JÉZUS KRISZTUS

Isten Fiának neve és címe, amelyet a felkenetésétől fogva viselt a földön létekor.

A Jézus név (gör.: I·é·szuszʹ) a héber Jésua (v. teljesebb formában Jehó·suʹa) megfelelője; jelentése: ’Jehova megmentés’. Nem volt ritka név; akkoriban sok férfit hívtak így. Éppen ezért gyakran mással is kiegészítették, és például ezt mondták: „a názáreti Jézus” (Mk 10:47; Cs 2:22). A Krisztus megjelölés a görög Khri·sztoszʹ szóból ered, amely a héber Má·síʹach (Messiás) megfelelője, és azt jelenti, hogy ’Felkent’. Bár a ’felkent’ szót helyénvalóan másokra is alkalmazták Jézus előtt, például Mózesre, Áronra és Dávidra (Héb 11:24–26; 3Mó 4:3; 8:12; 2Sá 22:51), az állás, a tisztség vagy a szolgálat, amelyre felkenettek, csak előrevetítette Jézus Krisztus magasabb állását, tisztségét és szolgálatát. Ezért Jézus az, aki elsődlegesen és egyedülálló módon „a Krisztus, az élő Isten Fia” (Mt 16:16; lásd: KRISZTUS; MESSIÁS).

Emberré válása előtt: A Jézus Krisztusként ismertté vált személy nem itt a földön kezdte életét. Ő maga is beszélt arról, hogy mielőtt ember lett, az égben élt (Jn 3:13; 6:38, 62; 8:23, 42, 58). A János 1:1, 2-ből megtudjuk, hogy mi volt a neve az égben azelőtt, hogy Jézus lett: „Kezdetben volt a Szó [gör.: Loʹgosz], és a Szó az Istennél volt, és a Szó isten volt [„isteni volt”, AT; Mo; v. „isteni lény volt”, Böhmer; Stage ‹mindkettő német›]. Ez volt kezdetben az Istennél.” Jehova örökkévaló, és nem volt kezdete (Zs 90:2; Je 15:3), ezért itt annak a kijelentésnek, hogy a Szó ’kezdettől’ fogva Istennél volt, Jehova teremtési munkáinak a kezdetére kell utalnia. Ezt más bibliaversek is megerősítik, amelyek úgy azonosítják Jézust, mint aki „az egész teremtés elsőszülötte”, „Isten teremtésének kezdete” (Kol 1:15; Je 1:1; 3:14). A Szentírás tehát úgy beszél a Szóról (az emberré válása előtti Jézusról), mint Isten első teremtményéről, elsőszülött Fiáról.

Hogy Jehova valóban az Atyja és Életadója volt az elsőszülött Fiának, és hogy ez a Fiú így csakugyan Isten teremtménye volt, az Jézus szavaiból is világosan látható. Úgy utalt Istenre, mint az élete Forrására: „én az Atya miatt élek”. A szövegösszefüggés alapján ez azt jelentette, hogy az Atyjának köszönhette az életét, tőle kapta azt, ehhez hasonlóan a halandó emberek annak köszönhetően nyerhetnek életet, hogy hisznek Jézus váltságáldozatában (Jn 6:56, 57).

Ha az, amit napjaink tudósai a fizikai világegyetem koráról mondanak, akár csak megközelítőleg is pontos, akkor Jézus mint szellemteremtmény évmilliárdokkal az első ember megteremtése előtt lett megteremtve. (Vö.: Mi 5:2.) Az Atya ez által az elsőszülött szellemfiú által teremtett meg minden mást (Jn 1:3; Kol 1:16, 17). Ezek közé tartozott az a több millió szellemfiú is, akik Jehova Isten égi családját alkotják (Dá 7:9, 10; Je 5:11), továbbá a fizikai világegyetem a teremtményeivel együtt. Egyértelmű hát, hogy Jehova ennek az elsőszülött Fiúnak mondta: „Alkossunk embert a mi képmásunkra és hasonlatosságunkra” (1Mó 1:26). A teremtésnek mindezek az egyéb dolgai nemcsak „őáltala”, hanem „őérte” is teremttettek, hiszen ő az Isten Elsőszülöttje és ’mindenek örököse’ (Kol 1:16; Héb 1:2).

Szerepe a teremtésben: Az azonban, hogy a Fiú részt vett a teremtés munkáiban, még nem tette őt egyenrangú teremtővé az Atyjával. A teremtőerő Istentől jött a szent szelleme, vagyis a tevékeny ereje által (1Mó 1:2; Zs 33:6). Mivel Jehova minden élet Forrása, mindaz, ami él – akár látható, akár láthatatlan –, neki köszönheti a létét (Zs 36:9). A Fiú tehát nem egyenrangú teremtő, hanem felhatalmazott személy vagy eszköz volt, aki által Jehova, a Teremtő véghezvitte munkáit. Maga Jézus is Istennek tulajdonította a teremtést, ahogy a teljes Szentírás is (Mt 19:4–6; lásd: TEREMTÉS).

Megszemélyesített bölcsesség: Amit a Bibliában a Szóról olvasunk, az figyelemre méltóan egybevág a Példabeszédek 8:22–31 leírásával. Itt a bölcsesség meg van személyesítve, mintha beszélni és cselekedni tudna (Pl 8:1). Az i. sz. első századokban számos, magát keresztény írónak valló személy értette úgy, hogy ez a rész jelképes nyelvezettel Isten Fiára utal, annak emberré válása előtti állapotában. Az eddig megvizsgált írásszövegek fényében kétség sem fér hozzá, hogy ezt a Fiút Jehova ’hozta létre az ő útjának kezdetéül, legkorábbi műveként réges-régen’, és hogy a föld megteremtésekor a Fiú Jehova ’mellett volt mint mestermunkás’, ahogy azt a Példabeszédek könyvének fent említett versei leírják. Igaz, a héberben, amelyben (sok más nyelvhez hasonlóan) nemük van a főneveknek, a „bölcsesség” szó megfelelője mindig nőnemű, még akkor is, ha megszemélyesített bölcsességről van szó. Vagyis a nőnem használata nem zárja ki, hogy a bölcsesség Isten elsőszülött Fiát jelképezze. Ugyanígy abban a kijelentésben, hogy „az Isten szeretet” (1Jn 4:8), a „szeretet” szó görög megfelelője nőnemű, de ettől Isten még nem válik nőneművé. Salamon, aki a Példabeszédek könyvének nagy részét írta (Pl 1:1), a qó·heʹleth (egybegyűjtő) címet önmagára alkalmazta (Pr 1:1), pedig ez a szó is nőnemű.

A bölcsesség csak úgy válik nyilvánvalóvá, ha valahogyan kifejezésre juttatják. Isten a bölcsességét a teremtésben nyilvánította ki (Pl 3:19, 20), de ezt a Fia által tette. (Vö.: 1Ko 8:6.) Éppígy Istennek az emberiségre vonatkozó bölcs szándéka is a Fia, Jézus Krisztus által válik nyilvánvalóvá, benne összegződik. Ezért mondhatta az apostol, hogy Krisztus képviseli ’az Isten erejét és az Isten bölcsességét’, és hogy Krisztus Jézus „Istentől való bölcsesség lett nekünk, és igazságosság és megszenteltség és váltság általi szabadítás is” (1Ko 1:24, 30; vö.: 1Ko 2:7, 8; Pl 8:1, 10, 18–21).

Hogyan lehet Jézus az ’egyszülött Fiú’? Az, hogy Jézust a Biblia az ’egyszülött Fiúnak’ nevezi (Jn 1:14; 3:16, 18; 1Jn 4:9), nem jelenti azt, hogy a létrehozott többi szellemteremtmény nem volt Isten fia, hiszen őket is fiaknak nevezi a Szentírás (1Mó 6:2, 4; Jób 1:6; 2:1; 38:4–7). Mivel azonban az elsőszülött Fiú az egyetlen olyan teremtmény, akit az Atyja közvetlenül teremtett, egyedülálló volt, és különbözött Isten összes többi fiától, hiszen őket Jehova kivétel nélkül az elsőszülött Fia által teremtette, vagyis hívta életre. A „Szó” tehát egy sajátos értelemben volt Jehova ’egyszülött Fia’, mint ahogy Izsák is egy sajátos értelemben volt Ábrahám ’egyszülött fia’ – apjának ugyanis már volt egy fia, csak nem Sárától, a feleségétől (Héb 11:17; 1Mó 16:15).

Miért hívják ’a Szónak’? „A Szó” (Jn 1:1) mint név – vagy esetleg cím – minden bizonnyal azt a tevékenységet jelöli, amelyet Isten elsőszülött Fia a többi értelmes teremtmény létrehozása után végzett. Hasonló gondolattal találkozunk a 2Mózes 4:16-ban is. Jehova a következőt mondja Mózesnek a testvérével, Áronnal kapcsolatban: „ő majd beszél helyetted a népnek; ő lesz a te szád, te pedig Isten gyanánt leszel neki.” Áron tehát Mózes ’szája’ gyanánt szolgált, ő volt Isten legfőbb földi képviselőjének a szószólója. Hasonló volt a helyzet a Szóval, vagyis a Logosszal is, aki később Jézus Krisztus lett. Jehova nyilvánvalóan azzal bízta meg a Fiát, hogy tudnivalókat és útmutatásokat közöljön a családjához tartozó többi szellemfiúval. Akkor is ezt a Fiút használta fel, amikor a földön élő emberekkel közölte üzenetét. Maga Jézus is kifejezte, hogy ő Isten Szava, vagyis Szószólója, amikor ezt mondta zsidó hallgatóinak: „Amit tanítok, az nem az enyém, hanem azé, aki küldött engem. Ha valaki cselekedni kívánja az Ő akaratát, tudni fogja a tanításról, hogy az Istentől van-e, vagy csak magamtól szólok” (Jn 7:16, 17; vö.: Jn 12:50; 18:37).

Jézus, mint a Szó, az emberré válása előtti időkben kétségtelenül sokszor lépett kapcsolatba földön élő személyekkel Jehova Szószólójaként. Egyes írásszövegek ugyan úgy utalnak Jehovára, mintha közvetlenül szólt volna emberekhez, más versekből azonban kiderül, hogy ezt angyali képviselő által tette. (Vö. a 2Mó 3:2–4-et a Cs 7:30, 35-tel; továbbá: 1Mó 16:7–11, 13; 22:1, 11, 12, 15–18.) Ésszerű úgy következtetni, hogy a legtöbb ilyen esetben a Szó által beszélt. Ez történhetett Édenben is, mert a három olyan alkalomból, amikor a leírás szerint Isten beszélt, kettő egyértelműen arra utal, hogy valaki ott volt mellette, kétségtelenül a Fia (1Mó 1:26–30; 2:16, 17; 3:8–19, 22). Az az angyal tehát, aki átvezette az izraelitákat a pusztaságon, és akinek a szavára feltétlenül hallgatniuk kellett, mert ’Jehova neve volt benne’, Isten Fia, a Szó lehetett (2Mó 23:20–23; vö.: Jzs 5:13–15).

Ez nem jelenti azt, hogy a Szó volt Jehova egyetlen angyali képviselője, aki által beszélt. A Cselekedetek 7:53, a Galácia 3:19 és a Héberek 2:2, 3 ihletett kijelentéseiből világosan láthatjuk, hogy Isten a törvényszövetség törvényeit nem az Elsőszülöttje által, hanem más angyalfiai által adta Mózesnek.

Jézus az égi dicsőségbe való visszatérése óta ismét viseli „az Isten Szava” nevet (Je 19:13, 16).

Miért van az, hogy némelyik bibliafordítás ’Istennek’ mondja Jézust, más fordítások szerint viszont egy „isten” volt?

Egyes fordítások így adják vissza a János 1:1-et: „Kezdetben volt az Ige [Szó], és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige.” A görög szöveg szó szerint ezt mondja: „Kezdetben volt a szó, és a szó az isten irányában volt, és isten volt a szó.” A nagybetűket a fordítónak annak a nyelvnek a kívánalmai szerint kell alkalmaznia, amelyre átülteti a szöveget. Amikor „az isten” részt fordítja, teljesen helyénvaló nagy kezdőbetűvel írnia „Isten”-t, hiszen a mindenható Istenre kell utalnia, akinél a Szó volt. A második „isten” szó azonban már nem írható ugyanilyen indokkal nagy kezdőbetűvel.

Az Új világ fordítás úgy adja vissza ezt az írásszöveget, hogy „kezdetben volt a Szó, és a Szó az Istennél volt, és a Szó isten volt.” Először is, érdemes megjegyezni, hogy ez az írásszöveg azt mondja, hogy a Szó „az Istennél” volt, tehát lehetetlen, hogy ő maga volt az Isten, mármint a mindenható Isten. (Figyeljük meg a 2. v.-et is, amely szükségtelen volna, ha az 1. v. szerint a Szó csakugyan az Isten lett volna.) Lényeges még, hogy az „isten” szó megfelelője (gör.: the·oszʹ) másodszor az „az” (gör.: ho) határozott névelő nélkül jelenik meg a versben. Erre vonatkozólag Ernst Haenchen a következőket írja egy szövegmagyarázatában, amely a János evangéliumával foglalkozik (1–6. fejezet): „A [the·oszʹ] és a [ho the·oszʹ] (’isten, isteni’; illetve ’az Isten’) nem volt ugyanaz akkoriban . . . Az igazság az, hogy. . . az evangéliumíró számára csak az Atya volt »Isten« ([ho the·oszʹ]; vö.: 17:3), »a Fiú« pedig alá volt rendelve neki (vö.: 14:28). Erre azonban csak közvetetten utal a szövegrész, mert itt a hangsúly az egymáshoz való közelségükön van . . . A zsidó és a keresztény monoteizmusban teljesen elképzelhető volt, hogy olyan isteni lényekről beszéljenek, akik Isten mellett és neki alárendelve léteznek, de nem ugyanazok, mint ő. A Fil 2:6–10 is ezt igazolja. Ebben a szövegrészben Pál épp egy ilyen isteni lényről ír, aki később emberré lett Jézus Krisztus személyében. . . Így tehát sem a Filippi levélben, sem a János 1:1-ben nem egy olyan kapcsolatról van szó, amelyben két személy valójában egy személy, hanem két különböző egyén egységéről” (Das Johannesevangelium. Tübingen, 1980, 116. o.).

Haenchen, miután leírja, hogy a János 1:1c-t úgy is lehet fordítani, hogy „és isteni (természetű) volt a Szó”, kijelenti még: „Ebben az esetben a »volt« ige ([én]) egyszerűen az állítmány része, így az állítmánykiegészítő főnév is több figyelmet érdemel: a [the·oszʹ] nem ugyanaz, mint a [ho the·oszʹ] (az ’isteni’ nem ugyanaz, mint ’Isten’)” (110–111. o.). Mélyrehatóan fejtegetve ezt a részt, Philip B. Harner rámutatott, hogy a János 1:1 úgy épül fel nyelvtanilag, hogy az igét itt egy névelő nélkül használt állítmánykiegészítő előzi meg, vagyis egy olyan állítmánykiegészítő főnév, amely előtt nincsen határozott névelő („az”). Ez a szerkezet elsősorban minősítő értelmű, és arra utal, hogy „a logosznak theosztermészete van”. Hozzátette még: „Úgy gondolom, hogy a János 1:1-ben az állítmány minősítő értelme annyira meghatározó, hogy a főnév [the·oszʹ] nem tekinthető határozottnak” (Journal of Biblical Literature. 1973, 85., 87. o.). Más fordítók is felismerték, hogy a görög kifejezés minősítő értelmű, és hogy a Szónak a természetét írja le, ezért így fordítják ezt a részt: „a Szó isteni volt” (AT; Sd; vö.: Mo; lásd: ÚV, 1821–1822. o.).

