MŰVÉSZET

A művészet a festészetet, a szobrászatot és egyéb alkotói tevékenységeket foglal magában; a Biblia nem szentel túl sok figyelmet neki. Ám az első emberpár nem egy meddő pusztaságot kapott otthonul, hanem egy paradicsomi kertet, ahol a fák nemcsak ’eledelnek voltak jók’, hanem a ’szemnek is kívánatosak’ voltak (1Mó 2:9). Az emberek úgy lettek megalkotva, hogy értékeljék a szépséget; a páratlan szépség, a művészi érzék és az alkotói stílus, mely megfigyelhető a teremtésműben – így a virágokban, fákban, hegyekben, völgyekben, tavakban, vízesésekben, állatokban és magában az ember felépítésében is –, arra indítja őket, hogy dicsőítsék Istent, a Teremtőt (Zs 139:14; Pr 3:11; Én 2:1–3, 9, 13, 14; 4:1–5, 12–15; 5:11–15; Ró 1:20). Az alábbiakban a művészet fogalma alapvetően úgy értendő, mint ami a természetben megfigyelhető dolgok ábrázolása különböző formákban, különböző anyagok és kifejezőeszközök segítségével.

A Biblia már Ábrahám idejére vonatkozóan beszél ’arany orrkarikáról’, arany karperecekről és más ezüst- és aranytárgyakról, melyeket Rebeka kapott ajándékba (1Mó 24:22, 53). Ábrahám egykori lakóhelyén, Ur városában, az uri királysírokban rengeteg díszes ékszert találtak, melyek kimagasló művészi érzékre utalnak. Ám sok művészi alkotás, melyet a régészeti feltárások során találtak Irakban, Izraelben, Egyiptomban és a környező területeken, valamelyest a bálványimádó pogány vallásokkal vagy büszke uralkodókkal van kapcsolatban; ez mutatja, hogy a történelemben már nagyon korán helytelen módon alkalmazták a művészetet.

Különféle anyagok: Úgy tűnik, hogy az egyiptomiak – és talán a föníciaiak is – már az i. e. második évezredben készítettek üveget. Ám az üvegkészítés nyilvánvalóan Mezopotámiából ered; hozzáértéssel elkészített üvegek darabjait találták meg itt, melyekről úgy hiszik, hogy az i. e. harmadik évezredből származnak. Jób (kb. i. e. 1600) úgy beszélt az üvegről, mint ami nagyon értékes (Jób 28:17). Bár átlátszatlan volt, felhasználták állatfigurák, parfümtartók, nyakláncok és más ékszerek készítéséhez. Többek között a rómaiaknak sikerült először átlátszó üveget készíteniük. (Vö.: Je 4:6; lásd: ÜVEG.)

Az ókori művészek az anyagok viszonylag széles skálájából válogathattak, ilyen volt az agyag, terrakotta (égetett agyag), fa, bronz vagy réz, vas, arany, ezüst, drágakövek és kevésbé értékes drágakövek, üveg, elefántcsont, mészkő és márvány. (Lásd: PECSÉT.)

Héber művészet: Kevés tárgyi lelet van ahhoz, hogy tiszta képet kapjunk a héber művészetről, de a Biblia beszámolójából kitűnik, hogy a héberek értékelték a művészetet. Amikor a nép kivonult Egyiptomból, olyan arany- és ezüsttárgyakat is magukkal vittek, melyeket az egyiptomiaktól szereztek (2Mó 12:35). Örömmel adtak ezekből hozzájárulást a hajlék díszítéséhez, amikor a pusztában voltak (2Mó 35:21–24). A hajléknak, valamint a díszítésének és felszerelési tárgyainak az elkészítése jó lehetőséget adott arra, hogy megmutassák, milyen művészi képességeik vannak a fa, a fém és a drágakő megmunkálása, illetve a hímzés területén; a munkában főként Bécalel és Oholiáb járt élen, és ők képeztek ki másokat is a munkára. Figyelemre méltó, hogy a művészi képességeikért Jehovának lett tulajdonítva minden érdem (2Mó 35:30–35; 36:1, 2).

