a keresztények rá lehetnek kényszerülve, hogy ’részük legyen a Krisztus szenvedéseiben’, ez nem jelenti azt, hogy keresik a szenvedést vagy a mártíromság dicsőségét (1Péter 4:13).
Természetesen Jézus egyáltalán nem volt aszkéta. A vallásvezetők panaszkodtak, mivel a tanítványai nem böjtöltek, még azzal is hibáztatták, hogy „nagy étü és részeges ember” (Máté 9:14; 11:19). Jézus mindenben mértékletességet mutatott, és nem követelt meg magától vagy másoktól többet, mint ami ésszerű volt (Márk 6:31; János 4:6).
Az Írásokban sehol sem találunk semmiféle alapot sem az aszketizmusra, mintha a szükséges dolgok, vagy éppen az élet kényelmeinek magunktól való megtagadása Isten kegyét eredményezné. Figyeld meg Pál apostol szavait, melyek az ilyen fájdalmas gyakorlatokra vonatkoznak: „A melyek bölcsességnek látszanak ugyan a magaválasztotta istentiszteletben és alázatoskodásban és a test gyötrésében; de nincs bennök semmi becsülni való, mivelhogy a test hízlalására valók” (Kolossé 2:23).
Amikor Luther Márton szerzetes volt, betű szerinti önkínzást végzett. Bár később ellene fordult az ilyenfajta gyakorlatoknak, azt mondván, hogy ezek támogatják azt az eszmét, hogy két út vezet Istenhez, egy magasabb és egy alacsonyabb, holott az Írások csak egy utat tanítanak, amely a szabaduláshoz vezet — Jézus Krisztusba és Atyjába, Jehovába vetett hit gyakorlásán keresztül (János 17:3). Másrészről a fájdalmas szertartásokat néhányan az önmegmentés egyik formájának tekintették.
A Church History in Plain Language című könyv ilyen magyarázatot ad az aszketizmusra: „Támogatva ezt az egész törekvést, volt egy téves nézet az emberről. A lélek, mondták a szerzetesek, hozzá van láncolva a testhez, ugyanúgy mint egy elítélt egy holttesthez. Nem ez a bibliai nézet az emberi életről.” Igen, annak még csupán a gondolata is, hogy az önsanyargatás megörvendeztetheti Istent, távol áll az Írásoktól. Ennek gyökere a gnoszticizmus téveszméjében található meg, miszerint minden, ami kapcsolatban van a testtel, az gonosz, és amennyire csak lehetséges rosszul kell vele bánni, hogy valaki elnyerje a megmentést.
Annak, hogy egy ilyen örömet szerző Istent szolgáljunk nem az a módja, hogy aszkétává váljunk, mivel Jehova azt akarja, hogy boldogok legyünk (Prédikátor 7:16). Így az Írások sehol sem mondják nekünk, hogy az ilyen önként vállalt szenvedések vezetnek a megmentéshez. Éppen ellenkezőleg, Isten Szava világossá teszi, hogy Krisztus vére, és az ebbe vetett hitünk az, ami megtisztít bennünket minden bűntől (Róma 5:1; 1János 1:7).