A Héber Iratok következetesen és világosan kijelenti, hogy csak egyvalaki van, aki mindenható Isten, mindenek Teremtője és a Legfelségesebb, és őt Jehovának hívják (1Mó 17:1; Ézs 45:18; Zs 83:18). Ezért mondhatta Mózes Izrael nemzetének: „Jehova, a mi Istenünk e g y Jehova. Szeresd Jehovát, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes életerődből” (5Mó 6:4, 5). A Keresztény Görög Iratok nem mond ellent ennek a tanításnak, amelyet Isten szolgái már több ezer éve elfogadtak és hittel vallottak, hanem alátámasztják (Mk 12:29; Ró 3:29, 30; 1Ko 8:6; Ef 4:4–6; 1Ti 2:5). Maga Jézus Krisztus kijelentette, hogy ’az Atya nagyobb nála’, és Istenének, ’az egyedüli igaz Istennek’ nevezte (Jn 14:28; 17:3; 20:17; Mk 15:34; Je 1:1; 3:12). Többször is kifejezte, hogy ő kisebb az Atyjánál, és hogy alá van rendelve neki (Mt 4:9, 10; 20:23; Lk 22:41, 42; Jn 5:19; 8:42; 13:16). Az apostolai még az égbe menetele után is úgy utaltak rá, mint aki kisebb az Atyánál (1Ko 11:3; 15:20, 24–28; 1Pt 1:3; 1Jn 2:1; 4:9, 10).

Ezek a tények azt mutatják, hogy a János 1:1-nek az a fordítása, hogy „a Szó isten volt”, szilárd alapokon nyugszik. Mivel a Szó kimagasló állást tölt be Isten teremtményei között az Elsőszülöttként – aki által Isten mindent megteremtett – és Isten Szószólójaként, jó okkal mondhatjuk, hogy ő egy „isten”, vagyis egy hatalmas személy. Az Ézsaiás 9:6-ban levő messiási prófécia megjövendölte, hogy ’Erős Istennek’ – de nem a mindenható Istennek – fogják hívni, és hogy ő lesz az ’Örökkévaló Atyja’ mindazoknak, akiknek kiváltságuk lesz az alattvalóiként élni. Mindezt Atyjának, „a seregek Jehovájának” a buzgalma viszi véghez (Ézs 9:7). Nyugodtan kijelenthetjük, hogy ha a Biblia Isten ellenségét, Sátánt, az Ördögöt ’istennek’ nevezi (2Ko 4:4) az emberek és démonok feletti uralma miatt (1Jn 5:19; Lk 11:14–18), akkor Isten elsőszülött Fiát sokkal inkább indokolt és helyénvaló ’istennek’, ’az egyszülött istennek’ nevezni, ahogy azt a János 1:18 mondja a legmegbízhatóbb kéziratokban.

Amikor ellenségei azzal vádolták Jézust, hogy ’istenné teszi magát’, ő így válaszolt: „Nincs-e megírva a Törvényetekben: »Én mondtam: ,Istenek vagytok.’« Ha »isteneknek« nevezte azokat, akik ellen az Isten szava szólt – és az Írás nem tehető semmissé –, akkor nekem, akit az Atya megszentelt, és elküldött a világba, azt mondjátok: »Káromlást szólsz«, mert azt mondtam: az Isten Fia vagyok?” (Jn 10:31–37). Jézus itt a 82. zsoltárból idézett, amely ’isteneknek’ hívja azokat az emberi bírákat, akiket Isten elítélt, mert nem szolgáltattak igazságot (Zs 82:1, 2, 6, 7). Rámutatott tehát, hogy mennyire oktalan őt istenkáromlással vádolni azért, mert Isten Fiának – nem is Istennek – jelentette ki magát.

Amiatt vádolták istenkáromlással, mert a következőt mondta: „Én és az Atya egyek vagyunk” (Jn 10:30). Az azonban, hogy nem mondta magát az Atyának vagy az Istennek, világosan kiderül a válaszából, amellyel részben már foglalkoztunk. Az egységet, amelyre utalt, a szövegösszefüggés fényében kell értelmezni. Jézus a cselekedeteiről beszélt, és arról, hogy miként gondoskodik az őt követő ’juhokról’. Mind a tettei, mind a szavai azt igazolták, hogy közötte és az Atyja között egység és összhang van, nyoma sincs a megosztottságnak. Ezt emelte ki a továbbiakban is a válasza (Jn 10:25, 26, 37, 38; vö.: Jn 4:34; 5:30; 6:38–40; 8:16–18). Ami a ’juhait’ illeti, ő és az Atyja abban is egységesek, hogy megvédik ezeket a juhokhoz hasonló embereket, és az örök életre vezetik őket (Jn 10:27–29; vö.: Ez 34:23, 24). Az ima, amelyet azért mondott, hogy minden tanítványa – az eljövendők is – egységes legyen, azt mutatja, hogy a közötte és az Atyja közötti egység nem azt jelenti, hogy ők egy és ugyanaz a személy, hanem hogy egyazon szándék vezeti őket, és ugyanúgy cselekednek. Így válik lehetővé, hogy Jézus tanítványai „mindnyájan egyek legyenek”, amiképpen ő és az Atyja egyek (Jn 17:20–23).

Ezzel összhangban Jézus a következőket mondta Tamás kérdésére: „Ha engem megismertetek volna, az Atyámat is megismertétek volna; mostantól fogva ismeritek őt, és láttátok őt”, majd Fülöp szavaira reagálva hozzátette: „Aki engem látott, látta az Atyát is” (Jn 14:5–9). Az ezutáni érveléséből is kitűnik, hogy mindez azért volt, mert hűen képviselte az Atyját, közölte az Atyja szavait, és végezte az Atyja munkáját (Jn 14:10, 11; vö.: Jn 12:28, 44–49). Ugyanekkor, vagyis a halála éjszakáján, és ugyanezeknek a tanítványainak mondta: „az Atya nagyobb nálam” (Jn 14:28).

Más bibliai példák fényében is megérthetjük, hogy a tanítványok miként ’látták’ az Atyát Jézusban. Jákob például ezt mondta Ézsaunak: „úgy tekintettem arcodat, mintha Isten arcát látnám, hiszen szívesen fogadtál.” Azért fogalmazott így, mert Ézsau reagálása összhangban volt azzal, amit ő, mármint Jákob kért imában Istentől (1Mó 33:9–11; 32:9–12). Vagy miután Isten a szélviharból feltett Jóbnak néhány kérdést, hogy az tisztábban értse a dolgokat, Jób ezt mondta: „Eddig csak hírből hallottam felőled, most azonban saját szememmel látlak” (Jób 38:1; 42:5; lásd még: Bí 13:21, 22). ’Szívének szeme’ tehát megvilágosíttatott. (Vö.: Ef 1:18.) Amikor Jézus arra utalt, hogy látják az Atyát, ezt jelképesen értette, nem szó szerint, ami egyértelműen kiderül a János 6:45-ben olvasható szavaiból, és abból is, amit János jóval Jézus halála után írt: „Istent e g y ember sem látta soha; az egyszülött isten, aki az Atya keblénél van, az szolgált felőle magyarázattal” (Jn 1:18; 1Jn 4:12).

Miért mondta azt Tamás Jézusnak, hogy „Uram és Istenem!”?

Amikor Jézus megjelent Tamásnak és a többi apostolnak, és eloszlatta Tamás kételyeit a feltámadásával kapcsolatban, a már meggyőzött apostol ezt mondta neki fennhangon: „Uram és Istenem!” – szó szerinti fordításban: „Az Úr enyém és az Isten [ho The·oszʹ] enyém!” (Jn 20:24–29). Vannak tudósok, akik ezt a kijelentést egy olyan, megdöbbenést kifejező kiáltásnak tekintik, amelyet Jézushoz intéztek ugyan, de amely valójában Istennek, az Atyjának szólt. Mások viszont azt állítják, hogy az eredeti görög szerint ezeket a szavakat úgy kell értelmezni, mint amelyek Jézusnak szólnak. Még ha így volna is, az „Uram és Istenem!” kifejezésnek összhangban kell lennie az ihletett Írások többi részével. A feljegyzés szerint Jézus korábban ezt üzente a tanítványainak: „Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Nincs okunk tehát azt hinni, hogy Tamás Jézust gondolta volna a mindenható Istennek (Jn 20:17). Maga János, miután leírta Tamás és a feltámasztott Jézus találkozását, a következőket írta erről és a hasonló beszámolókról: „Ezek azonban azért lettek leírva, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és hogy mivel hisztek, életetek legyen a neve által” (Jn 20:30, 31).

Tamás tehát olyan értelemben szólíthatta Jézust ’Istenének’, hogy Jézus egy „isten” volt, de nem a mindenható Isten, és nem az ’egyedüli igaz Isten’, akihez Jézus gyakran imádkozott úgy, hogy az apostol is hallotta (Jn 17:1–3). De az is elképzelhető, hogy az „Istenem” megszólítást ahhoz hasonlóan alkalmazta Jézusra, ahogy az ősatyái éltek vele az általa is jól ismert Héber Iratok feljegyzései szerint. Nem egy esetben megtörtént, hogy amikor Jehova angyali követei embereket látogattak meg, illetve szólítottak meg, ezek a személyek – vagy olykor az eseményt lejegyző bibliaíró – úgy feleltek az angyali követnek, vagy úgy beszéltek róla, mintha ő maga lett volna Jehova Isten. (Vö.: 1Mó 16:7–11, 13; 18:1–5, 22–33; 32:24–30; Bí 6:11–15; 13:20–22.) Ez azért volt így, mert az angyali követ Jehovát képviselve cselekedett, az ő nevében beszélt, esetleg úgy, hogy az egyes szám első személyű névmást használta, és még ezt is mondhatta: ’Én vagyok az igaz Isten’ (1Mó 31:11–13; Bí 2:1–5). Tamás tehát ilyen értelemben beszélhetett Jézushoz mint ’Istenéhez’, elismerve vagy megvallva, hogy Jézus az igaz Isten képviselője és szószólója. Akárhogy volt is, a szavai semmiképpen sem állnak ellentétben azzal a világos kijelentéssel, amelyet maga is hallott Jézustól: „az Atya nagyobb nálam” (Jn 14:28).

Megszületik a földön: Mielőtt Jézus megszületett a földön, angyalok jelentek meg ezen a bolygón emberi formában, nyilván az alkalomnak megfelelő anyagi testet öltve, majd a feladatuk végeztével levetették ezt a testet (1Mó 19:1–3; Bí 6:20–22; 13:15–20). Megmaradtak tehát szellemteremtményeknek, csak átmenetileg volt fizikai testük. Isten Fiával azonban nem ez volt a helyzet, amikor lejött a földre, hogy emberré váljon Jézusként. A János 1:14 kijelenti, hogy „a Szó. . . testté lett, és közöttünk lakozott”. Ezért nevezhette magát ’az Emberfiának’ (Jn 1:51; 3:14, 15). Némelyek mindamellett felhívják a figyelmet a „közöttünk lakozott [szó szerint: ’sátorozott’]” kifejezésre, és azt állítják, hogy Jézus eszerint nem igazi ember volt, hanem testet öltött szellem. Csakhogy Péter apostol is hasonló kifejezéssel utalt önmagára, noha nyilván nem volt testet öltött szellem (2Pt 1:13, 14).

Az ihletett Írás így szól: „Jézus Krisztus születése pedig így történt: Anyja, Mária, amikor jegyben járt Józseffel, várandósnak találtatott a szent szellemtől, még mielőtt egybekeltek” (Mt 1:18). Ezt megelőzően Jehova angyali követe tudatta a szűz lánnyal, Máriával, hogy ’foganni fog méhében’, mert Isten szent szelleme leszáll rá, és beárnyékolja őt Isten ereje (Lk 1:30, 31, 34, 35). A megszületett gyermek így megőrizte identitását, tehát ugyanaz a személy volt, mint aki az égben élt a Szóként, ugyanakkor ténylegesen Máriának a fia volt, tehát Mária ősatyáinak, Ábrahámnak, Izsáknak, Jákobnak, Júdának és Dávid királynak az igazi leszármazottja és a nekik tett isteni ígéretek törvényes örököse (1Mó 22:15–18; 26:24; 28:10–14; 49:10; 2Sá 7:8, 11–16; Lk 3:23–34; lásd: JÉZUS KRISZTUS NEMZETSÉGTÁBLÁZATA). Valószínű tehát, hogy a világra jött gyermek bizonyos testi vonásaiban hasonlított zsidó édesanyjára.

Mária a bűnös Ádám leszármazottjaként maga is tökéletlen és bűnös volt. Felmerül hát a kérdés, hogy Jézus, az ’elsőszülött’ gyermeke (Lk 2:7) hogyan lehetett tökéletes és bűntelen fizikai testben. Bár a genetikusok ma már sok mindent tudnak az öröklődés törvényeiről, valamint a domináns és recesszív jellemvonásokról, azt nem tudják, hogy mi történik, ha a tökéletes egyesül a tökéletlennel, ahogy az Jézus fogantatásakor történt. Akárhogy történt is, Isten szent szelleme biztosította, hogy Isten szándéka beteljesedjen. Ahogy Gábriel angyal megmondta Máriának, „a Legfelségesebb ereje” árnyékolta be őt, így a megszületett gyermek szent volt: Isten Fia. Isten szent szelleme mondhatni védőfalként emelkedett már a fogantatás pillanatától kezdve, hogy semmiféle tökéletlenség vagy ártalmas erő ne tudja károsan befolyásolni az embrió fejlődését (Lk 1:35).

Mivel Jézus születését Isten szent szelleme tette lehetővé, Jézus az emberi életét égi Atyjának köszönhette, és nem egy embernek, mondjuk a nevelőapjának, Józsefnek (Mt 2:13–15; Lk 3:23). Ahogy a Héberek 10:5 kijelenti, Jehova Isten ’testet készített neki’, ő pedig a fogantatásától fogva csakugyan „beszennyezetlen, a bűnösöktől elkülönített” volt (Héb 7:26; vö.: Jn 8:46; 1Pt 2:21, 22).

Éppen ezért az Ézsaiás 52:14-ben található messiási prófécia, amely ’eltorzult külsejéről’ ír, csak jelképesen utalhat Jézusra, a Messiásra. (Vö. ugyanennek a fejezetnek a 7. v.-ével.) Jézus Krisztus tökéletes volt testében, de az igazság és igazságosság üzenete, amelyet bátran hirdetett, ellenszenvessé tette őt képmutató ellenségei szemében. Ezek – ahogy hangot is adtak neki – Belzebub küldöttét látták benne, egy démonos embert, egy istenkáromló csalót (Mt 12:24; 27:39–43; Jn 8:48; 15:17–25). Így volt ez később Jézus tanítványaival is, akik az általuk hirdetett üzenet miatt az élet „jó illata” voltak a fogékony emberek számára, ellenben a halál illata azoknak, akik elutasították az üzenetüket (2Ko 2:14–16).

Mikor született, és meddig tartott a szolgálata? Jézus kétségkívül i. e. 2 etánim havában (szeptember–október) született; i. sz. 29-ben körülbelül ugyanebben az időben keresztelkedett meg; és i. sz. 33 tavaszán, niszán hó (március–április) 14-én, pénteken délután 3 óra tájban halt meg. Ezek a dátumok a következőképpen bizonyíthatók:

Jézus mintegy hat hónappal rokona, (Keresztelő) János születése után jött a világra, amikor Augustus (Augusztusz) uralkodott római császárként (i. e. 31 – i. sz. 14), Kviríniusz volt Szíria kormányzója (kormányzásának valószínűsíthető idejét lásd az ÖSSZEÍRÁS cikkben), és amikor Nagy Heródes Júdea feletti uralkodása már a vége felé járt (Mt 2:1, 13, 20–22; Lk 1:24–31, 36; 2:1, 2, 7).