A hajlék elkészítése előtt Áron helytelen célra használta a művészi képességét, amikor vésővel öntött borjúszobrot formált, melyet az izraeliták imádhattak (2Mó 32:3, 4). Később Mózes (vagy egy általa megbízott személy), amikor elkészítette a rézkígyót, szintén művészi adottságokról tett tanúbizonyságot, de ő helyes célra használta a képességeit (4Mó 21:9). A Törvényben található előírások megtiltották, hogy imádat céljából valaki képmást készítsen, ám az ábrázoló művészetnek nem minden formája volt tilos; ezek az előírások kétségtelenül visszatartó erővel bírtak, és emiatt a héberek nem sok festményt vagy szobrot készítettek (2Mó 20:4, 5). Az összes többi nemzetnél rendkívül elterjedt volt az ocsmány bálványimádat, és az a gyakorlat is, hogy a művészetet használták fel a bálványimádat előmozdítására. Ezért a festményeket vagy a szobrokat – ábrázoljanak embert vagy állatot – minden bizonnyal fenntartással fogadták azok is, akik engedelmeskedtek a Törvény előírásainak, és azok is, akiknek be kellett tartatniuk ezeket (5Mó 4:15–19; 7:25, 26). Még a hajlékban lévő kerubokat is be kellett takarni egy takaróval, amikor egyik helyről a másikra szállították őket, így a nép nem láthatta a kerubokat (4Mó 4:5, 6, 19, 20). A templomban lévő kerubokat pedig csak a főpap láthatta, évente egyszer (1Ki 6:23–28; Héb 9:6, 7). Ezenkívül, miután az izraeliták beléptek az Ígéret földjére, és letelepedtek ott, főként mezőgazdasági tevékenységet folytattak. Ez nemigen tette lehetővé, hogy elég szabadidejük vagy anyagi forrásuk legyen arra, hogy számottevő művészi alkotást készítsenek.

A bírák idejéről szóló beszámolókban csak a hitehagyott vallási szokásokkal kapcsolatban említik meg a művészi munkákat (Bí 2:13; 6:25; 8:24–27; 17:3–6; 18:14).

Művészet a királyság idején: Bár napjainkban az ókori Izrael nemzete nem a művészetéről híres, a bizonyítékok azt mutatják, hogy ha szükség volt rá, képesek voltak művészi alkotások készítésére, és ezek sok ember figyelmét és csodálatát felkeltették. Ezékiel próféta leírja, hogy Jehova mennyire feldíszítette és felékesítette Jeruzsálemet: „»Kezdtél nevet szerezni magadnak a nemzetek között szépségeddel, mert tökéletes volt az a pompám miatt, amellyel felruháztalak« – ez a legfőbb Úr, Jehova kijelentése” (Ez 16:8–14). A következő versek (15–18, 25) azonban rámutatnak, hogy Jeruzsálem rosszul használta fel a szépségét, hiszen szajhálkodni kezdett a körülötte lévő nemzetekkel. Jeremiás beszél azokról, akik Jeruzsálemet nézik a Babilon kezétől elszenvedett bukása után, és ezt írja: „Ez volna a város, amelyről azt mondogatták: »A tökéletes szépség, az egész föld ujjongó öröme«” (Si 2:15; vö.: Zs 48:2; 50:2; Ézs 52:1). A Salamon által építtetett templom minden kétséget kizáróan egy csodálatos szépségű művészi munka volt, és úgy nevezték, hogy ’szent és szépséges ház’ (Ézs 64:11; 60:13).

