Jehova törődött velünk a betiltás ideje alatt — 1. rész

Jehova Tanúi évtizedeken át szerették volna tudni, mi történik testvéreikkel azokban az országokban, ahol keresztény tevékenységük korlátozva van. Boldogok vagyunk, hogy most közölhetjük a három cikk közül az elsőt, hogy feltárjunk előttetek néhány eseményt, ami velük történt. Ezek hűséges keresztények személyes beszámolói abból az országból, amelyet akkor Kelet-Németországként ismertek

NÉMET hadifogoly voltam 1944-ben, és mint egészségügyi szolgálatos dolgoztam Cumnock táborban, Ayr közelében, Skóciában. A tábor elhagyására engedélyt kaptam, bár a helybeliekkel nem barátkozhattam. Egyik vasárnap a vidéken kószáltam, amikor összetalálkoztam egy emberrel, aki komoly erőfeszítéseket tett, hogy bizonyos dolgokat elmagyarázzon nekem a Bibliából. A későbbiek során gyakran előfordult, hogy együtt barangoltuk be a vidéket.

Idővel meghívott egy összejövetelre, amit az egyik házban tartottak. Nagy kockázatot jelentett ez számára, hiszen én egy ellenséges nemzet állampolgára voltam. Akkor még nem jöttem rá, hogy Jehova egyik Tanúja volt ő — és nyilvánvalóan egy kis bibliatanulmányozó csoport tartotta az összejövetelét. Noha nem sokat értettem abból, ami ott elhangzott, világosan emlékszem egy képre, amelyen egy hosszú, fehér ruhába öltözött gyermeket figyelhettem meg egy oroszlánnal és egy báránnyal. Ez az Ésaiás bibliai könyvében leírt új világ portréja mély benyomást gyakorolt rám.

A fogolytáborból 1947 decemberében szabadultam ki. Hazatérve Németországba, feleségül vettem Margitot, akivel még a háborút megelőzően ismerkedtem meg. Zittauban telepedtünk le, közel a lengyel és a csehszlovák határhoz. Alig telt el néhány nap, s Jehova egy Tanúja kopogtatott be ajtónkon. „Ha ez ugyanaz a vallásos csoport, melynek tagjaival Skóciában ismerkedtem meg — mondtam a feleségemnek —, akkor feltétlenül csatlakoznunk kell hozzájuk.” Még azon a héten az első adott alkalommal részt vettünk a Tanúk összejövetelén.

Nem sokkal ezután a Biblia tanulmányozása során világossá vált előttünk, hogy kötelességünk rendszeresen látogatni a keresztény összejöveteleket s kivenni részünket a prédikálómunkából. Az igazat megvallva az, amit a Tanúk a Bibliából tanítottak, nemsokára életünk leglényegesebb részévé vált. Idővel azután csoportos bibliatanulmányozást kezdtem vezetni. Két keresztény utazófelvigyázó 1950 februárjában végül feltette nekem a kérdést: „Nem akarsz-e valamikor alámerítkezni?” Még aznap délután Margit és én alámerítkezéssel szimbolizáltuk önátadásunkat Istennek.

A bajok kezdete

Zittau Németország szovjet övezetében feküdt, és 1949-ben a Jehova Tanúi ellen irányuló zaklatások kezdetüket vették. Csak sok nehézség árán sikerült Bautzenben alkalmas helyet biztosítani, hogy egy kis körzetgyűlést tarthassunk. Nyáron pedig — amire nem számítottunk — a berlini nagyobb kerületkongresszus idejére bérelt különvonatokat nagy hirtelenséggel törölték. Ennek ellenére több ezren gyűltek össze.

Gyülekezeti összejöveteleinket is megzavarták. Felbérelt zavarkeltők jelentek meg, csak hogy kiabálásukkal és fütyülésükkel háborgassanak bennünket. Egy alkalommal arra akartak kényszeríteni, hogy szakítsuk meg az utazófelvigyázó beszédét. A sajtó az ítéletnap prófétáinak nevezett bennünket. Újságok cikkeztek rólunk azt állítva, hogy hegytetőkön gyülekezünk arra várva, hogy a felhőkbe elragadtassunk. A lapok bizonyos lányokról is tudósítottak, akik azt hangoztatták, hogy a Tanúk megpróbálták rávenni őket, hogy erkölcstelenséget kövessenek el velük. Azt a magyarázatot, hogy ’azok, akik átadták magukat Jehovának, örökké tartó életet nyernek majd’ kiforgatták, helyette kijelentve, hogy az örökké tartó életet azok kapják, akik szexuális kapcsolatot folytatnak a Tanúkkal.