Jézus születésének ideje Heródes halálával egybevetve: Bár Heródes halálának az ideje vita tárgya, számos bizonyíték utal az i. e. 1. évre. (Lásd: HERÓDES 1.: Halálának időpontja; KRONOLÓGIA: Holdfogyatkozások.) Jézus születése és Heródes halála között sok minden történt: Jézust körülmetélték a nyolcadik napon (Lk 2:21); a születésétől számított 40 nap elteltével elvitték a jeruzsálemi templomba (Lk 2:22, 23; 3Mó 12:1–4, 8); asztrológusok jöttek a „keleti vidékekről” Betlehembe (ahol Jézus már nem jászolban feküdt, hanem egy házban volt) (Mt 2:1–11; vö.: Lk 2:7, 15, 16); József és Mária Egyiptomba menekültek a kisgyermekkel (Mt 2:13–15); Heródes ezután rájött, hogy az asztrológusok nem követték az utasításait, és ezután megöletett minden kétévesnél fiatalabb fiút Betlehemben és környékén (Jézus tehát ekkor már nem volt újszülött csecsemő) (Mt 2:16–18). Ha Jézus i. e. 2 őszén született, akkor elég idő volt arra, hogy mindezek az események megtörténjenek a születése és Heródes halála között, amely i. e. 1-ben következhetett be. De más oka is van annak, amiért Jézus születését i. e. 2-re tehetjük.

János szolgálatával egybevetve: Az ennek a résznek az elején megadott időpontokat a Lukács 3:1–3 is alátámasztja, mert megtudhatjuk belőle, hogy Keresztelő János „Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében” kezdett el prédikálni és keresztelni. Ez a 15. esztendő i. sz. 28 második felétől i. sz. 29 augusztusáig vagy szeptemberéig tartott. (Lásd: TIBÉRIUSZ.) Jézus valamikor János szolgálata idején elment Jánoshoz és megkeresztelkedett, majd ’mintegy harmincévesen’ elkezdte a szolgálatát (Lk 3:21–23). Harmincéves korában – ennyi idős volt Dávid is, amikor király lett – már nem volt alárendelve emberi szüleinek (2Sá 5:4, 5; vö.: Lk 2:51).

A 4Mózes 4:1–3, 22, 23, 29, 30 szerint a törvényszövetség hatálya alatt azok, akik a szentélynél szolgáltak, ’harmincéves’ kortól kezdték meg a szolgálatukat. Ésszerű, hogy Keresztelő János, aki lévita volt, és egy pap fia, ebben a korban kezdje el a szolgálatát – persze nem a templomban, hanem abban a különleges megbízatásban, amelyet Jehova jelölt ki neki (Lk 1:1–17, 67, 76–79). Mivel a Biblia a János és Jézus közötti korkülönbséget konkrétan megemlíti (kétszer is), és ugyanennyi idő telt el a között a két esemény között is, hogy Jehova angyala megjelent és bejelentette az egyik, majd a másik fiú születését (Lk 1.), jó okkal következtethetünk arra, hogy a szolgálatuk is hasonló időrendet követett, tehát hogy Jézus hat hónappal később kezdte el a szolgálatát, mint János (az előfutára).

Ez alapján János 30 évesen kezdte el a szolgálatát, ami Tiberius (Tibériusz) 15. évében történt, tehát a születése az i. e. 3. év második fele és az i. e. 2. év augusztusa vagy szeptembere közé esett, Jézus pedig mintegy hat hónappal később született meg.

Bizonyítékok a három és fél éves szolgálatra: A további kronológiai bizonyítékok alapján még pontosabb végkövetkeztetésre juthatunk. Ezek a bizonyítékok Jézus szolgálatának a hosszúságára és halálának az idejére vonatkoznak. A Dániel 9:24–27-ben található prófécia (amelyet a HETVEN HÉT c. szócikk tárgyal részletesen) rámutat, hogy a Messiás a 70. „[év]hét” elején jelenik meg (Dá 9:25), és hogy az utolsó hét közepén, vagyis „felén” áldozati halált hal, miáltal hatályon kívül helyezi a törvényszövetségben előírt áldozatokat és ajándékfelajánlásokat (Dá 9:26, 27; vö.: Héb 9:9–14; 10:1–10). Ez azt jelentette, hogy Jézus Krisztus szolgálata három és fél évig (egy hét évből álló „hét” feléig) fog tartani.

Ha Jézus szolgálata három és fél évig tartott, és a halála a pászka idején következett be, akkor ez alatt az időszak alatt összesen négy pászkának kellett lennie. A négy pászkára vonatkozó bizonyítékok megtalálhatók a János 2:13; 5:1; 6:4 és 13:1-ben. A János 5:1 nem említi ugyan név szerint a pászkát, csak azt mondja, hogy „ünnepük [némely régi kézirat szerint „az ünnepük”] volt a zsidóknak”, de jó okunk van úgy következtetni, hogy itt a pászkáról, és nem valami más, évenkénti ünnepről van szó.

Korábban, a János 4:35 szerint Jézus azt mondta, hogy „még négy hónap, és jön az aratás”. Az aratási időszak, főleg az árpáé, a pászka ideje (niszán 14.) körül kezdődött. Jézus tehát négy hónappal korábban, vagyis kiszlév hónap (november–december) táján tehette ezt a kijelentést. A száműzetés utáni ünnep, a felavatás ünnepe kiszlév hónapban volt ugyan, de nem tartozott azokhoz a nagy ünnepekhez, amelyeket Jeruzsálemben kellett megtartani (2Mó 23:14–17; 3Mó 23:4–44). A zsidó hagyomány szerint az ünnepre az ország minden részén megtalálható sok-sok zsinagógában került sor. (Lásd: FELAVATÁS ÜNNEPE.) Később, a János 10:22 külön utal rá, hogy Jézus részt vett egy ilyen felavatási ünnepen Jeruzsálemben, de láthatólag már az azt megelőző lombsátorünneptől fogva azon a területen tartózkodott, tehát nem a felavatás ünnepe miatt ment oda. A János 5:1 viszont világosan arra mutat, hogy Jézus pontosan a ’zsidók ünnepe’ miatt ment Galileából (Jn 4:54) Jeruzsálembe.

Az egyetlen másik ünnep, amely kiszlév hónap és a pászka ideje közé esett, a púrim volt, amelyre adár hónapban (február–március) került sor, kb. egy hónappal a pászka előtt. A száműzetés utáni púrim ünnepét azonban ugyancsak magánotthonokban és a zsinagógákban tartották meg országszerte. (Lásd: PÚRIM.) Így tehát a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a János 5:1-ben említett ’zsidók ünnepe’ a pászka volt, Jézus pedig betartotta Isten Izraelnek adott törvényét, és ott volt Jeruzsálemben. Igaz, János ezután csak kevés eseményt jegyez fel, mielőtt megemlíti a következő pászkát (Jn 6:4), de ha megfigyeljük a „Jézus földi életének főbb eseményei” c. táblázatot, láthatjuk, hogy az apostol igen röviden írt Jézus korai szolgálatáról, ugyanis sok mindent kihagyott, amivel a másik három evangéliumíró már foglalkozott. Jézus eseménydús tevékenysége, ahogy azt a többi evangéliumíró (Máté, Márk és Lukács) megörökítette, lényegében megerősíti azt a következtetést, hogy a János 2:13-ban és 6:4-ben feljegyzett évenkénti pászkák között csakugyan volt még egy másik is.

Halálának ideje: Jézus Krisztus tavasszal, a zsidó naptár szerinti niszán (v. abib) hónap 14-én, a pászka napján halt meg (Mt 26:2; Jn 13:1–3; 2Mó 12:1–6; 13:4). Abban az évben a pászka a hét hatodik napjára esett (amelyet a zsidók a csütörtöki naplementétől a pénteki naplementéig számítottak). Ez egyértelműen kiderül a János 19:31-ből, amely szerint a következő nap „nagy” sabbat volt. A pászka utáni nap mindig sabbatnak számított, függetlenül attól, hogy a hét melyik napjára esett (3Mó 23:5–7). Ha azonban ez a különleges sabbat egybeesett a rendes sabbattal (a hét hetedik napjával), akkor ’nagynak’ mondták. Jézus tehát niszán hónap 14-én, pénteken halt meg, délután 3 óra körül (Lk 23:44–46).

Összegezve a bizonyítékokat: Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy mivel Jézus tavasszal, niszán hónapban halt meg, a szolgálatának – amely a Dániel 9:24–27 fényében három és fél évvel korábban vette kezdetét – ősszel kellett elkezdődnie, etánim hónap (szeptember–október) táján. Ebből viszont arra következtethetünk, hogy János szolgálatának (amely Tiberius 15. évében vette kezdetét) i. sz. 29 tavaszán kellett elkezdődnie. Ennélfogva János i. e. 2 tavaszán, Jézus pedig mintegy hat hónappal később, i. e. 2 őszén született. Jézus körülbelül 30 évvel később, i. sz. 29 őszén kezdett el szolgálni, és i. sz. 33-ban halt meg (tavasszal, niszán hónap 14-én, ahogy a fentiekben láthattuk).

Nem támasztható alá, hogy télen született: Azt a népszerű nézetet tehát, hogy Jézus december 25-én született, nem támasztja alá a Szentírás. Ahogy arra sok forrásmű rámutat, ez a nap egy pogány ünnepre vezethető vissza. A december 25-ei ünnep eredetéről a jezsuita tudós, Urbanus Holzmeister a következőket írta:

„Ma már széles körben elismerik, hogy december 25-ének a megünneplése arra az ünnepre vezethető vissza, amelyet a pogányok tartottak meg ezen a napon. Petavius [francia jezsuita tudós, 1583–1652] helytállóan jegyezte meg, hogy december 25-én »a legyőzhetetlen Nap születésnapját« ünnepelték.

Tanúbizonyságok erre az ünnepre: a) Furius Dionysius Philocalus [i. sz.] 354-ben összeállított naptára, amelyben ez áll: »December 25-e a legyőzhetetlen (Nap) Sz(ületésnapja).« b) Antiochus asztrológus ([i. sz.] 200 táján összeállított) naptára: »December hó. . . 25-e. . . A Nap születésnapja; hosszabbodik a nappal.« c) Julianus császár [Julianus Apostata, császár i. sz. 361–363] ajánlotta azokat a játékokat, amelyeket év végén »a legyőzhetetlen Napnak« nevezett Nap tiszteletére rendeztek meg” (Chronologia vitae Christi. Pontificium Institutum Biblicum, Róma, 1933, 46. o.).

December 25-e egy tévesen meghatározott nap, és ezt talán az a bibliai tény bizonyítja a legjobban, hogy Jézus születésének az éjszakáján a pásztorok a mezőn voltak, ott őrizték nyájaikat (Lk 2:8, 12). Az esős évszak már ősszel, bul hónapban (október–november) beállt (5Mó 11:14), és a nyájakat védett helyre vitték éjszakára. A következő hónap, kiszlév (a zsidó naptár kilencedik hónapja, november–december) hideg és esős volt (Jr 36:22; Ezs 10:9, 13), tébet (december–január) pedig az év legalacsonyabb hőmérsékleteit hozta, ilyenkor a magasabban fekvő vidékeken olykor havazott is. Az tehát, hogy a pásztorok éjjel a mezőn tartózkodtak, összhangban van azokkal a bizonyítékokkal, amelyek alapján Jézus kora ősszel, etánim hónapban született. (Lásd: BUL; KISZLÉV.)

A decemberi időpontnak az is ellene szól, hogy a római császár aligha követelte volna meg a zsidó alattvalóitól (akik gyakran fellázadtak), hogy egy ilyen esős, téli hónapban menjenek el ’a maguk városába’ összeírás végett (Lk 2:1–3; vö.: Mt 24:20; lásd: TÉBET).

Életének kezdeti szakasza: Jézus életének kezdeti szakaszáról igen kevés feljegyzés áll a rendelkezésünkre. A júdeai Betlehemben, Dávid király szülővárosában született, és a család, miután visszatért Egyiptomból, a galileai Názáretbe vitte őt; mindez próféciákat teljesített be (Mt 2:4–6, 14, 15, 19–23; Mi 5:2; Hó 11:1; Ézs 11:1; Jr 23:5). József, Jézus nevelőapja, ács volt (Mt 13:55), és nyilván a szegényebb réteghez tartozott. (Vö. a Lk 2:22–24-et a 3Mó 12:8-cal.) Jézus tehát, aki emberi életének első napján egy istállóban aludt, kétségkívül igen szerény körülmények között élte gyermekkorát. Názáret – bár közel feküdt két fő kereskedelmi útvonalhoz – történelmi szempontból nem volt jelentős város, és sok zsidó le is nézhette. (Vö.: Jn 1:46; lásd: KÉPEK: 2. köt. 537., 539. o.; NÁZÁRET.)

Jézus életének első éveiről semmi mást nem tudunk, mint hogy „a kisgyermek. . . tovább növekedett és erősödött, megtelve bölcsességgel, és Isten kegye volt rajta továbbra is” (Lk 2:40). Időközben a család gyarapodott, hiszen Józsefnek és Máriának született négy fia és néhány lánya (Mt 13:54–56). Mária ’elsőszülött’ fia (Lk 2:7) tehát nem egyetlen gyermekként nőtt fel. Ez megmagyarázza, hogy a Jeruzsálemből útnak induló szülők miért nem vették észre egy ideig, hogy Jézus, a legidősebb fiuk nincs ott közöttük. Ez az alkalom – mármint amikor Jézus (12 évesen) a templomba ment, és ámulatba ejtette a zsidó tanítókat, amikor beszélgetésbe elegyedett velük – az egyetlen olyan esemény, amelyből megtudhatunk néhány részletet élete kezdeti szakaszáról (KÉP: 2. köt. 538. o.). Az, ahogy aggódó szüleinek válaszolt, amikor rátaláltak a templomban, megmutatja, hogy tudott arról, hogy csoda folytán született, és felismerte az előtte álló messiási küldetést (Lk 2:41–52). Ésszerű arra következtetni, hogy az édesanyja és a nevelőapja már elmondták neki, amit az angyali látogatásoknak köszönhetően megtudtak, illetve amit Simeon és Anna próféciáiból megértettek, amikor a Jézus születésétől számított 40 nap elteltével először mentek fel Jeruzsálembe (Mt 1:20–25; 2:13, 14, 19–21; Lk 1:26–38; 2:8–38).

Semmi sem utal arra, hogy a gyermek Jézus természetfeletti erők birtokában lett volna, vagy hogy ilyenekkel élt volna, ahogy azt bizonyos apokrif művek fantázia szülte történetei állítják, mint például Tamás gyermekkor-evangéliuma. A szolgálata során végrehajtott ’jeleinek kezdete’ az volt, amikor Kánában borrá változtatta a vizet (Jn 2:1–11). Jézus nyilvánvalóan Názáretben, a családja körében sem fitogtatta bölcsességét és kiválóbb voltát tökéletes emberként. Talán erre utal az is, hogy a féltestvérei nem hittek benne, amíg emberként szolgált, továbbá hogy a názáretiek többsége is hitetlenkedve tekintett rá (Jn 7:1–5; Mk 6:1, 4–6).

Ennek ellenére Jézust biztosan jól ismerték a názáreti emberek (Mt 13:54–56; Lk 4:22); nagyszerű tulajdonságait és személyiségét észre kellett hogy vegyék, legalábbis azok, akik értékelték az igazságosságot és a jóságot. (Vö.: Mt 3:13, 14.) Rendszeresen, minden sabbaton ott volt a zsinagógában az imádaton. Iskolázott ember volt, hiszen ki tudott keresni és fel tudott olvasni részeket a Szentírásból, de nem járt olyan iskolákba, ahol rabbik oktattak, nem részesült „felsőfokú” oktatásban (Lk 4:16; Jn 7:14–16).

A Biblia azért ír ilyen keveset életének erről a kezdeti szakaszáról, mert Jehova még nem kente fel őt ’a Krisztussá’ (Mt 16:16), ő pedig még nem kezdte el az Istentől kapott megbízatása teljesítését. Szükség volt rá, hogy megszülessen, gyermek legyen és felnevelkedjen, de ez az időszak kevésbé volt fontos a feladata szempontjából. Ahogy azt Jézus később Pilátusnak, a római kormányzónak kijelentette: „Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúskodjak az igazság mellett” (Jn 18:37).