A Salamon király idejében épített templommal kapcsolatban a referenciaművekben gyakran olvasható az, hogy az izraeliták állítólag nem voltak jártasak a művészetben, méghozzá olyannyira nem, hogy gyakorlatilag minden érdem a föníciaiaknak tulajdonítható. A beszámoló viszont rámutat, hogy Salamon csupán egyetlen föníciai mesterembert kért Hírám királytól, a kőfejtőkön, illetve a famunkásokon kívül, akik Hírám saját libanoni erdőiben dolgoztak (1Ki 5:6, 18; 2Kr 2:7–10). Ez a mesterember, akit szintén Hírámnak hívtak, félig izraeli, félig föníciai volt, és jártas volt az értékes fémek megmunkálásában, a szövésben és a vésésben. De a beszámoló utal Salamon saját mesterembereire, és Hírám király is beszél mind róluk, mind Salamon apjának, Dávidnak a mesterembereiről (2Kr 2:13, 14). A templom épületének és minden jellegzetességének a tervét Dávid adta át Salamonnak, és „Jehova éleslátást adott az egészhez. . ., az építési terv minden munkájához írásban, és ezt az ő kezéből [kapta]” (1Kr 28:11–19). Ezzel ellentétben a hűtlen Aház királynak nagyon megtetszett a Damaszkuszban lévő pogány oltár, ezért elküldte „az oltár tervét és a mintát” Urija papnak, hogy építse meg az oltár mását (2Ki 16:1–12).

Salamon király egy nagy elefántcsont trónt is készített, és bevonta arannyal. Ez egy egyedi kivitelezésű trón volt, és a kartámaszok mellett, valamint a trónhoz felvezető hat lépcsőn oroszlánszobrok álltak (1Ki 10:18–20). A Zsoltárok 45:8 arra utal, hogy a királyi palotához rengeteg elefántcsontot használtak. Izrael északi királyságában és annak fővárosában, Szamáriában, Aháb király idejében, és később is kétségtelenül nagyon népszerűek voltak az elefántcsontból készült vésetek a bútorokon, az elefántcsont burkolatok és egyéb művészi munkák (1Ki 22:39; Ám 3:12, 15; 6:4). A régészeti ásatások során rengeteg elefántcsontdarabot, elefántcsont táblát és burkolatdarabot találtak a palota feltételezett helyén. Néhányban volt arany-, lazurit- vagy üvegberakás is. Megiddóban kb. négyszáz olyan leletet találtak, melyek elefántcsontból vannak, beleértve művészien vésett burkolatdarabokat, elefántcsont berakásos dobozokat és játéktáblákat, melyek a becslések szerint kb. az i. e. XII. századból származnak.

Ezékiel egy látomásban azt látta, hogy a hitehagyott Jeruzsálemben a templom területén a falat mindenféle hüllő és más állatok ábrázolásával, valamint bálványokkal díszítették (Ez 8:10). A jelképes Oholibáról (a hűtlen Jeruzsálemről) pedig úgy beszélt, mint aki a káldeusok falra vésett ábrázolásait nézi, amelyeket narancsvörösre festettek (Ez 23:14; vö.: Jr 22:14).

A keresztények és a művészet: Pál a saját szemével látta a pompás athéni művészeti alkotásokat, amelyek témája leginkább a görög isteneknek és istennőknek bemutatott imádat volt. Az ottani hallgatóságának rámutatott, hogy mennyire ésszerűtlen, hogy az emberek – akik az igaz Istennek, a Teremtőnek köszönhetik az életüket – azt hiszik, hogy „az isteni Lény aranyhoz, ezüsthöz vagy kőhöz hasonló, olyasmihez, amit az emberi művészet és elgondolás formált meg” (Cs 17:29). Ezzel újfent rámutatott, hogy a művészi szépség – függetlenül attól, hogy mennyire impozáns vagy vonzó – önmagában még nem bizonyítja egy vallás igaz voltát. (Vö.: Jn 4:23, 24.)