Még később azzal vádoltak bennünket, hogy háborús felbujtók vagyunk. Félremagyarázták, amit Isten armageddoni háborújáról hirdettünk, és úgy értelmezték, hogy előmozdítjuk a fegyverkezési versenyt és háborús uszítók vagyunk. Mekkora képtelenség! És mégis, amikor 1950 augusztusában munkahelyemre értem az éjszakai műszakra a helybeli újságnál, ahol nyomdászként dolgoztam, megállítottak a kapunál. „Elbocsátották — mondta az őr, aki mellett ott álltak a rendőrök. — Maguk emberek, előszeretettel támogatják a háborút.”

Hazaérkezésemkor Margit megkönnyebbülten sóhajtott fel. „Nem mész többé éjszaka munkába” — mondta. Nem aggodalmaskodtunk. Szinte azonnal találtam is egy másik munkahelyet. Bizalmunkat Istenbe vetettük, hogy ő viseljen gondot ránk, és ő meg is tette.

Munkánkat betiltják

Ezerkilencszázötven augusztus 31-én Jehova Tanúi tevékenységét betiltották a Német Demokratikus Köztársaságban. A letartóztatások hulláma következett. Bírói eljárásokat indítottak a Tanúk ellen, néhányukat életfogytiglani börtönre ítélték. Zittauból két Tanút, akik a náci uralom alatt koncentrációs táborban szenvedtek, most a kommunisták börtönöztek be.

A mi gyülekezetünk felvigyázóját feleségével együtt letartóztatták. Akik letartóztatták őket, két kisgyermeküket minden felügyelet nélkül teljesen magukra hagyták. Anyai nagyszüleik magukhoz vették a gyermekeket, s ma mindkét lány buzgón beszél másoknak Isten Királyságáról.

Futárok utaztak Kelet-Németország gyülekezeteiből Berlinbe és vissza, hogy a megbeszélt helyekről, a szabad nyugati szektorból összegyűjtsék az irodalmat. E bátor futárok közül sokakat letartóztattak, bíróság elé hurcoltak és börtönbüntetéssel sújtottak.

Egy reggel a mi otthonunkban is megjelentek a hatóság emberei, hogy házunkat átkutassák. Megéreztük, hogy jönni fognak, így a gyülekezet feljegyzéseit, melyeket eddig a fészerben tartottam, most egy darázsfészek közvetlen közelébe helyeztem. A darazsak számomra soha nem jelentettek veszélyt, azonban amikor ezek az emberek ott kezdtek el keresgélni, mint egy felhő úgy borították be őket a darazsak. Az egyetlen, amit tenni tudtak, hogy lélekszakadva elmenekültek előlük!

Jehova az 1949-ben tartott kongresszusok révén felkészített minket a betiltás alatti életre. A programok arra ösztönöztek minket, hogy nagyobb erőfeszítéseket tegyünk a személyes tanulmányozás, az összejövetelek látogatása, és a prédikáló-tevékenység terén, valamint, hogy egymáshoz forduljunk támogatásért és buzdításért. Ez valódi segítséget jelentett abban, hogy lojálisak maradjunk. Így, bár az emberek gyakran bírálgattak és átkoztak minket, mi nem reagáltunk rá.

Összejöveteleket tartunk a betiltás ideje alatt

A betiltás bejelentését követően két Tanú-társammal összejöttünk, hogy megbeszéljük, miképp tarthatunk gyülekezeti összejöveteleket. A részvétel ezeken az összejöveteleken veszélyes volt, a helyszínen letartóztathattak bennünket, ami börtönbüntetést jelenthetett számunkra. Összehívtuk hát a területünkön élő Tanúkat. Egyesek aggodalmaskodtak, de valamennyiünk számára buzdításként hatott, hogy mindenki elismerte, mily nagyon fontos részt venni az összejöveteleken.

Egy érdeklődő felajánlotta pajtáját, hogy összejöveteleinket ott tartsuk meg. Noha egy mező közepén állt mindenki számára jól láthatóan, a pajtának volt egy hátsó kijárata is, amely egy bokrok által eltakart ösvényhez vezetett. Jövés-menésünk így észrevétlen maradt. Egész télen át ezt a pajtát használtuk, ahol gyertyafénynél tartottuk meg összejöveteleinket, melyeken mintegy huszan vettünk részt. Hetente találkoztunk az Őrtorony folyóirat tanulmányozására és a Szolgálati Összejövetelre. A programot helyi körülményeinkhez szabtuk, mindig kihangsúlyozva, hogy szellemileg továbbra is tevékenyeknek kell maradnunk. Végtelen örömünkre a pajtát rendelkezésünkre bocsátó érdeklődő férfit csakhamar új testvérünkként üdvözölhettük az igazságban.

