Jób

14 Az asszonytól született ember+

Rövid életű,+ és telve van nyugtalansággal.+

 2 Kinyílik, mint a virág, és levágják,+

Eliramodik, mint az árnyék,+ és nincs többé.

 3 Igen, ilyenre nyitottad föl szemedet,

És énvelem szállsz perbe.+

 4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból?+

Senki.

 5 Minthogy meg vannak határozva napjai,+

Nálad van hónapjainak száma;

Törvényt szabtál ki rá, melyen nem léphet túl.

 6 Fordítsd el róla tekinteted, hadd legyen nyugalma,+

Míg örömet nem talál, miként a béres az ő napjában.

 7 Hisz még a fának is van reménye:

Ha kivágják, újra sarjad,+

És nem vész el hajtása.

 8 Ha megvénül gyökere a földben,

És elhal a porban törzse,

 9 A víznek illatától kisarjad,+

S mint az új növény, ágat hajt.+

10 Az életerős férfi azonban meghal, és ott fekszik legyőzötten;

Elpusztul a földi ember, s hol van ő?+

11 Bizony eltűnnek a vizek a tengerből,

Elapad a folyó, és kiszárad.+

12 Az embernek is le kell feküdnie, és nem kel fel.+

Az ég enyészetéig fel nem ébrednek,+

S nem keltik fel őket álmukból.+

13 Ó, bárcsak elrejtenél a seolban,+

Rejtegetnél, míg el nem fordul haragod,

Bárcsak időt szabnál+ nekem, és megemlékeznél rólam!+

14 Ha meghal az életerős férfi, vajon élhet-e újra?+

Kényszerű szolgálatom minden napján várakozni fogok,+

Míg el nem jön szabadulásom.+

15 Szólítani fogsz, és én válaszolok neked.+

Vágyakozol majd kezed műve után.

16 Mert most lépteimet számlálod,+

Nem figyelsz másra, csak bűnömre.+

17 Tarsolyba van pecsételve lázadásom,+

Betapasztod vétkemet.

18 De a leszakadó hegy is szétomlik,

Még a szikla is elmozdul helyéről.

19 A köveket is elkoptatja a víz,

Elmossa a föld porát áradása.

Így veszted el a halandó ember reménységét.

20 Legyőzöd őt mindörökre, és elmegy;+

Eltorzítod arcát, úgy bocsátod el.

21 Fiait tisztesség éri, de ő nem tud róla;+

Jelentéktelenné válnak, de ő nem gondol rájuk.

22 Csak teste fáj, amíg van neki,

És lelke kesereg, amíg benne van.”