Nincs feljegyzés, sem tárgyi lelet arról, hogy az első századi keresztények készítettek volna művészi munkákat. Csupán az i. sz. második és harmadik században vált szokássá, hogy a katakombák díszítésére festményeket és szobrokat készítettek a névleges keresztények. Ám az egyház és az állam összefonódása után, a negyedik századtól kezdődően már nagyobb hangsúlyt fektettek a művészetre. A művészeti alkotásaik idővel már felértek a pogány vallásokéval, illetve gyakran ezekből a vallásokból merítettek, vagy nyíltan ezeket utánozták, mind a szimbolikus ábrázolásban, mind a formában. Louis Réau, aki a párizsi Sorbonne Egyetem középkori művészettörténettel foglalkozó tanszékének a vezetője, az egyik művében (Iconographie de l’art chrétien. Párizs, 1955, I. köt. 10. o.) elmondja, hogy a művészettörténészek már nagyon régóta tudják, hogy a keresztény művészetben pogány jegyek is megfigyelhetők, és hogy ezért nem csupán a művészek hibáztathatók, hanem az egyház által követett irányelvek is. Az író rámutat (50. o.), hogy az egyház ahelyett, hogy valóban megtérítette volna a pogányokat, és segített volna nekik felhagyni a korábbi szokásaikkal és imádatukkal, inkább úgy döntött, hogy tiszteletben tartja „az ősi szokásokat, és tovább ápolja őket, egy új köntösben”.

Ezért nem meglepő, hogy az ókori Babilonban elterjedt állatövi jegyeket megtaláljuk a katedrálisokon is, például a Párizsban található Notre-Dame-on, ahol ezek az állatövi jegyek a bal oldali bejáratnál vannak ábrázolva, illetve a középen elhelyezett hatalmas rózsaablakon körbeveszik Máriát. (Vö.: Ézs 47:12–15.) Ehhez hasonlóan a szintén franciaországi auxerre-i katedrálisról szóló ismertetőben az olvasható, hogy a katedrális középső bejáratánál „a szobrász vegyesen ábrázolt pogány hősöket: Erószt [görögöknél a szerelem istene], amint mezítelenül alszik. . . Herkulest és egy szatírt [a görögök egyik félig isten, félig ember lényét]! A jobb alsó részen látható ábrázolás jelképezi a tékozló fiúról szóló példázatot.”

Hasonlóképpen a Rómában található Szent Péter-bazilika bejáratán nem csupán Krisztus és a „Szűz” ábrázolását lehet látni, hanem Ganümédészt is, akit „elragadott a sas”, hogy Zeusznak, az istenek királyának pohárnoka legyen, valamint „Lédát [Kasztór és Polüdeukész édesanyját], akit teherbe ejtett a hattyú alakjában megjelenő” Zeusz. Réau, folytatva a gondolatmenetet a pogány hatásokkal kapcsolatban, ezt kérdezi: „De mit is mondhatnánk a Vatikán legfontosabb kápolnájában, a Sixtus-kápolnában látható Utolsó Ítéletről, amelyen Michelangelo mezítelen Krisztusa úgy hajítja el a villámot, mint a mennydörgő Jupiter [a rómaiaknál az istenek atyja], és amelyen az elkárhozottak átkelnek a Sztüx vizén [a görögök hite szerint azon a folyón, amelyen a holtakat átszállítják] Kharón csónakjában?” Az író ezt mondja: „Az ilyen felsőbb helyről származó [vagyis a pápaság által jóváhagyott] mintát törvényszerűen mások is követték.”

Ahogyan az látható volt, a test szerinti Izraelben nem sok figyelmet szenteltek a művészetnek, és szinte alig tesznek említést róla azok a beszámolók, melyek az i. sz. első századi szellemi Izrael gyülekezetéről szólnak. Ők inkább az irodalom területén tűntek ki más népek közül, hiszen Isten felhasználta őket, hogy egy gyönyörű remekművet készítsenek el: a Bibliát. Ez a mű a szépségét a külsejének, illetve sokkal inkább a tartalmának köszönheti. Az ihletett írások olyanok, „mint aranyalmadíszek ezüstvéseteken”; olyan tündöklően közvetítik a kristálytiszta szellemi igazságokat, hogy az vetekszik a legszebb drágakövek fényével; olyan szóképeket használnak, melyek sokkal jobban visszaadják a látomásokban látott képeket, illetve más pompás és gyönyörű jeleneteket, mint ahogyan egy művész valaha is ábrázolni tudná azokat (Pl 25:11; 3:13–15; 4:7–9; 8:9, 10).