Megkeresztelkedése: Amikor Jézusra a megkeresztelkedésekor kitöltetett a szent szellem, ez annak az idejét jelezte, hogy már ténylegesen ő a Messiás, vagyis Krisztus, Isten Felkentje (a születését bejelentő angyalok ezt a címet nyilván prófétai értelemben használták; Lk 2:9–11, ezenkívül figyeld meg a 25., 26. v.-et). János hat hónapig ’készítette elő az utat Isten megmentő eszköze számára’ (Lk 3:1–6). Jézus, aki ekkor „mintegy harmincéves volt”, megkeresztelkedett, bár János először ellenvetéseket tett, hiszen addig csak bűnbánó bűnösöket keresztelt (Mt 3:1, 6, 13–17; Lk 3:21–23). Jézus ezzel szemben bűntelen volt, ezért a megkeresztelkedése nem a megbánást jelképezte, hanem azt, hogy felajánlja magát Atyja akaratának a cselekvésére. (Vö.: Héb 10:5–9.) Miután Jézus „feljött a vízből”, és miközben imádkozott, „látta, amint az egek szétnyílnak”, és Isten szelleme leszállt rá galambhoz hasonló testi alakban. Jehova hangja hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam; helyesellek téged” (Mt 3:16, 17; Mk 1:9–11; Lk 3:21, 22).

Amikor Isten kitöltötte Jézusra a szellemét, Jézus előtt kétségkívül sok minden világossá vált. Az ezután tett kijelentéseiből, és főleg abból a bensőséges imából, amelyet i. sz. 33 pászkájának az éjszakáján az Atyjának mondott, kiderül, hogy visszaemlékezett az emberré válása előtti életére, az Atyjától hallott dolgokra és az ő tetteire, valamint arra a dicsőségre, amelynek az égben örvendett (Jn 6:46; 7:28, 29; 8:26, 28, 38; 14:2; 17:5). Nagyon is lehetséges, hogy ezek az emlékek a megkeresztelkedése és felkenetése idején kerültek vissza az elméjébe.

Jézus felkenetett szent szellemmel, így megbízatást és felhatalmazást kapott arra, hogy teljesítse a szolgálatát, mely prédikálást és tanítást foglalt magában (Lk 4:16–21), továbbá hogy Isten Prófétájaként szolgáljon (Cs 3:22–26). De mindenekelőtt arra kapott kinevezést és felhatalmazást, hogy Jehova megígért Királya legyen, és örökölje Dávid trónját (Lk 1:32, 33, 69; Héb 1:8, 9) és az örökkévaló Királyságot. Később ezért mondhatta a farizeusoknak a következőket: „az Isten királysága közöttetek van” (Lk 17:20, 21). Jézus ezenkívül abból a célból is felkenetett, hogy Isten Főpapjaként szolgáljon, de nem Áron leszármazottjaként, hanem Melkisédekhez, a király-paphoz hasonlóan (Héb 5:1, 4–10; 7:11–17).

Jézus a születésétől fogva Isten Fia volt, mint ahogy a tökéletes Ádám is „Isten fia” volt (Lk 3:38; 1:35). Jézust a születése előtt Isten Fiaként azonosította Gábriel angyal. Ésszerűnek tűnik tehát, hogy Atyjának az a kijelentése, hogy „te vagy az én szeretett Fiam; helyesellek téged” (Mk 1:11), amelyet a megkeresztelkedése után, a szent szellemmel való felkenetésekor lehetett hallani, nem pusztán a kilétének az elismerése volt. Isten nyilvánvalóan ekkor nemzette, vagy hozta világra Jézust mint Fiát, ő pedig mondhatni ’újraszületett’, így kilátása nyílt arra, hogy ismét életet kapjon Isten szellemfiaként az égben. (Vö.: Jn 3:3–6; 6:51; 10:17, 18; lásd: EGYSZÜLÖTT; KERESZTELÉS, KERESZTSÉG.)

Nélkülözhetetlen szerepet tölt be Isten szándékában: Jehova Isten jónak látta, hogy úgy valósítsa meg minden szándékát, hogy elsőszülött Fia legyen a központi személy (Jn 1:14–18; Kol 1:18–20; 2:8, 9); ő legyen a gyújtópont, amelyre minden prófécia fénye irányul, és amelyből kisugárzik e próféciák fénye (1Pt 1:10–12; Je 19:10; Jn 1:3–9); a megoldás minden nehézségre, amelyet Sátán lázadása okozott (Héb 2:5–9, 14, 15; 1Jn 3:8); és az alap, amelyre Isten a jövőben mindent felépít egyetemes családja örök javára égen és földön (Ef 1:8–10; 2:20; 1Pt 2:4–8). Mivel Jézus ilyen fontos szerepet tölt be Isten szándékában, joggal és túlzás nélkül jelenthette ki: „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csakis énáltalam” (Jn 14:6).

A „szent titok”: Istennek a Jézus Krisztusban feltáruló szándéka „szent titok” volt, „melyet hosszú-hosszú időkön át hallgatás fedett” (Ró 16:25–27). A hit emberei több mint 4000 éven át, az édeni lázadástól fogva várták az Isten ígéretét beteljesítő ’magot’, aki összezúzza a kígyóhoz hasonló ellenség fejét, és így szabadulást hoz az emberiségnek (1Mó 3:15). Közel 2000 éven át abban a szövetségben reménykedtek, amelyet Jehova Ábrahámmal kötött egy ’magra’ vonatkozólag, aki majd „birtokba veszi ellenségeinek a kapuját”, és aki által a föld minden nemzete áldást nyer (1Mó 22:15–18).

Végül, amikor „az idő teljességének határa elérkezett, az Isten elküldte a Fiát”, és feltárta általa a „szent titok” jelentését, határozott választ adott az ellensége által felvetett vitakérdésre (lásd: JEHOVA: A legfőbb vitakérdés erkölcsi jellegű), és a Fia váltságáldozata révén lehetővé tette, hogy az engedelmes emberek megváltassanak a bűntől és a haláltól (Ga 4:4; 1Ti 3:16; Jn 14:30; 16:33; Mt 20:28). Jehova Isten így minden bizonytalanságot és homályt eloszlatott a szolgái elméjében a szándékait illetően. Ezért mondja az apostol, hogy „bármennyi ígérete van is Istennek, ezek [Jézus Krisztus által] lettek »igenné«” (2Ko 1:19–22).

A „szent titok” nemcsak Isten Fiát azonosította, hanem magában foglalta azt a szerepet is, amelyet Istennek az előre elrendelt szándékában be kellett töltenie. Ezenkívül hozzátartozott még az is, hogy ezt a szándékot Jézus Krisztus nyilatkoztatja ki és valósítja meg. Ezt a szándékot, amely oly sokáig titok maradt, Isten „egy olyan igazgatás felől” határozta el, „mely a meghatározott idők teljességének végén történik, hogy tudniillik ismét egyesít mindent a Krisztusban, az egekben levőket és a földön levőket” (Ef 1:9, 10).

A Krisztus Jézussal kapcsolatos „szent titok” egyik vonása az, hogy ő egy új égi kormányzat vezetője, amely a földről kiválasztott személyekből (zsidókból és nem zsidókból) áll, és amelynek uralkodási területe mind az eget, mind a földet felöleli. Ezért olvasható a Dániel 7:13, 14-ben leírt látomásban, hogy Jehova égi udvarában megjelenik „egy emberfiához hasonló valaki” (később ez a cím gyakran jelöli Krisztust [Mt 12:40; 24:30; Lk 17:26; vö.: Je 14:14]), és ’uralkodói hatalmat, méltóságot és királyságot kap, hogy a népek, nemzetek és nyelvi csoportok mind őt szolgálják’. Ugyanez a látomás azonban azt is feltárja, hogy az ’emberfia’ mellett ’a legfőbb Úr szentjei’ is részt kapnak ebből a királyságból, uralkodói hatalomból és fenségből (Dá 7:27). Jézus, amikor a földön volt, kiválasztotta a tanítványai közül a Királyság-kormányzatának első leendő tagjait, és miután ’kitartottak mellette próbáiban’, szövetséget kötött velük egy Királyságra. Azért imádkozott az Atyjához, hogy szentelje meg (vagyis tegye ’szentté’) őket, és azt kérte, hogy ’ők is ott legyenek vele, ahol ő van, hogy lássák dicsőségét, amely neki adatott’ (Lk 22:28, 29; Jn 17:5, 17, 24). Ilyen egységet alkotva Krisztussal, a keresztény gyülekezetnek is szerepe van a ’szent titokban’, ahogy arra az ihletett apostol később rámutat (Ef 3:1–11; 5:32; Kol 1:26, 27; lásd: SZENT TITOK).

’Az élet Főközvetítője’: Abban, hogy Krisztus Jézus feláldozta tökéletes emberi életét, Atyja ki nem érdemelt kedvessége nyilvánult meg. Ez az áldozat tette lehetővé, hogy Krisztus kiválasztott követői egyesüljenek vele égi uralmában, továbbá így valósulhat meg, hogy földi alattvalói is legyenek ennek a Királyság-uralomnak (Mt 6:10; Jn 3:16; Ef 1:7; Héb 2:5; lásd: VÁLTSÁG). Jézus ily módon ’az élet Főközvetítője’ vagy ’fejedelme’ (Kár., ÚRB) lett az egész emberiség számára (Cs 3:15). Az itt használt görög kifejezés alapvetően azt jelenti, hogy ’fővezér’, és a Biblia egy ezzel rokon szót használ Mózesre is (Cs 7:27, 35), amikor Izrael ’uralkodójának’ nevezi őt.

Jézus Krisztus tehát mint a „fővezér” vagy „az élet úttörője” (Mo) valami újat mutatott be, valami olyat, ami létfontosságú az örök élet elnyeréséhez, hiszen ő a közbenjáró, ugyanakkor igazgatási szempontból is közvetítői feladatokat lát el. Ő Isten Főpapja, aki teljesen meg tud tisztítani a bűntől, és meg tud szabadítani a bűn halált hozó hatásaitól (Héb 3:1, 2; 4:14; 7:23–25; 8:1–3); ő a kinevezett Bíró, aki minden hatalmat megkapott az ítélkezésre, így jó ítélőképességgel fordítja váltsága jótéteményeit azoknak az embereknek a javára, akik méltók arra, hogy éljenek a királyi uralma alatt (Jn 5:22–27; Cs 10:42, 43); és őáltala lesz a halottak feltámadása is (Jn 5:28, 29; 6:39, 40). Mivel Jehova Isten úgy döntött, hogy a Fia töltsön be ilyen szerepet, „senki másban nincs megmentés, mert nincs más név az ég alatt, amely az emberek között adatott, amely által megmentést nyerhetünk” (Cs 4:12; vö.: 1Jn 5:11–13).

Jézus hatalmának ez a vonása a ’nevében’ is benne foglaltatik, ezért a tanítványai mint az élet Főközvetítőjének a képviselői e név által ki tudtak gyógyítani embereket az öröklött bűn okozta betegségekből, sőt halottakat is fel tudtak támasztani (Cs 3:6, 15, 16; 4:7–11; 9:36–41; 20:7–12).

’Nevének’ teljes jelentősége: Láthatjuk hát, hogy bár Jézus kínoszlopon elszenvedett halála elengedhetetlen az emberek megmentéséhez, ennek elfogadása többet foglal magában annál, hogy ’hiszünk Jézus nevében’ (Cs 10:43). Feltámadása után Jézus a következőket mondta a tanítványainak: „Nekem adatott minden hatalom az égben és a földön”, és ezzel rámutatott, hogy ő egy olyan kormányzat vezetője, mely az egész világmindenség felett uralkodik (Mt 28:18). Pál apostol világossá tette, hogy Jézus Atyja „semmit sem hagyott, ami ne lenne [Jézusnak] alávetve”, persze nyilván annak a kivételével, „aki neki mindent alávetett”, ő pedig nem más, mint a legfőbb Úr, Jehova Isten (1Ko 15:27; Héb 1:1–14; 2:8). Következésképpen Jézus Krisztus ’neve’ kitűnőbb Isten angyalainak a nevénél, hiszen az ő neve képviseli vagy foglalja magában mindazt a roppant nagy végrehajtói hatalmat, amelyet neki adott Jehova (Héb 1:3, 4). Csak azok nyernek örök életet, akik készségesen elismerik ezt a „nevet”, és térdet hajtanak előtte, alávetve magukat a névvel képviselt hatalomnak (Cs 4:12; Ef 1:19–23; Fi 2:9–11). Őszintén, képmutatás nélkül kell megfelelniük azoknak az irányadó mértékeknek, amelyeket Jézus a példájával bemutatott, és hitből kell engedelmeskedniük a parancsainak (Mt 7:21–23; Ró 1:5; 1Jn 3:23).

Jézusnak milyen ’neve’ miatt gyűlöli minden nemzet a keresztényeket?

Jézus ’nevének’ e másik vonását az a prófétai figyelmeztetés világítja meg, amely szerint a követői ’gyűlölet célpontjai lesznek minden nemzet előtt a neve miatt’ (Mt 24:9; továbbá: Mt 10:22; Jn 15:20, 21; Cs 9:15, 16). Világos, hogy ez nem azért következik be, mert a neve egy megváltót jelöl, hanem mert ez a név Isten kinevezett uralkodóját, a királyok Királyát jelöli, aki előtt minden nemzetnek meg kell hajolnia alárendeltségben, különben elpusztulnak (Je 19:11–16; vö.: Zs 2:7–12).

Az is biztos, hogy amikor a démonok Jézus parancsára kimentek a hatalmukba kerített emberekből, nem amiatt tették ezt, mert Jézus az Isten áldozati Báránya volt, hanem a neve mögött álló hatalom miatt, amelyet a Királyság felkent képviselőjeként mondhatott magáénak. Ez alapján nemcsak egy, hanem akár tizenkét légió angyalt is segítségül hívhatott volna hatalommal, azok pedig minden konok démont ki tudtak volna űzni (Mk 5:1–13; 9:25–29; Mt 12:28, 29; 26:53; vö.: Dá 10:5, 6, 12, 13). Jézus hű apostolai hatalmat kaptak arra, hogy Jézus nevében démonokat űzzenek ki, és ezt a halála előtt és után egyaránt megtették (Lk 9:1; 10:17; Cs 16:16–18). Amikor azonban a zsidó pap, Szkéva fiai próbálták meg ily módon használni Jézus nevét, a gonosz szellem kétségbe vonta, hogy joguk volna a név mögött álló hatalomra hivatkozni, ezért rájuk uszította a démonos embert, és az megverte őket (Cs 19:13–17).

Amikor Jézus követői utaltak erre a ’névre’, gyakran használtak olyan kifejezéseket, hogy „az Úr Jézus” vagy „Jézus Krisztus, a mi Urunk” (Cs 8:16; 15:26; 19:5, 13, 17; 1Ko 1:2, 10; Ef 5:20; Kol 3:17). Nemcsak azért ismerték el Uruknak, mert Isten őt nevezte ki megváltójuknak és tulajdonosuknak a váltságáldozata miatt (1Ko 6:20; 7:22, 23; 1Pt 1:18, 19; Júd 4), hanem a királyi tisztsége és hatalma miatt is. Jézus tanítványai a nevéhez kötődő teljes királyi és papi hatalom alapján prédikáltak (Cs 5:29–32, 40–42), új tanítványokat kereszteltek meg (Mt 28:18–20; Cs 2:38; vö.: 1Ko 1:13–15), erkölcstelen személyeket közösítettek ki (1Ko 5:4, 5), és buzdították, oktatták azokat a keresztény gyülekezeteket, amelyeknek a pásztoraik voltak (1Ko 1:10; 2Te 3:6). Ennélfogva akiket Jézus méltónak ítél az életre, azok sohasem vethetik a hitüket valamilyen más „névbe”, mint ami Isten uralkodói hatalmát képviseli, és nem kötelezhetik el magukat ilyen „név” mellett, hanem töretlen lojalitást kell tanúsítaniuk az Isten által felhatalmazott Király, az Úr Jézus Krisztus ’neve’ iránt (Mt 12:18, 21; Je 2:13; 3:8; lásd: KÖZELEDÉS ISTENHEZ).