A bírósági ítéletek az 1950-es évek közepére enyhébbek lettek, és néhány testvért elbocsátottak a börtönből. Sokakat Nyugat-Németországba toloncoltak. Ami engem illet, a dolgok váratlan fordulatot vettek egy Nyugat-Németországból érkező testvér látogatása kapcsán.

Első jelentős megbízatásom

A testvér Hansnak nevezte magát. Beszélgetésünket követően arra kértek, hogy keressek fel egy címet Berlinben. Miután megtaláltam a fedőnevet a névtáblán, megnyomtam a csengőt, és bebocsátottak. Két férfi fogadott, és egy kellemes, bár általános témájú beszélgetésbe elegyedtünk. Majd rátértek e beszélgetés lényegére: „Ha különleges megbízatást kapnál, elfogadnád?”

„Természetesen” — hangzott válaszom.

„Nagyszerű — mondták —, csak ezt akartuk tudni. Kívánjuk, hogy baj nélkül érj haza.”

Három héttel később ismét Berlinbe kérettek, és én megint csak abban a szobában találtam magam. Átnyújtottak egy Zittau és környéke térképet nekem a testvérek, majd egyből a tárgyra tértek. „Ezen a területen semmilyen kapcsolatunk nincs a Tanúkkal. Érintkezésbe tudnál-e lépni velük, hogy kapcsolatot teremts közöttünk?”

„Magától értetődik” — válaszoltam azonnal. Az említett terület óriási méretű volt, több mint 100 kilométer volt a távolság Riesától Zittauig, a terület szélessége pedig helyenként elérte az 50 kilométert. S egy kerékpár volt minden, amivel bejárhattam a vidéket. Amint az egyes Tanúkkal felvettem a kapcsolatot, mindegyik szorosan együttműködött a saját gyülekezetével, s a gyülekezetek rendszeresen elküldték az őket képviselő testvért Berlinbe, hogy átvegye az irodalmat és az utasításokat. Ezzel az eljárásmóddal elkerültük, hogy veszélyt hozzunk más gyülekezetekre, amikor a hatóságok valamelyik gyülekezetet üldözni kezdték.

Bizalom Jehovában

Az üldözés ellenére, s a bibliai utasításoknak engedelmeskedve, soha nem hagytuk abba az Isten Királyságáról szóló üzenetünk házról házra végzett hirdetését. (Máté 24:14; 28:19, 20; Cselekedetek 20:20.) Általunk már ismert emberek ajánlása alapján látogattunk el megadott címekre, és csodálatos tapasztalatokat szereztünk. Időnként még az általunk elkövetett hibák is áldásokat eredményeztek, miként az itt következő beszámoló mutatja.

Feleségem és én kaptunk egy címet, ahova el kellett látogatnunk, mi azonban egy másik házba csöngettünk be. Amikor az ajtó kinyílt, egy rendőregyenruhát vettünk észre a fogason. Margit elsápadt; az én szívem pedig csak úgy kalapált. Ez mindkettőnk számára börtönbüntetést jelenthetett volna. Időnkből pedig csak egy gyors imára futotta.

„Kik maguk?” — kérdezte az ember szűkszavúan. Nyugtalanságnak nyoma sem látszott rajtunk.

„Biztos vagyok benne, hogy ismerem önt valahonnan — mondta Margit —, de fogalmam sincs honnan. Igen-igen, maga rendőr. Bizonyára akkor láttam, amikor szolgálatban volt.”

Ez a közbeszólás lecsendesítette a kedélyeket, és a rendőr barátságos hangon megkérdezte: „Maguk Jehova Tanúi?”

„Igen — kapcsolódtam bele én is a beszélgetésbe —, azok vagyunk, és önnek be kell ismernie, hogy bátorságot követel tőlünk, hogy bekopogtassunk az ön ajtaján. De minket személy szerint ön érdekel.”

Ezek után behívott bennünket a lakásába. Többször is felkerestük őt, majd bibliatanulmányozást kezdtünk vele. Idővel ez az ember keresztény testvérünkké lett. Mily nagyon megerősítette ez a tapasztalat Jehovába vetett bizalmunkat!