’Tanúskodik az igazság mellett’: Pilátusnak arra a kérdésére, hogy „akkor hát király vagy?”, Jézus így felelt: „Magad mondod, hogy király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem a világba, hogy tanúskodjak az igazság mellett. Mindenki, aki az igazság oldalán áll, figyel a hangomra” (Jn 18:37; lásd: PERES ÜGY: Jézus tárgyalása). A Szentírás fényében az igazság, amelyről Jézus tanúskodott, nemcsak amolyan általános igazság volt. Ő arról a mindennél fontosabb igazságról tett bizonyságot, hogy mik voltak és mik Isten szándékai; az igazságról, amely Isten, vagyis a legfőbb Uralkodó akaratára mint alapvető tényre épül, és arra, hogy be is tudja teljesíteni ezt az akaratát. Jézus a szolgálatával bemutatta, hogy ez a „szent titokban” rejlő igazság Isten Királysága, amelynek a trónján „Dávid fia”, Jézus Krisztus mint Király-Pap szolgál. Ez volt a lényege annak az üzenetnek is, amelyet angyalok jelentettek be Jézus születése előtt, illetve amikor megszületett Dávid városában, a júdeai Betlehemben (Lk 1:32, 33; 2:10–14; 3:31).

Ahhoz, hogy Jézus teljesíteni tudja a szolgálatát az igazságról való tanúskodásban, többet kellett tennie annál, mint hogy csak beszél, prédikál és tanít. Azonkívül, hogy el kellett hagynia égi dicsőségét, hogy megszülethessen emberként, be kellett teljesítenie mindazt, amit megírtak róla a próféciák, ideértve a törvényszövetségben megtalálható ’árnyékokat’ is, vagyis azokat a dolgokat, amelyek valami nagyobbra mutattak előre (Kol 2:16, 17; Héb 10:1). Csak úgy erősíthette meg Atyja prófétai szavának és ígéreteinek az igazságát, ha életmódjával valóságossá teszi ezt az igazságot, beteljesíti a szavaival és tetteivel, azzal, ahogy él, és ahogy meghal. Voltaképpen magának az igazságnak, az igazság megtestesülésének kellett lennie, mint ahogy az is volt a saját kijelentése szerint (Jn 14:6).

Ezért írhatta János apostol, hogy Jézus „telve volt ki nem érdemelt kedvességgel és igazsággal”, és hogy „a Törvény Mózes által adatott”, de „a ki nem érdemelt kedvesség és az igazság. . . Jézus Krisztus által lett” (Jn 1:14, 17). Isten igazsága azáltal érkezett el vagy „lett” meg, vagyis vált valósággá, hogy Jézus megszületett mint ember, vízben való megkeresztelkedésével bemutatta magát Istennek, három és fél évig nyilvános szolgálatot végzett mint Isten Királyságának védelmezője, Isten iránti hűségben halt meg, és feltámadt az égbe. (Vö.: Jn 1:18; Kol 2:17.) Jézus Krisztus tehát egész életpályájával ’az igazság mellett tanúskodott’, tanúságot tett mindarról, amire Isten megesküdött. Nemcsak „árnyéka” volt a Messiásnak, vagyis a Krisztusnak, hanem ő maga volt a megígért Messiás. Nem csupán előrevetítette a Király-Papot, hanem valóságosan és tényszerűen bizonyult az igazi Király-Papnak, akire előremutatott a Biblia (Ró 15:8–12; vö.: Zs 18:49; 117:1; 5Mó 32:43; Ézs 11:10).

Ez volt az az igazság, amely ’szabaddá teszi’ az embereket, ha életükkel azt bizonyítják, hogy ’az igazság oldalán állnak’, elfogadva Jézusnak az Isten szándékában betöltött szerepét (Jn 8:32–36; 18:37). Ha valaki figyelmen kívül hagyná, hogy mi Isten szándéka a Fiával kapcsolatban, ha más alapokra helyezné a reménységét, vagy valami más alapra építené az életét, akkor hazugságban hinne, tévúton járna, és Isten ellenségének, a hazugság atyjának a vezetését követné (Mt 7:24–27; Jn 8:42–47). Ez azt jelentené, hogy ’meghal a bűneiben’ (Jn 8:23, 24). Jézus éppen ezért tétovázás nélkül hirdette, hogy milyen helyet foglal el Isten szándékában.

Igaz, a tanítványait – olykor erélyesen is – arra utasította, hogy ne terjesszék nyilvánosan, hogy ő a Messiás (Mt 16:20; Mk 8:29, 30), és ritkán mondta ki nyíltan, hogy ő a Krisztus, kivéve, ha maguk között voltak (Mk 9:33, 38, 41; Lk 9:20, 21; Jn 17:3). Arra viszont bátran és rendszeresen felhívta a figyelmet, hogy a próféciák és a cselekedetei miként bizonyítják, hogy ő a Krisztus (Mt 22:41–46; Jn 5:31–39, 45–47; 7:25–31). Egyszer egy kútnál az ’utazástól fáradt’ Jézus egy szamáriai asszonnyal beszélgetett, és feltárta neki a kilétét, talán azért, hogy kíváncsivá tegye a város lakosait, és kijöjjenek hozzá, ami aztán meg is történt (Jn 4:6, 25–30). Pusztán csak állítania azt, hogy ő a Messiás, semmit sem ért volna bizonyítékok nélkül, azoknak pedig, akik látták és hallották Jézust, végül hitre is szükségük volt, hogy elfogadják mindazt, amire a bizonyítékok csalhatatlanul rámutattak (Lk 22:66–71; Jn 4:39–42; 10:24–27; 12:34–36).

Próba alá vetve és tökéletessé téve: Jehova Isten rendkívüli bizalmat tanúsított a Fia iránt, amikor azzal a küldetéssel bízta meg, hogy menjen le a földre, és szolgáljon a megígért Messiásként. Isten már előre tudta, „a világ megalapítása előtt”, hogy lesz egy ’mag’ (1Mó 3:15), a Messiás, aki az áldozati Bárányaként fog szolgálni (1Pt 1:19, 20). (Ha szeretnél többet megtudni „a világ megalapítása előtt” kifejezésről, lásd: ELŐRETUDÁS, ELŐREELRENDELÉS: Isten előre elrendeli a Messiást.) Az azonban nem derül ki a bibliai feljegyzésekből, hogy Jehova pontosan mikor jelölte ki a megfelelő személyt erre a szerepre, vagy hogy mikor tudatta vele, hogy ez lesz a szerepe, még az édeni lázadás idején vagy valamikor később. A követelmények, különösen a váltságáldozattal kapcsolatosak, eleve kizárták, hogy egy tökéletlen embert használjon fel, viszont egy tökéletes szellemfiút felhasználhatott. Jehova a több millió főt számláló, összes szellemfia közül egyet választott ki erre a feladatra, éspedig az Elsőszülöttjét, a Szót. (Vö.: Héb 1:5, 6.)

Isten Fia készségesen el is fogadta a megbízatást. Ezt bizonyítja a Filippi 2:5–8 is, mely szerint „megüresítette magát”, megválva égi dicsőségétől és szellemi természetétől, és „rabszolgai formát öltött”, alávetve magát annak, hogy Isten az életét áthelyezze a földre, az anyagi, emberi szintre. Az előtte álló feladat óriási felelősséggel járt, nagyon sok mindenről volt szó. Ha hűséges marad, akkor hamisnak bizonyítja Sátán állítását – mely Jób esetével kapcsolatban lett feljegyezve –, miszerint megtagadják Istent a szolgái, ha nélkülözéssel, szenvedéssel és próbákkal kerülnek szembe (Jób 1:6–12; 2:2–6). Erre a vádra Isten összes teremtménye közül Jézus mint az elsőszülött Fiú tudná a legmeggyőzőbb választ adni, ő tudna a legékesebben tanúskodni az Atyja mellett a fontosabbik vitakérdésben, vagyis hogy Jehova jogosan uralkodik-e a világmindenség felett. Így ő bizonyulna ’az Ámennek, a hű és igaz tanúnak’ (Je 3:14). Ha viszont elbukik, akkor olyan nagy szégyent hoz Atyja nevére, amilyet senki más nem hozhatna.

Jehova az egyszülött Fiát választotta, de ezzel természetesen nem ’tette rá a kezét elhamarkodottan’, nem tette ki magát annak a kockázatnak, hogy esetleg ’bűnökben lesz részes’, hiszen Jézus már nem volt tapasztalatlan, aki könnyen ’felfuvalkodhat a büszkeségtől, és az Ördögre kimondott ítélet alá kerülhet’. (Vö.: 1Ti 5:22; 3:6.) Jehova ’teljesen ismerte’ a Fiát, hiszen mérhetetlenül sok időn át bensőséges kapcsolatban volt vele (Mt 11:27; vö.: 1Mó 22:12; Ne 9:7, 8), ezért feladatul adhatta neki, hogy teljesítse be a Szavában feljegyzett csalhatatlan próféciákat (Ézs 46:10, 11). Így tehát nem garantált önhatalmúlag vagy automatikusan biztos ’sikert’ a Fiának; nem csupán belehelyezte őt a megjövendölt messiási szerepbe (Ézs 55:11), mint ahogy azt a predesztináció elmélete állítja.

Bár a Fiú sohasem élt át olyan próbát, mint amilyennek most nézett elébe, más módon már kimutatta a hűségét és odaadását. Isten Szószólójaként, a Szóként már nagy felelősséget hordozott, de sohasem élt vissza az állásával vagy a hatalmával, mint ahogy Isten földi szószólója, Mózes tette egyszer (4Mó 20:9–13; 5Mó 32:48–51; Júd 9). Mivel Jézus által jött létre minden, a Fiú egy isten, „az egyszülött isten” volt (Jn 1:18), tehát dicsőséges, kiemelkedő állásnak örvendett Isten összes többi szellemfiához képest. Mégsem vált gőgössé. (Ellentét végett lásd: Ez 28:14–17.) Így aztán nem lehetett azt mondani, hogy nem bizonyította megannyi módon a lojalitását, alázatát és odaadását.

Hogy világosabban értsük, miről van szó, vizsgáljuk meg, miként került próba alá Isten első emberi fia, Ádám. Neki a próbában nem kellett üldöztetést és szenvedéseket kiállnia, csak engedelmesen tiszteletben kellett volna tartania Istennek a jó és rossz tudásának fájára vonatkozó akaratát (1Mó 2:16, 17; lásd: FA). A sátáni lázadás és kísértés nem volt része az Istentől származó eredeti próbának, hanem további fejlemény volt, amely nem Istentől jött. A próbatétel embertől jövő kísértést sem foglalt magában, mint amilyen Éva vétke következtében érte Ádámot (1Mó 3:6, 12). Ádám tehát úgy lett volna próbára téve, hogy semmilyen külső kísértés vagy hatás nem készteti helytelen cselekedetekre. Minden a saját szívén múlt volna: azon, hogy szereti-e Istent, és önzetlen-e (Pl 4:23). Ha hűségesnek bizonyult volna, abban a kiváltságban lehetett volna része, hogy szakíthat ’az élet fájáról, és ehet róla, s időtlen időkig élhet’ mint Isten kipróbált, helyeselt emberi fia (1Mó 3:22), éspedig úgy, hogy semmilyen rossz hatásnak, kísértésnek, üldözésnek vagy szenvedésnek nincs kitéve.

Megjegyzendő még, hogy az a szellemfiú, aki Isten szolgálatát elhagyva Sátán lett, nem azért tette ezt, mert valaki üldözte vagy rosszra csábította. Isten biztosan nem tett volna ilyet, hiszen ’ő senkit sem tesz próbára rossz dolgokkal’. Ez a szellemfiú mégsem maradt lojális, és engedte, hogy ’a saját kívánsága vonzza és csábítsa’, így aztán vétkezett, és lázadó lett (Jk 1:13–15). Nem állta ki a szeretet próbáját.

Az Isten ellensége által felvetett vitakérdés mindamellett megkövetelte, hogy a Fiú mint a megígért Messiás és Isten Királyságának jövendőbeli Királya új körülmények között legyen kipróbálva a feddhetetlenség tekintetében. Ez a próba és a vele járó szenvedések szükségesek is voltak ahhoz, hogy ’tökéletessé tétessen’ arra a tisztségre, amelyet Isten Főpapjaként tölt be az emberiség felett (Héb 5:9, 10). Isten Fiának ahhoz, hogy teljes mértékben megfeleljen annak, amit a megmentés Főközvetítőjeként való beiktatása megkövetelt, „mindenben hasonlóvá kellett lennie a »testvéreihez« [azokhoz, akik felkent követői lettek], hogy irgalmas és hű főpappá legyen”. Megpróbáltatásokat és szenvedéseket kellett kiállnia, hogy ’segítségére tudjon sietni azoknak, akik próbára vannak téve’, és együtt tudjon érezni a gyengeségeikkel, mint aki „minden tekintetben próbára lett téve, mint mi magunk, de bűn nélkül”. Bár ő tökéletes és bűntelen, „képes mérséklettel bánni a tudatlanokkal és tévelygőkkel”. A tökéletlen emberek csak egy ilyen Főpap által ’járulhatnak beszédbeli nyíltsággal a ki nem érdemelt kedvesség trónjához, hogy irgalmasságot nyerjenek, és ki nem érdemelt kedvességet találjanak megfelelő időben jövő segítségül’ (Héb 2:10–18; 4:15–5:2; vö.: Lk 9:22).

Továbbra is szabad akarata van: Maga Jézus kijelentette, hogy minden messiási prófécia bizonyosan valóra válik, „be kell teljesednie” (Lk 24:44–47; Mt 16:21; vö.: Mt 5:17). Ez azonban semmiképpen sem mentette fel Isten Fiát a felelősség súlya alól, és nem fosztotta meg attól, hogy szabadon választhat hűség és hűtlenség között. A dolog nem egyvalaki kezében volt, nem kizárólag a mindenható Istentől, Jehovától függött. A Fiának is meg kellett tennie a maga részét azért, hogy a próféciák beteljesedjenek. Isten úgy biztosította, hogy a próféciák valóra váljanak, hogy a feladat teljesítésére bölcs módon a ’szeretett Fiát’ választotta ki (Kol 1:13). Kétség sem fér hozzá, hogy a Fiának emberként is volt szabad akarata, és hogy élt is ezzel. Jézus beszélt a saját akaratáról, rámutatott, hogy önként rendeli alá magát az Atyja akaratának (Mt 16:21–23; Jn 4:34; 5:30; 6:38), és tudatosan igyekezett úgy teljesíteni a megbízatását, ahogy az az Atyja Szavában megíratott (Mt 3:15; 5:17, 18; 13:10–17, 34, 35; 26:52–54; Mk 1:14, 15; Lk 4:21). Természetesen voltak próféciák, amelyeknek a beteljesedése nem Jézustól függött, némelyik megjövendölt esemény a halála után következett be (Mt 12:40; 26:55, 56; Jn 18:31, 32; 19:23, 24, 36, 37). A halála előtti éjszakáról szóló leírás figyelemre méltóan tárja fel, hogy milyen erőteljesen kellett küzdenie azért, hogy a saját akaratát alárendelje a nála is bölcsebb Atyja felsőbb akaratának (Mt 26:36–44; Lk 22:42–44). Az is kiderül belőle, hogy Jézus, bár tökéletes volt, pontosan tudta, hogy mint ember, mennyire rá van utalva az Atyjára, Jehova Istenre, hogy erőt kapjon, amikor szüksége van rá (Jn 12:23, 27, 28; Héb 5:7).

Jézusnak tehát sok mindenen kellett elmélkednie, és sok mindenhez kellett erőt gyűjtenie az alatt a 40 nap alatt, amelyet (Mózeshez hasonlóan) böjtöléssel töltött a pusztában a megkeresztelkedése és felkenetése után (2Mó 34:28; Lk 4:1, 2). Itt került közvetlenül szembe Atyja kígyóhoz hasonló ellenségével. Sátán, az Ördög az édeni taktikához hasonlóan arra próbálta rávenni Jézust, hogy legyen önző, magasztalja fel magát, és utasítsa el, hogy az Atyja a legfőbb Úr. Jézus („az utolsó Ádám”) azonban Ádámtól eltérően megőrizte feddhetetlenségét, és mivel mindig az Atyja szavait idézte, hogy mi az ő akarata, Sátán eltávozott tőle „egy másik alkalmas időig” (Lk 4:1–13; 1Ko 15:45).

Cselekedetei és tulajdonságai: ’A ki nem érdemelt kedvességnek és az igazságnak’ Jézus Krisztus által kellett eljönnie, ezért az emberek közé kellett jönnie, hogy hallhassák őt, és láthassák a cselekedeteit és tulajdonságait. Így felismerhették benne a Messiást, és amikor meghalt értük ’Isten Bárányaként’, hitet gyakorolhattak az áldozatában (Jn 1:17, 29). Több száz kilométert tett meg gyalog, ellátogatva Palesztina sok tájékára. Beszélt az emberekhez tópartokon, hegyoldalakon, városokban, falvakban, zsinagógákban és a templomban, piactereken, utcákon és házakban (Mt 5:1, 2; 26:55; Mk 6:53–56; Lk 4:16; 5:1–3; 13:22, 26; 19:5, 6). Szólt nagy tömegekhez és egyénekhez, férfiakhoz és nőkhöz, idősekhez és fiatalokhoz, gazdagokhoz és szegényekhez (Mk 3:7, 8; 4:1; Jn 3:1–3; Mt 14:21; 19:21, 22; 11:4, 5).

A mellékelt táblázat bemutatja, mi módon egyeztethető össze időrendileg a Jézus földi életéről szóló négy beszámoló. Betekintést nyújt abba is, hogy merre járt Jézus, hol végzett tanúskodómunkát három és fél éves szolgálata során.

Jézus példát mutatott a tanítványainak azzal, hogy keményen dolgozott, korán kelt és éjszakába nyúlóan folytatta szolgálatát (Lk 21:37, 38; Mk 11:20; 1:32–34; Jn 3:2; 5:17). Nemegyszer imádkozással töltötte az éjszakát, mint például a hegyi beszéd előtt (Mt 14:23–25; Lk 6:12–7:10). Volt rá példa, hogy bár éjjel is szolgált, korán felkelt, még mikor sötét volt, és félrevonult egy elhagyatott helyre imádkozni (Mk 1:32, 35). A sokaság gyakran megzavarta az egyedüllét idején, de ő „kedvesen fogadta őket, és beszélni kezdett nekik az Isten királyságáról” (Lk 9:10, 11; Mk 6:31–34; 7:24–30). Tudta, mit jelent fáradtnak, szomjasnak és éhesnek lenni, olykor még az evésről is lemondott, csak hogy elvégezhesse a munkáját (Mt 21:18; Jn 4:6, 7, 31–34; vö.: Mt 4:2–4; 8:24, 25).

Kiegyensúlyozottan gondolkodott az anyagiakról: Jézus mindamellett nem volt aszkéta, nem élt szélsőségesen önmegtagadó életet, figyelmen kívül hagyva az adott körülményeket (Lk 7:33, 34). Sokszor elfogadta, ha meghívták étkezésre, sőt még lakomákon is részt vett; elment a jómódúakhoz is (Lk 5:29; 7:36; 14:1; 19:1–6). Egy menyegzőn jó minőségű borrá változtatta a vizet, ezzel is fokozva az örömteli hangulatot (Jn 2:1–10). Értékelte, ha valaki jót tett vele. Amikor Lázár testvére, Mária arra használt fel egyfontnyi illatos olajat (amelynek értéke több mint 220 dollár, vagyis körülbelül egy munkás évi bére volt), hogy megkenje Jézus lábát, Júdás felháborodott, és színlelt törődésből kijelentette, hogy ha eladták volna az olajat, segíteni lehetett volna a szegényeken, Jézus erre ezt mondta: „Hagyd békén, hadd tartsa meg ezt a szokást a temetésem napjára való tekintettel. Mert a szegények mindig veletek vannak, de én nem leszek mindig veletek” (Jn 12:2–8; Mk 14:6–9). Jézus alsóruhája, amelyet a letartóztatásakor viselt, „varratlan volt, felülről egybeszőve egész hosszában”, tehát kiváló minőségű ruhaneműnek kellett lennie (Jn 19:23, 24). Jézus azonban mindig a szellemieket tette az első helyre, és sohasem aggódott túlzottan az anyagiak miatt, pontosan úgy, ahogy másoknak is tanácsolta (Mt 6:24–34; 8:20; Lk 10:38–42; vö.: Fi 4:10–12).

Bátor Szabadító: Egyértelmű, hogy Jézus egész szolgálatát nagy bátorság, férfiasság és erő jellemezte (Mt 3:11; Lk 4:28–30; 9:51; Jn 2:13–17; 10:31–39; 18:3–11). Józsuéhoz, Dávid királyhoz és másokhoz hasonlóan Isten ügyéért és azokért harcolt, akik szeretik az igazságosságot. Neki mint a megígért ’magnak’ szembe kellett néznie ’a kígyó magvától’ jövő ellenségeskedéssel, és harcolnia kellett azokkal, akik ahhoz tartoztak (1Mó 3:15; 22:17). Erélyesen fellépett a démonok ellen és az emberi elmékre és szívekre ható démoni befolyás ellen (Mk 5:1–13; Lk 4:32–36; 11:19–26; vö.: 2Ko 4:3, 4; Ef 6:10–12). A képmutató vallási vezetők valójában azt fejezték ki, hogy szembeszegülnek Isten legfőbb uralmával és akaratával (Mt 23:13, 27, 28; Lk 11:53, 54; Jn 19:12–16). Jézus megsemmisítő vereséget mért rájuk számos szóbeli összecsapásban. Erőteljesen, tökéletesen megfontoltan és jó stratégiával forgatta „a szellem kardját”, Isten Szavát, elvágva az útját az ellenségek ravasz érveinek és alattomos kérdéseinek, és így sarokba szorította az ellenségeit, dilemma elé állította őket (Mt 21:23–27; 22:15–46). Félelem nélkül leleplezte, hogy kik ők valójában: emberi hagyományok és formalitások tanítói, vak vezetők, viperafajzatok, Isten ellenségének, a démonok fejedelmének, a gyilkos hazudozónak a gyermekei (Mt 15:12–14; 21:33–41, 45, 46; 23:33–35; Mk 7:1–13; Jn 8:40–45).

Mindazonáltal soha nem volt vakmerő, nem kereste a bajt, és kerülte a szükségtelen veszélyhelyzeteket (Mt 12:14, 15; Mk 3:6, 7; Jn 7:1, 10; 11:53, 54; vö.: Mt 10:16, 17, 28–31). Bátorsága a hitre épült (Mk 4:37–40). Amikor gyalázták és bántalmazták, nem veszítette el önuralmát, nyugodt maradt, és „ráhagyta magát az igazságosan ítélőre” (1Pt 2:23).

Bátran harcolva az igazságért, és feltárva az emberek előtt Isten szándékát, Jézus, aki nagyobb volt Mózesnél, betöltötte a Szabadító prófétai szerepét. Szabadulást hirdetett a foglyoknak (Ézs 42:1, 6, 7; Jr 30:8–10; Ézs 61:1). Bár sokan önzésből vagy a hatalmon levőktől való félelmükben nem éltek a lehetőséggel (Jn 7:11–13; 9:22; 12:42, 43), mások felbátorodtak, és megszabadultak a tudatlanság béklyóitól, és többé nem voltak hajlandóak hamis vezetők és hamis remények rabszolgái lenni (Jn 9:24–39; vö.: Ga 5:1). Ahogy Júda egykori hűséges királyai hadjáratot folytattak, hogy kiirtsák királyságukból a hamis imádatot (2Kr 15:8; 17:1, 4–6; 2Ki 18:1, 3–6), úgy Jézusnak, Isten Messiás-Királyának a szolgálata is megsemmisítőleg hatott kora hamis vallására (Jn 11:47, 48).

Jézus Krisztus földi szolgálatával kapcsolatban további tudnivalók végett lásd: TÉRKÉPEK: 2. köt. 540–541. o.

Mély érzésű és melegszívű: Jézus ezenkívül nagyon mély érzésű ember volt, ami meg is követeltetett ahhoz, hogy Isten Főpapjaként szolgálhasson. Tökéletessége nem tette őt szőrszálhasogatóvá vagy önteltté, és (a farizeusoktól eltérően) nem hatalmaskodott a tökéletlen, bűnökkel terhelt embereken, akik között élt és végezte a munkáját (Mt 9:10–13; 21:31, 32; Lk 7:36–48; 15:1–32; 18:9–14). Még a gyermekek is fesztelenül érezték magukat a társaságában. Amikor egy gyermeket állított a tanítványai elé példaként, nemcsak odaállította őt, hanem ’át is ölelte’ (Mk 9:36; 10:13–16). Jézus olyan embernek bizonyult, aki igazi barátja és szerető társa a követőinek; „mindvégig szerette őket” (Jn 13:1; 15:11–15). Nem arra használta fel a hatalmát, hogy követelőzzön vagy megnehezítse az emberek terheit, hanem ezt mondta: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik keményen fáradoztok. . ., és én felüdítelek benneteket.” A tanítványai úgy ismerték, mint aki „szelíd és alázatos szívű”, mint akinek az igája kellemes, a terhe könnyű (Mt 11:28–30).

Egy pap teendőihez az is hozzátartozott, hogy törődjön az emberek fizikai és szellemi egészségével (3Mó 13–15.). Jézust a szánalom és a könyörület arra indította, hogy segítsen azokon, akik betegségben szenvednek, akik vakok, vagy akiket más baj sújt (Mt 9:36; 14:14; 20:34; Lk 7:11–15; vö.: Ézs 61:1). Barátja, Lázár halála miatt, és gyászoló testvérei fájdalmát látva ’felsóhajtott és könnyekre fakadt’ (Jn 11:32–36). Jézus, a Messiás tehát előre bemutatta, hogy miként ’hordozza mások betegségeit, és viseli fájdalmaikat’, még ha ez azzal járt is, hogy saját erejéből kellett adnia (Ézs 53:4; Lk 8:43–48). Nemcsak azért tette ezt, hogy beteljesítsen egy próféciát, hanem mert így is ’akarta’ (Mt 8:2–4, 16, 17). Ami ennél is fontosabb, szellemi egészséget adott nekik, és megbocsátotta bűneiket, ez pedig azért állt a hatalmában, mert előre el volt rendelve, hogy a Krisztusként ő fog gondoskodni a váltságáldozatról; a halálba való megkeresztelkedése valójában már el is kezdődött, és a kínoszlopon kellett bevégződnie (Ézs 53:4–8, 11, 12; vö.: Mt 9:2–8; 20:28; Mk 10:38, 39; Lk 12:50).

„Csodálatos Tanácsadó”: A papnak az is a felelőssége volt, hogy Isten törvényére és akaratára tanítsa a népet (Ma 2:7). Jézusnak, a királyi Messiásnak, akiről azt jövendölték, hogy ő a Dávid apjának, ’Isainak törzsökéből kihajtó vessző’, szintén ki kellett nyilvánítania ’Jehova szellemét a bölcsesség, a tanács, a hatalmasság, az ismeret és Jehova félelme’ tekintetében. Meg volt írva, hogy „örömét” fogja lelni Jehova félelmében (Ézs 11:1–3). Jézus ’nagyobb volt Salamonnál’ (Mt 12:42), és tanításainak páratlan bölcsessége az egyik legerőteljesebb bizonyíték arra, hogy ő csakugyan Isten Fia volt, és hogy az evangéliumok nem lehetnek pusztán tökéletlen emberek elgondolásai vagy elképzelései.

Jézus bebizonyította, hogy ő a megígért „Csodálatos Tanácsadó” (Ézs 9:6), mert ismerte Isten Szavát és akaratát, ezenkívül tudta, milyen az emberi természet, képes volt a kérdések lényegére tapintani, és megoldást nyújtott a mindennapi élet gondjaira. A széles körben ismert hegyi beszéd kimagasló példa erre (Mt 5–7.). A tanácsaival itt rámutatott, hogy mi az igazi boldogság kulcsa, mi a viták rendezésének a módja, hogyan kerülhetjük el az erkölcstelenséget, miként bánjunk az ellenségeskedőkkel, hogyan gyakorolhatjuk képmutatás nélkül az igazságosságot, mi a helyes szemléletmód az anyagi javakról, hogyan bízhatunk meg Isten nagylelkűségében, miként segít az aranyszabály jó kapcsolatot ápolni másokkal, hogyan láthatunk át a vallási fondorkodásokon, és mit tehetünk a biztos jövőnkért. A sokaság csak „ámult a tanítási módján; mert úgy tanította őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudóik” (Mt 7:28, 29). Jézusnak a feltámadása után is kulcsszerepe volt abban, hogy Jehova eljuttassa a gondolatait az emberekhez (Je 1:1).

Mesteri Tanító: Tanítási módja rendkívül hatásos volt (Jn 7:45, 46). Egyszerűen, röviden és világosan beszélt igen fontos és mély témákról. Olyasmikkel szemléltette a lényeget, amiket jól ismertek a hallgatói (Mt 13:34, 35), vagyis a halászok (Mt 13:47, 48), pásztorok (Jn 10:1–17), földművesek (Mt 13:3–9), építők (Mt 7:24–27; Lk 14:28–30), kereskedők (Mt 13:45, 46), rabszolgák vagy uraik (Lk 16:1–9), háziasszonyok (Mt 13:33; Lk 15:8) vagy bárki más (Mt 6:26–30). Hétköznapi dolgokkal, mint amilyen a kenyér, víz, só, bortömlő vagy a régi ruhák, nagyon fontos igazságokat szemléltetett, ahogy erre a Héber Iratokban is találhatunk példát (Jn 6:31–35, 51; 4:13, 14; Mt 5:13; Lk 5:36–39). Logikus érvelése – mely során gyakran használt párhuzamokat – hatástalanította a helytelen ellenvetéseket, és mindent a helyes megvilágításba helyezett (Mt 16:1–3; Lk 11:11–22; 14:1–6). Üzenetével elsősorban a szíveket akarta elérni, ezért mélyreható kérdéseivel gondolkodásra késztette az embereket, hogy maguk jussanak el a végkövetkeztetésre, vizsgálják meg az indítékaikat és döntsenek (Mt 16:5–16; 17:24–27; 26:52–54; Mk 3:1–5; Lk 10:25–37; Jn 18:11). Nem a tömegek megnyerésére törekedett, hanem azoknak a szívét akarta ébresztgetni, akik őszintén éhezték az igazságot és az igazságosságot (Mt 5:3, 6; 13:10–15).

Bár tekintetbe vette a hallgatósága – mi több, a tanítványai – felfogóképességének a korlátait (Mk 4:33), és figyelt rá, hogy mennyi ismeretet ad át (Jn 16:4, 12), sohasem hígította fel Isten üzenetét, csak hogy népszerű legyen, vagy hogy mások kegyeibe férkőzzön. Egyenes, sőt olykor szókimondó volt (Mt 5:37; Lk 11:37–52; Jn 7:19; 8:46, 47). Üzenetének témája ez volt: „Tanúsítsatok megbánást, mert elközeledett az egek királysága” (Mt 4:17). Jehova korábban élt prófétáihoz hasonlóan világosan tudatta a néppel annak „lázongását, és Jákob házával bűneit” (Ézs 58:1; Mt 21:28–32; Jn 8:24), megmutatva nekik ’a szűk kaput és a keskeny utat’, amelyen visszajuthatnak Isten kegyébe, és elnyerhetik az életet (Mt 7:13, 14).