Gyakorta előfordult, hogy testvérnők voltak a futárok, ami Jehovába vetett fenntartás nélküli bizalmat követelt tőlük. Margit esetében is ez volt a helyzet, amikor egyszer Berlinbe utazott, hogy átvegye a testvéreknek szánt irodalmat. A csomag sokkal nagyobb volt, mint amire számított. Ruhaszárító kötelet használt, hogy a nehéz, tömött bőröndöt összekötözze. Minden jól ment egészen addig, amíg Margit fel nem szállt a vonatra. Akkor betoppant a határőr a fülkébe.

„Kié ez, és mi van benne?” — kérdezte a bőröndre mutatva.

„A fehérneműm” — válaszolta Margit.

Gyanakvó lévén, a tisztviselő utasította Margitot, hogy nyissa ki a bőröndöt. Szánt szándékkal lassan, egyszerre mindig csak egy csomót kibontva, Margit kezdte lebontani a ruhaszárító kötelet a bőröndről. Mivel a határőr feladata az volt, hogy egy bizonyos távolságig utazzon a vonaton, azután leszálljon, majd átszálljon egy visszafelé közlekedő vonatra, a határőr egyre türelmetlenebb lett. Végül, mikor már csak három csomót kellett volna kibogozni, türelme teljesen elfogyott. „Ki innen, és vigye magával a fehérneműjét is!” — ordította.

Jehova személyes gondoskodása

Gyakran előfordult, hogy éjszaka csupán négy óra alvás jutott osztályrészemül, mivel a gyülekezet dolgaival általában a sötétség leple alatt foglalkoztam. Egy ilyen éjszakai tevékenység után történt, hogy egyik reggel hivatalos közegek zörgettek az ajtónkon. Azért jöttek, hogy házkutatást rendezzenek. Már túl késő volt ahhoz, hogy bármit is elrejtsek.

A hivatalnokok az egész délelőttöt azzal töltötték, hogy mindent felforgattanak, még a toalettet is átvizsgálták, azt gondolva, hátha valamit ott rejtegetünk. Senki sem gondolt rá, hogy megvizsgálja a zakómat, ami a fogason lógott. Sebtiben ugyanis ennek a zsebeibe dugtam el az iratokat. Zsebei tele voltak tömve azokkal a dolgokkal, amiket kerestek, ők azonban üres kezekkel távoztak.

Egy másik alkalommal 1961 augusztusában én jártam Berlinben. Kiderült, hogy utoljára mentem irodalomért a Berlini Fal felállítása előtt. A berlini vasútállomáson csak úgy nyüzsögtek az emberek, amikor készültem Zittauba visszatérni. A szerelvény beállt az állomásra és mindenki egyetlen nagy rohanásban volt végig a peronon, hogy felszálljon. Ahogy a tömeg magával ragadott, hirtelen egy üres vonatszakasznál találtam magamat. Alighogy felszálltam, a kalauz kívülről bezárta az ajtókat. A vonat egyik részében egymagam voltam, amíg a többi utast a vonat másik részébe terelték be.

Ezután elindultunk Zittau felé. Egy darabig egyedül voltam a vagonban. Majd a vonat megállt, s annak a résznek az ajtajait, ahol én voltam, kinyitották. Több tucat orosz katona szállt fel. Csak akkor vettem észre, hogy olyan vagonban utaztam, amelyet szovjet katonáknak tartottak fent. Azt kívántam, bárcsak megnyílna alattam a föld és elnyelne. A katonák azonban úgy látszik semmi rosszat nem találtak ottlétemben.

Folytattuk az utazást Zittauba, ahol is a mi részlegünk ajtajai kitárultak, s a katonák kiugráltak a vonatból. Az állomáson az összes utast átkutatták. Én voltam az egyetlen, aki akadályoztatás nélkül távozott. Több katona még szalutált is, mert azt hitték, hogy magasrangú tiszt vagyok.

Csak utóbb fogtuk fel, mily értékes volt az az anyag, amelyet hoztam, mert a Berlini Fal felállítása ideiglenesen elvágta az irodalom beszerzésének útját. Amit azonban magammal hoztam, több hónapi szükségletünk kielégítésére volt elegendő. Időközben mégis intézkedések születtek, hogy a Berlini Fal túloldalán élő testvérek kapcsolatban maradhassanak velünk.

A Berlini Fal felállítása 1961-ben változásokat hozott számunkra Kelet-Németországban. Jehova azonban — mint mindenkor — megelőzte az eseményeket. Továbbra is gondoskodott rólunk a betiltás egész ideje alatt. (Hermann Laube elmondása alapján.)

[Kép a 27. oldalon]

Nagy örömünkre szolgált, hogy részt vehettünk egy kis körzetgyűlésen Bautzenben