’Vezető és parancsoló’: Jézus bebizonyította, hogy alkalmas arra, hogy ’vezető és parancsoló’ legyen, illetve hogy ’tanúul szolgáljon a népeknek’ (Ézs 55:3, 4; Mt 23:10; Jn 14:10, 14; vö.: 1Ti 6:13, 14). Amikor több hónappal a szolgálata elkezdése után elérkezett a megfelelő idő, odament bizonyos emberekhez, akiket már ismert, és ezt mondta: „Légy a követőm!” A férfiak otthagyták halászmesterségüket, adószedői állásukat, és habozás nélkül követték (Mt 4:18–22; Lk 5:27, 28; vö.: Zs 110:3). A nők az idejükből, erejükből és javaikból adva törődtek Jézus és a követői szükségleteivel (Mk 15:40, 41; Lk 8:1–3).

Ez a kicsiny csoport volt a magva a majdani új ’nemzetnek’, a szellemi Izraelnek (1Pt 2:7–10). Jézus egy egész éjszakán át Atyja vezetéséért imádkozott, mielőtt kiválasztotta a 12 apostolt, akiknek – ha hűségesek maradnak – oszloppá kellett válniuk ebben az új nemzetben, mint ahogy Jákob 12 fia is oszlopnak számított a test szerinti Izraelben (Lk 6:12–16; Ef 2:20; Je 21:14). Ahogy Mózes maga mellé gyűjtött 70 férfit, hogy képviseljék a nemzetet, úgy Jézus is később további 70 tanítványt jelölt ki a szolgálatra (4Mó 11:16, 17; Lk 10:1). Ezután különleges figyelmet fordított ezekre a tanítványokra, tanítva és oktatva őket, sőt a hegyi beszéd főként nekik szólt, ahogy a tartalmából is látható (Mt 5:1, 2, 13–16; 13:10, 11; Mk 4:34; 7:17).

Teljesen elfogadta a főségével járó feladatokat, minden tekintetben az élen járt (Mt 23:10; Mk 10:32), kisebb és nagyobb feladatokat bízott a tanítványaira a prédikálómunkájukon kívül (Lk 9:52; 19:29–35; Jn 4:1–8; 12:4–6; 13:29; Mk 3:9; 14:12–16), továbbá bátorította és megfeddte őket (Jn 16:27; Lk 10:17–24; Mt 16:22, 23). ’Parancsolójuk’ volt, akinek a legfőbb parancsa így szólt: „szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket” (Jn 15:10–14). Többezres tömegeket is tudott irányítani (Mk 6:39–46). Az a folyamatos és hasznos képzés, amelyet a többségükben alacsony sorú és szerény iskolázottságú tanítványai kaptak tőle, rendkívül eredményes volt (Mt 10:1–11:1; Mk 6:7–13; Lk 8:1). Később magas tisztségű és igen művelt személyek is csak csodálkozni tudtak az apostolok erőteljes, magabiztos beszédén. Ezek az ’emberhalászok’ bámulatos eredményeket értek el; ezrével fogadták kedvezően a prédikálásukat (Mt 4:19; Cs 2:37, 41; 4:4, 13; 6:7). Megértve azokat a bibliai alapelveket, amelyeket Jézus nagy gonddal ültetett el a szívükbe, képesek voltak igazi pásztorai lenni a nyájnak az elkövetkező években (1Pt 5:1–4). Jézus tehát mindössze három és fél év alatt szilárdan megalapozott egy egységes, nemzetközi gyülekezetet, amely a legkülönfélébb származású emberek ezreiből tevődött össze.

Nagyszerű Gondoskodó és igazságos Bíró: Jézus rendkívül sikeresen tudta irányítani a tanítványai halászati tevékenységét, ez pedig azt bizonyítja, hogy az uralkodását még nagyobb jólét fogja jellemezni, mint Salamonét (Lk 5:4–9; vö.: Jn 21:4–11). Amikor ez a Betlehemben ( jel.: ’kenyér háza’) született ember többezres tömegeket táplált, és jó minőségű borrá változtatta a vizet, némi ízelítőt adott abból, hogy a jövőben Isten messiási Királysága milyen lakomáról fog gondoskodni ’minden nép’ számára (Ézs 25:6; vö.: Lk 14:15). Uralmának köszönhetően nemcsak a szegénységnek és az éhezésnek lesz vége, de ’a halál is elnyeletik’ (Ézs 25:7, 8).

Az emberek abban is teljesen megbízhattak, hogy Jézus kormányzata a messiási próféciákkal összhangban érvényesíteni fogja a jogot és az igazságos ítélkezést (Ézs 11:3–5; 32:1, 2; 42:1). Jézus a legmesszebbmenőkig tisztelte a törvényt, kiváltképpen Istene és Atyja törvényeit, de azokat is, amelyeket a ’felsőbb hatalmak’ hoztak, amelyek Isten engedélyével működhetnek a földön világi kormányzatok formájában (Ró 13:1; Mt 5:17–19; 22:17–21; Jn 18:36). Amikor az emberek közkívánatra ’királlyá akarták tenni’, nem volt hajlandó az akkori politikai színtér szereplőjévé válni (Jn 6:15; vö.: Lk 19:11, 12; Cs 1:6–9). Nem lépte túl a hatáskörét (Lk 12:13, 14). Senki sem tudott ’bűnt bizonyítani rá’, de nemcsak azért, mert tökéletesnek született, hanem mert mindig gondosan megtartotta Isten Szavát (Jn 8:46, 55). Igazságossággal és hűséggel övezte fel magát (Ézs 11:5). Az igazságosság iránti szeretetéhez az is hozzátartozott, hogy gyűlölte a gonoszságot, a képmutatást és a csalást, és felháborították azok, akik kapzsik voltak, és akiket hidegen hagyott mások szenvedése (Mt 7:21–27; 23:1–8, 25–28; Mk 3:1–5; 12:38–40; vö.: 41–44. v.). A szelídek és az alacsony sorúak bátorságot meríthettek annak tudatából, hogy Jézus uralma véget vet az igazságtalanságnak és az elnyomásnak (Ézs 11:4; Mt 5:5).

Kristálytisztán látta az Isten törvényei mögött meghúzódó alapelveket, azok igazi jelentését és célját. A hangsúlyt a ’súlyosabb dolgokra’, vagyis az ’igazságosságra, az irgalmasságra és a hűségre’ fektette (Mt 12:1–8; 23:23, 24). Pártatlan volt, nem kivételezett senkivel, még ha volt is egy tanítványa, akihez különleges szálak fűzték (Mt 18:1–4; Mk 10:35–44; Jn 13:23; vö.: 1Pt 1:17). Bár a kínoszlopon haldokolva az egyik utolsó cselekedete az volt, hogy gondoskodott anyjáról, a test szerinti, családi kötelékeket sohasem tekintette fontosabbnak a szellemi kapcsolatainál (Mt 12:46–50; Lk 11:27, 28; Jn 19:26, 27). A jövendölésnek megfelelően a nehézségeket sosem kezelte felületesen, ’nem pusztán szemének látása szerint ítélt, és nem is csupán fülének hallása szerint feddett’ (Ézs 11:3; vö.: Jn 7:24). Belelátott az emberek szívébe, ismerte a gondolataikat és az indítékaikat, tudta, hogyan okoskodnak szívükben (Mt 9:4; Mk 2:6–8; Jn 2:23–25). Mindig odafigyelt Isten Szavára, nem a maga akaratát, hanem az Atyjáét kereste, ez pedig biztosíték volt arra, hogy Isten kinevezett Bírájaként a döntései mindig helyesek és igazságosak lesznek (Ézs 11:4; Jn 5:30).

Kiemelkedő Próféta: Jézus megfelelt mindannak, ami egy Mózeshez hasonló, de nála nagyobb prófétától megköveteltetett (5Mó 18:15, 18, 19; Mt 21:11; Lk 24:19; Cs 3:19–23; vö.: Jn 7:40). Megjövendölte a saját szenvedéseit, halálának módját, a tanítványai szétszéledését, Jeruzsálem ostromát, illetve a város és a templom teljes pusztulását (Mt 20:17–19; 24:1–25:46; 26:31–34; Lk 19:41–44; 21:20–24; Jn 13:18–27, 38). Ez utóbbi eseményekhez kapcsolódóan olyan próféciákat is mondott, amelyeknek a jelenléte idején kell beteljesedniük, amikor a Királysága már tevékenyen működik. A régebben élt prófétákhoz hasonlóan jeleket és csodákat is tett, amelyek Istentől származó bizonyítékok voltak arra, hogy őt valóban Isten küldte. „Ajánlólevelei” felülmúlták Mózeséit: lecsendesítette a viharos Galileai-tengert, és járni tudott a vízen (Mt 8:23–27; 14:23–34), vakokat, siketeket, sántákat gyógyított meg, mi több, olyan súlyos betegségből is kigyógyított embereket, mint a lepra, sőt halottakat is feltámasztott (Lk 7:18–23; 8:41–56; Jn 11:1–46).

A szeretet kimagasló példája: Jézus egyéniségének mindezen vonásai között a szeretet érvényesül a legerőteljesebben, mindenekelőtt az Atyja iránti szeretete, de a többi teremtmény iránti szeretete is (Mt 22:37–39). Ezért kellett a tanítványai ismertetőjelének is a szeretetnek lennie (Jn 13:34, 35; vö.: 1Jn 3:14). Jézus szeretete nem érzelgősség volt. Noha erős érzelmeket nyilvánított ki, mindig az alapelvek vezérelték (Héb 1:9); a legfőbb vágya az volt, hogy az Atyja akarata megvalósuljon. (Vö.: Mt 16:21–23.) Isten iránti szeretetét azzal bizonyította, hogy megtartotta a parancsolatait (Jn 14:30, 31; vö.: 1Jn 5:3), és mindig az Atyját kívánta dicsőíteni (Jn 17:1–4). A tanítványaival töltött utolsó éjszakáján közel harmincszor beszélt a szeretetről, és háromszor is megismételte azt a parancsot, hogy ’szeressék egymást’ (Jn 13:34; 15:12, 17). Ezt mondta nekik: „Senkiben sincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki a lelkét adja a barátaiért. Ti a barátaim vagytok, ha azt teszitek, amit parancsolok nektek” (Jn 15:13, 14; vö.: Jn 10:11–15).

Később, annak bizonyítékául, hogy szereti Istent és a tökéletlen emberiséget, hagyta, hogy ’elvigyék, mint juhot a levágásra’, alávetve magát annak, hogy kihallgassák, arcul csapják, ököllel üssék, leköpjék, megostorozzák és végül oszlopra szegezzék két bűnöző között (Ézs 53:7; Mt 26:67, 68; 27:26–38; Mk 14:65; 15:15–20; Jn 19:1). Áldozati halálával szemléltette és bemutatta, hogy Isten mennyire szereti az embereket (Ró 5:8–10; Ef 2:4, 5), és elősegítette, hogy az emberek feltétel nélkül higgyenek a hű tanítványai iránti töretlen szeretetében (Ró 8:35–39; 1Jn 3:16–18).

Ha már e kétségkívül rövid feljegyzések is ilyen nagyszerű képet tárnak elénk Isten Fiáról (Jn 21:25), akkor a valóságnak ennél is sokkal nagyszerűbbnek kellett lennie. Jézus szívmelengető példája, amely megmutatkozott az alázatában és a kedvességében, csakúgy, mint erőteljes fellépésében a jog és az igazságosság érdekében, biztosíték arra, hogy Királyság-kormányzata teljesen meg fog felelni annak, amire a hit emberei évszázadokon át vágytak, sőt minden várakozásukat felülmúlja (Ró 8:18–22). Jézus a példájával minden tekintetben bemutatta a tanítványainak a tökéletes irányadó mértéket, és ez egészen más volt, mint a világi uralkodók normái (Mt 20:25–28; 1Ko 11:1; 1Pt 2:21). Ő, aki az Uruk volt, megmosta a lábukat, így példát mutatott a figyelmességben, a törődésben és az alázatban, és ezek a tulajdonságok kell hogy jellemezzék a felkent követőiből álló gyülekezetét, nemcsak a földön, hanem az égben is (Jn 13:3–15). Bár ők az égben trónokon ülhetnek, és Jézus Krisztus az ezeréves uralma alatt megosztja velük ’minden hatalmát az égben és a földön’, alázatosan kell törődniük földi alattvalói szükségleteivel, és szeretettel kell szolgálniuk őket (Mt 28:18; Ró 8:17; 1Pt 2:9; Je 1:5, 6; 20:6; 21:2–4).

Igazságosnak nyilvánítják és méltónak ítélik: Jézus Krisztus az Isten iránti feddhetetlen életútjával, melybe az is beletartozott, hogy áldozati halált halt, végrehajtotta azt az ’e g y megigazulást hozó cselekedetet’, amely bizonyította, hogy alkalmas Isten felkent Király-Papjaként szolgálni az égben (Ró 5:17, 18). „Igazságossá nyilváníttatott szellemben” azáltal, hogy feltámadt a halálból, hogy Isten égi Fiaként éljen (1Ti 3:16). Égi teremtmények hirdették róla, hogy „méltó rá, hogy övé legyen a hatalom, a gazdagság, a bölcsesség, az erő, a tisztelet, a dicsőség és az áldás”, hiszen olyan személy volt, aki ’oroszlánnak’ bizonyult az igazságosság és az ítélet dolgában, ugyanakkor ’báránynak’ is, mert áldozatul adta magát mások megmentése végett (Je 5:5–13). Megvalósította elsődleges célját: megszentelte Atyja nevét (Mt 6:9; 22:36–38). Ez nem csak abból állt, hogy használta Isten nevét. Jézus megismertette az e név mögött álló személyt is, bemutatta Atyja kiváló tulajdonságait – a szeretetét, bölcsességét, igazságosságát és hatalmát –, így az emberek megismerhették, tapasztalhatták, mi mindent foglal magában Isten neve (Mt 11:27; Jn 1:14, 18; 17:6–12). Mindenekelőtt pedig úgy szentelte meg Atyja nevét, hogy szilárdan kiállt amellett, hogy Jehova a világmindenség legfőbb Ura, és megmutatta, hogy saját Királyság-kormányzatának szilárd alapja Jehova, a hatalom legfőbb forrása. Ennélfogva el lehetett mondani róla, hogy ’Isten a trónja örökké’ (Héb 1:8).

Az Úr Jézus Krisztus tehát ’hitünk Főközvetítője és Tökéletessé tevője’. Azzal, hogy beteljesítette a próféciákat, és feltárta Isten jövőre vonatkozó szándékait, továbbá azáltal, amit mondott, amit tett, és amilyen személy volt, lerakta az igazi hit szilárd alapját (Héb 12:2; 11:1).

[Táblázat az 1235–1238. oldalon]

JÉZUS FÖLDI ÉLETÉNEK FŐBB ESEMÉNYEI

A négy evangélium beszámolója időrendben

Jézus szolgálatának kezdetéig

Idő

Hely

Esemény

Máté

Márk

Lukács

János

I. e. 3

Jeruzsálem, a templom

Keresztelő János születésének bejelentése Zakariásnak

1:5–25

Kb. i. e. 2

Názáret; Júdea

Jézus születésének bejelentése Máriának; Mária meglátogatjaErzsébetet

1:26–56

I. e. 2

Júdeai hegyvidék

Keresztelő János születése; későbbi pusztai élete

1:57–80

I. e. 2. kb.  okt. 1.

Betlehem

Megszületik Jézus (a Szó, aki által minden más létrejött) Ábrahám és Dávid leszármazottjaként

1:1–25

2:1–7

1:1–5, 9–14

Betlehem közelében

Egy angyal bejelenti a jó hírt; pásztorok látogatják meg a csecsemőt

2:8–20

Betlehem; Jeruzsálem

Jézus körülmetélése (8. nap), bemutatása a templomban (a 40. nap után)

2:21–38

I. e. 1 vagy i. sz. 1

Jeruzsálem; Betlehem; Názáret

Asztrológusok; menekülés Egyiptomba; csecsemők meggyilkolása; Jézus visszatérése

2:1–23

2:39, 40

I. sz. 12

Jeruzsálem

A tizenkét éves Jézus a pászkán; hazatérése

2:41–52

29 tavasza

Puszta, Jordán

Keresztelő János szolgálata

3:1–12

1:1–8

3:1–18

1:6–8, 15–28

Jézus szolgálatának kezdete

Idő

Hely

Esemény

Máté

Márk

Lukács

János

29 ősze

Jordán

Jézus megkeresztelkedése és felkenetése; emberként született Dávid vonalán, de Isten Fiának jelentették ki

3:13–17

1:9–11

3:21–38

1:32–34

Júdeai puszta

Jézus böjtölése és megkísértése

4:1–11

1:12, 13

4:1–13

A Jordánon túli Betánia

Keresztelő János tanúskodik Jézusról

1:15, 29–34

Felső-Jordán völgye

Jézus első tanítványai

1:35–51

Galileai Kána; Kapernaum

Jézus első csodája; ellátogat Kapernaumba

2:1–12

30 pászkája

Jeruzsálem

A pászka megünneplése; kiűzi a kereskedőket a templomból

2:13–25

Jeruzsálem

Jézus beszélgetése Nikodémusszal

3:1–21

Júdea; Ainon

Jézus tanítványai keresztelnek; Jánosnak kisebbé kell lennie

3:22–36

Tibériás

János bebörtönzése; Jézus Galileába megy

4:12; 14:3–5

1:14; 6:17–20

3:19, 20; 4:14

4:1–3

Sikár (Szamária)

Útban Galilea felé Jézus tanítja a szamáriaiakat

4:4–43

Jézus kiterjedt galileai szolgálata

Idő

Hely

Esemény

Máté

Márk

Lukács

János

Galilea

Először jelenti be: „elközeledett az egek királysága”

4:17

1:14, 15

4:14, 15

4:44, 45

Kána; Názáret; Kapernaum

Meggyógyít egy fiút; felolvassa, hogy mi a megbízatása; elvetik őt; Kapernaumba megy

4:13–16

4:16–31

4:46–54

Galileai-tenger, Kapernaum közelében

Simon, András, Jakab és János elhívása

4:18–22

1:16–20

5:1–11

Kapernaum

Meggyógyít egy démontól megszállt embert, majd Péter anyósát és sok más embert

8:14–17

1:21–34

4:31–41

Galilea

Első galileai körútja a most elhívott négy tanítvánnyal

4:23–25

1:35–39

4:42, 43

Galilea

Meggyógyít egy leprást; tömegek sereglenek Jézushoz

8:1–4

1:40–45

5:12–16

Kapernaum

Meggyógyít egy bénát

9:1–8

2:1–12

5:17–26

Kapernaum

Máté elhívása; adószedőknél vendégeskedik

9:9–17

2:13–22

5:27–39

Júdea

Júdeai zsinagógákban prédikál

4:44

31 pászkája

Jeruzsálem

Részt vesz az ünnepen; meggyógyít egy embert; megdorgálja a farizeusokat

5:1–47

Jeruzsálemből visszatérőben (?)

A tanítványok kalászokat tépdesnek sabbaton

12:1–8

2:23–28

6:1–5

Galilea; Galileai-tenger

Meggyógyítja egy betegnek a kezét sabbaton; visszavonul a tengerpartra; gyógyít

12:9–21

3:1–12

6:6–11

Hegy Kapernaum közelében

Kiválasztja a tizenkettőt apostolnak

3:13–19

6:12–16

Kapernaum közelében

A hegyi beszéd

5:1–7:29

6:17–49

Kapernaum

Meggyógyítja a katonatiszt szolgáját

8:5–13

7:1–10

Nain

Feltámasztja egy özvegynek a fiát

7:11–17

Galilea

János tanítványokat küld a börtönből Jézushoz

11:2–19

7:18–35

Galilea

Városok megfeddése; kinyilatkoztatás a kisgyermekeknek; kellemes iga

11:20–30

Galilea

Egy bűnös nő megkeni Jézus lábát; példázat az adósokról

7:36–50

Galilea

A második galileai prédikáló körút a tizenkettővel

8:1–3

Galilea

Meggyógyít egy démontól megszállt embert; Belzebubbal való szövetséggel vádolják

12:22–37

3:19–30

Galilea

Az írástudók és a farizeusok jelt akarnak

12:38–45

Galilea

Krisztus tanítványai az ő közeli rokonai

12:46–50

3:31–35

8:19–21

Galileai-tenger

A magvetőről, a gyomról szóló és egyéb példázatok; ezek magyarázatai

13:1–53

4:1–34

8:4–18

Galileai-tenger

Lecsendesíti a szélvihart a tavon

8:18, 23–27

4:35–41

8:22–25

Gadara, a Galileai- tengertől DK-re

Meggyógyít két, démontól megszállt embert; a démonok megszállják a disznókat

8:28–34

5:1–20

8:26–39

Vsz. Kapernaum

Meggyógyít egy asszonyt; feltámasztja Jairus lányát

9:18–26

5:21–43

8:40–56

Kapernaum (?)

Meggyógyít két vakot és egy néma, démontól megszállt embert

9:27–34

Názáret

Újra elmegy a városba, ahol nevelkedett, és megint elvetik őt

13:54–58

6:1–6

Galilea

A harmadik galileai körút; kiterjedtebb, mivel elküldi az apostolokat

9:35–11:1

6:6–13

9:1–6

Tibériás

Keresztelő János lefejezése; Heródes bűntudata

14:1–12

6:14–29

9:7–9

32 pászkája táján (Jn 6:4)

Kapernaum (?); a Galileai-tenger ék. oldala

Az apostolok visszatérnek a prédikáló körútról; 5000 ember megvendégelése

14:13–21

6:30–44

9:10–17

6:1–13

A Galileai-tenger ék. oldala; Genezáret

Megpróbálják megkoronázni Jézust; a tengeren jár; gyógyít

14:22–36

6:45–56

6:14–21

Kapernaum

Azonosítja ’az élet kenyerét’; sok tanítvány elhagyja őt

6:22–71

32 pászkája után

Vsz. Kapernaum

A hagyományok érvénytelenné teszik Isten Szavát

15:1–20

7:1–23

7:1

Fönícia; Dekapolisz

Tírusz és Szidón közelében; utána Dekapoliszba megy; 4000 ember megvendégelése

15:21–38

7:24–8:9

Magadán

A szadduceusok és a farizeusok ismét jelt akarnak

15:39–16:4

8:10–12

A Galileai-tenger ék. oldala; Betsaida

Óva int a farizeusok kovászától; meggyógyít egy vakot

16:5–12

8:13–26

Cezárea Filippi

Jézus a Messiás; előre jelzi halálát és feltámadását

16:13–28

8:27–9:1

9:18–27

Vsz. a Hermon-hegy

Elváltozás Péter, Jakab és János előtt

17:1–13

9:2–13

9:28–36

Cezárea Filippi

Meggyógyít egy démontól megszállt embert, akit a tanítványok nem tudtak meggyógyítani

17:14–20

9:14–29

9:37–43

Galilea

Ismét előre jelzi halálát és feltámadását

17:22, 23

9:30–32

9:43–45

Kapernaum

Csoda folytán előteremti az adópénzt

17:24–27

Kapernaum

Ki a legnagyobb a Királyságban?; a nehézségek rendezése; irgalmasság

18:1–35

9:33–50

9:46–50

Galilea; Szamária

Elmegy Galileából a lombsátorünnepre; mindent félretesz Isten szolgálatáért

8:19–22

9:51–62

7:2–10

Jézus későbbi szolgálata Júdeában

Idő

Hely

Esemény

Máté

Márk

Lukács

János

32 lombsátorünnepe

Jeruzsálem

Jézus nyilvánosan tanít a lombsátorünnepen

7:11–52

Jeruzsálem

Tanít az ünnep után; meggyógyít egy vakot

8:12–9:41

Vsz. Júdea

Kiküldi a hetvenet prédikálni; visszatérnek, beszámolnak

10:1–24

Júdea; Betánia

Beszél az irgalmas szamaritánusról; Márta és Mária otthonában

10:25–42

Vsz. Júdea

Újra tanítja a mintaimát; állhatatosság a kérésben

11:1–13

Vsz. Júdea

Elutasítja a hamis vádat; elítéli azt a nemzedéket

11:14–36

Vsz. Júdea

Az egyik farizeus asztalánál Jézus leleplezi a képmutatókat

11:37–54

Vsz. Júdea

Előadás az isteni gondoskodásról; a hű sáfár

12:1–59

Vsz. Júdea

Meggyógyít egy nyomorék asszonyt sabbaton; három szemléltetés

13:1–21

32 felavatási ünnepe

Jeruzsálem

Jézus a felavatás ünnepén; a jó Pásztor

10:1–39

Jézus későbbi szolgálata a Jordántól K-re

Idő

Hely

Esemény

Máté

Maárk

Lukács

János

A Jordánon túl

Sokan hisznek Jézusban

10:40–42

Perea (a Jordánon túl)

Útban Jeruzsálem felé tanít a városokban és a falvakban

13:22

Perea

A Királyságba való bemenetel; Heródes fenyegetése; a ház pusztává tétele

13:23–35

Vsz. Perea

Alázat; szemléltetés a nagy vacsoráról

14:1–24

Vsz. Perea

A tanítvánnyá válás árának kiszámítása

14:25–35

Vsz. Perea

Szemléltetések: az elveszett juh, az elveszett pénz, a tékozló fiú

15:1–32

Vsz. Perea

Szemléltetések: az igazságtalan sáfár, a gazdag ember és Lázár

16:1–31

Vsz. Perea

Megbocsátás és hit; semmirekellő rabszolgák

17:1–10

Betánia

Jézus feltámasztja Lázárt a halottak közül

11:1–46

Jeruzsálem; Efraim

Kajafás tanácsa Jézus ellen; Jézus visszavonul

11:47–54

Szamária; Galilea

Szamárián és Galileán keresztül vivő útján gyógyít és tanít

17:11–37

Szamária vagy Galilea

Szemléltetések: a tolakodó özvegy, a farizeus és az adószedő

18:1–14

Perea

Áthalad Pereán; a válásról tanít

19:1–12

10:1–12

Perea

Fogadja a gyermekeket, és megáldja őket

19:13–15

10:13–16

18:15–17

Perea

A gazdag ifjú; szemléltetés a szőlőmunkásokról

19:16–20:16

10:17–31

18:18–30

Vsz. Perea

Jézus harmadszor jelzi előre a halálát és feltámadását

20:17–19

10:32–34

18:31–34

Vsz. Perea

Kérés Jakab és János Királyságban elfoglalt helyével kapcsolatban

20:20–28

10:35–45

Jerikó

Jerikón áthaladva meggyógyít két vakot; meglátogatja Zákeust; szemléltetés a tíz mináról

20:29–34

10:46–52

18:35–19:28

Jézus szolgálatának vége Jeruzsálemben

Idő

Hely

Esemény

Máté

Márk

Lukács

János

33. niszán 8.

Betánia

A pászka előtt hat nappal megérkezik Betániába

11:55–12:1

Niszán 9.

Betánia

Vendégség a leprás Simon házában; Mária megkeni Jézust; a zsidók eljönnek, hogy lássák Jézust és Lázárt

26:6–13

14:3–9

12:2–11

Betánia és Jeruzsálem

Krisztus diadalmas bevonulása Jeruzsálembe

21:1–11, 14–17

11:1–11

19:29–44

12:12–19

Niszán 10.

Betánia és Jeruzsálem

A terméketlen fügefa megátkozása; a templom második megtisztítása

21:18, 19, 12, 13

11:12–17

19:45, 46

Jeruzsálem

A papi fejedelmek és az írástudók Jézus megölését tervezik

11:18, 19

19:47, 48

Jeruzsálem

Beszélgetés a görögökkel; a zsidók hitetlensége

12:20–50

Niszán 11.

Betánia és Jeruzsálem

A terméketlen fügefát elszáradva találják

21:19–22

11:20–25

Jeruzsálem, a templom

Kétségbe vonják Krisztus hatalmát; szemléltetés a két fiúról

21:23–32

11:27–33

20:1–8

Jeruzsálem, a templom

Szemléltetés a gonosz szőlőművesekről és a menyegzőről

21:33–22:14

12:1–12

20:9–19

Jeruzsálem, a templom

Fogós kérdések az adóról, a feltámadásról, a parancsolatról

22:15–40

12:13–34

20:20–40

Jeruzsálem, a templom

Jézus kérdése a Messiás leszármazásáról, amivel elhallgattatja ellenfeleit

22:41–46

12:35–37

20:41–44

Jeruzsálem, a templom

Az írástudók és a farizeusok kemény leleplezése

23:1–39

12:38–40

20:45–47

Jeruzsálem, a templom

Az özvegy szerény adománya

12:41–44

21:1–4

Olajfák hegye

Jövendölés Jeruzsálem pusztulásáról, Jézus jelenlétéről, a rendszer végéről

24:1–51

13:1–37

21:5–38

Olajfák hegye

Szemléltetés a tíz szűzről, a talentumokról, a juhokról és a kecskékről

25:1–46

Niszán 12.

Jeruzsálem

A vallási vezetők Jézus meggyilkolását tervezik

26:1–5

14:1, 2

22:1, 2

Jeruzsálem

Júdás megállapodik a papokkal Jézus elárulását illetően

26:14–16

14:10, 11

22:3–6

Niszán 13. (csütörtök délután)

Jeruzsálem és környéke

Előkészületek a pászkára

26:17–19

14:12–16

22:7–13

Niszán 14.

Jeruzsálem

A pászkavacsora elfogyasztása a tizenkettővel

26:20, 21

14:17, 18

22:14–18

Jeruzsálem

Jézus megmossa apostolainak a lábát

13:1–20

Jeruzsálem

Jézus leleplezi az áruló Júdást, majd elküldi őt

26:21–25

14:18–21

22:21–23

13:21–30

Jeruzsálem

Az emlékvacsora bevezetése a tizeneggyel

26:26–29

14:22–25

22:19, 20, 24–30

(1Ko 11:23–25)

Jeruzsálem

Jézus megjövendöli, hogy Péter megtagadja őt, és hogy az apostolok szétszélednek

26:31–35

14:27–31

22:31–38

13:31–38

Jeruzsálem

A segítő; kölcsönös szeretet; nyomorúság; Jézus imája

14:1–17:26

Gecsemáné

Gyötrődés a kertben; Jézus elárulása és letartóztatása

26:30, 36–56

14:26, 32–52

22:39–53

18:1–12

Jeruzsálem

Tárgyalás Annás, Kajafás és a szanhedrin előtt; Péter megtagadja Jézust

26:57–27:1

14:53–15:1

22:54–71

18:13–27

Jeruzsálem

Júdás, az áruló felakasztja magát

27:3–10

(Cs 1:18, 19)

Jeruzsálem

Pilátus, majd Heródes előtt, azután vissza Pilátushoz

27:2, 11–14

15:1–5

23:1–12

18:28–38

Jeruzsálem

Jézust halálra adják, miután Pilátus megpróbálta szabadon bocsátani

27:15–30

15:6–19

23:13–25

18:39–19:16

(péntek, kb. du. 3 óra)

Golgota, Jeruzsálem

Jézus halála a kínoszlopon, és az ezt kísérő események

27:31–56

15:20–41

23:26–49

19:16–30

Jeruzsálem

Jézus testét leveszik a kínoszlopról, és eltemetik

27:57–61

15:42–47

23:50–56

19:31–42

Niszán 15.

Jeruzsálem

A papok és a farizeusok őrséget állítanak a sírhoz

27:62–66

Niszán 16.

Jeruzsálem és környéke

Jézus feltámadása és a nap eseményei

28:1–15

16:1–8

24:1–49

20:1–25

Jeruzsálem; Galilea

Jézus Krisztus ezt követő megjelenései

28:16–20

(1Ko 15:5–7)

(Cs 1:3–8)

20:26–21:25

Ijjár 25.

Olajfák hegye, Betánia közelében

Jézus égbe menetele 40 nappal a feltámadása után

(Cs 1:9–12)

24:50–53